A feleségem története

Már feljött a fény a teremben, de még nem indult, várt, az araszoló stáblista még fehérre derítette az arcát, és arra gondolt, hogy milyen szépet is látott az imént, hogy még ezen az arányaiban kis vetítővásznon is gyönyörű volt meg hatalmas, hogy na ő is egy olyan rendező, aki legszívesebben festő lenne, csak talán nem ért hozzá, vagy túlságosan magányos neki a képzőművészet, szóval valami közösségibb alkotásra vágyik, ahol mégiscsak lehet festeni, ezek pedig, mind tudjuk, hogy a film meg a színház, ahol már Pollock előtt élő emberekkel festettek, és talán a színház jobban vonzotta, de megalomániája miatt az inkább elzárkózott, persze megpróbálták az együttélést, adtak egymásnak egy-két esélyt, de a legnagyobb erőfeszítések ellenére félig sem sikerült megtölteni a Trafó nagytermét, a kritika meg pusztán egy van már Mundruczónk című pársoros tanulmányra méltatta a zsenge pályakezdést – amit, jobban belegondolva, hat évvel ezelőtt látott is a Trafóban, és kósza, de főleg negatív emlékfoszlányok között barangolva rájött, hogy valóban nem volt egy giga-produkció, de hat év távlatából ki tudja ezt úgy igazán megállapítani –, majd kisebb belföldi, és néhány nagyobb külföldi filmes siker után most itt ez a nemzetközi szupersztárokkal dúsított film-titán a tablóival, szerelmi jeleneteivel, egészen szubtilis érzékiségével és két óra negyven perces hosszával, amire az első és legőszintébb inger nem több, mint a csend. Bár nem ilyen tartalmakon szocializálódott, a filmízlését igazán másnak definiálná, de most, majd százhatvan perccel a kezdés után, kissé elérzékenyülve arra jutott, hogy át kell értékelnie ezt a bizonyos filmízlését, és ideje jegyet váltani hasonló hömpölygő, lassú és hatalmas magyar filmekre, amelyek közül valójában egyet sem látott – talán a Werckmeister-harmóniákat egyszer gyerekkorában –, és ekkor enyhe szégyen fogta el műveletlensége miatt, és akkor azonnal egyezséget kötött saját magával arról, hogy tartva ezt a Tarr-vonalat, a következő hónapokban sorra nézi az összes filmjét, tartson bármennyi ideig. Mikor pedig úgy érezte, hogy már eléggé biztos a döntésében, felállt a kiürült nézőtér tizenharmadik sor negyedik székéről, magához vette nehéz kabátját, egészen felgombolkozott, mert tudta, hogy fázni fog, mivel különös módon érzelemközpontja a hőközpontjával egyfajta szinesztetikus összeköttetésben áll. Átpréselte magát a moziterem ajtajai között, hogy az előtérbe érve sok fáradt arcú és hangos embert lásson, figyelje a tömegből áradó eszmefuttatás-foszlányokat – érzetekről, politikáról és az elmúlt napok viszontagságairól – és a legtarkább hanglejtésekkel, legintenzívebb csapkodásokkal járó, a helyben csapolt friss, kézműves sör és olcsó folyóbor által ösztönzött egymásra mordulásokat, aminek eredménye a különböző társaságok között végül a filmélmény mentén megrendezett véleményviadal volt, hogy csak úgy zsizsgett a Bem mozi összes négyzetcentimétere, és ő ott állt ebben a pezsgésben, és otthonosságot érzett ismeretlenei társaságában, valószínűleg a közös moziélmény és az ismeretlenekből áradó sziporkázó életszeretet miatt. Ez a felismerés akkora hatással volt rá, hogy egy pillanatra megtorpant, talán még az egyensúlyát is elvesztette, majd érzékelését visszanyerve rájött, hogy már órák óta vécére kell mennie, csak ez az időn kívüli mozi-létezés teljesen kikapcsolta testi érzékelését. Elindult, és csupa színes, életvidám alakot látott ki-be szaladgálva a vécék lengőajtóin, kezeikben söröskorsók és borospoharak, szájukban majdnem égő cigaretta: odabent mindenki magát nézte a tükörben, ami igazi kuriózumnak számított, miután pár évvel azelőtt egy félrészeg mozilátogató pontosan úgy esett neki a tükörüvegnek, hogy az nem tört be, pusztán elhajlott, és azóta cirkuszi tükörteremként is értelmezhető, ahol mindenki csak nézi magát, mozdulatlanul, szemrebbenés nélkül bámulja önmaga torz képét, nevet rajta, játszik vele, és valami zsigeri félelmet érez miatta, ez az egész olyan, mintha nem mi lennénk, hanem valami szubjektív leképezésünk, jutott eszébe pisilés közben, amivel gyorsan végzett, nem volt pazarlásra szánt ideje, Tarr Béla-filmeket kell néznie minél többet, és minél hamarabb. Kifordulva a mosdóból szembenézett tükörképével, talán ott is ragadt néhány percig, de egy ottfelejtett öngyújtónak sikerült kizökkentenie ebből a meditatív állapotból, csillogott, fémből volt, nem virított rajta márkajelzés, ráadásul két-három próbálkozás után már egészen működőképes is volt satnya szikrákkal, de hatalmas, magabiztos lánggal, amit nézve új küldetést tűzött ki maga elé: megtalálni a tűz gazdáját, vagy kitalálni, hogy kihez illik a legjobban.

Kint a jegyszedő srác már a harmadik sörét öblögette és a bárpultban várta a buzgó repetázókat, amikor odalépett elé gyújtó ügyben érdeklődni, bár megtarthatta volna, kisétálhatott volna vele, mintha mindig is az övé lett volna, de ő inkább a jó utat választotta, kérdésére a jegyszedő srác elkerekedett szemekkel nézte a kezében csillogó gyújtót, és látható megkönnyebbüléssel az arcán magáénak mondta az eszközt, reggel hagyhatta el, mikor titokban a női mosdóban gyújtott rá egy spanglira: senki sem kaphatta rajta sem szag, sem vizuális inger alapján, ezt persze nem árulhatta el, főleg nem egy idegennek, aki valamiért kerüli a szemkontaktust, és láthatóan a gyújtón kívül valóban semmi mást nem akar, szóval, amikor már néhány másodperce szünetelt a kommunikáció, és lemondott volna végleg tulajdonáról, kacéran hozzávágták, hogy hazudik, hogy lehetetlenség, amit állít, a clippernek tűnő gyújtó a női mosdóban volt, neki meg mi keresnivalója ott, amiről nyilván nem beszélhetett, főleg nem egy idegennek, aki valamiért eddig kerülte a szemkontaktust, de mintha valami változott volna két másodperc között, szóval hallgatva ösztönére ajánlatott tett, miszerint egy sörért cserébe átengedi ezt a szükségtelenül fontossá vált öngyújtót, hiszen nem lenne férfi, igazi férfi, ha nem próbálkozna azonnal, ahogy lehetősége terem rá, mint egy vadász, aki két kézzel ugrik a prédájára, ezért töltött is neki egy korsó búzasört, a legdrágább búzasört, és készen állt arra, hogy újabb és újabb búzasöröket töltögessen neki azon és az összes azt követő estén, elképzelte közös jövőjüket, hogy kézenfogva sétálnak majd ki a moziból, lassan gyalogolnak ki a Moszkvára, útközben gyrosokat vesznek és kedvenc filmjeikről meg életük nehézségeiről beszélve egymásra találnak, még akkor is, ha első ránézésre túlságosan nem is passzol a kinézetük, hisz ő olyan nagy meg lompos, ez a vele szemben álló valaki pedig olyan fiatal és hemzseg az élettől, emiatt pedig vonzó és izgalmas, szóval teljesen beleélte magát tévképzeteibe, mert ezek bizony tévképzetek voltak, ahogyan ilyen tévképzetei mindannyiunknak vannak – nem is szabad ilyesmi miatt bárkire is haragudni. Nem is haragudott, cserébe elmosolyodott, egy húzásból megitta a korsó búzasört, könnyedséget meg büszkeséget érzett, mert nem engedett a csaposnak, aki azért imponált, a helyzet átlátszósága ellenére, pedig tört már derékba ilyen férfiakért – vagy inkább miatt –, de most egyszerre volt ösztönös és tudatos ez az ellenállás, nem is lett volna helye az éppen benne zajló lelki folyamatok mellett, valószínűleg bűntudatot érzett volna, hogy ismét belemegy a játékba, hogy még mindig nem képes igazán és mélyen kapcsolódni valakihez, ezért keresi ezeket a sekély helyzeteket, sőt talán eredendően képtelen a kapcsolódásra, de erre már inkább nem gondolt, mert akkor kénytelen lett volna olyan érzetekkel szembesülni, melyek már ott dolgoztak benne, de messze nem álltak készen a szembesítés fázisára, szóval ünnepélyes visszavonulót fújt, zsebre tette az ezüstös clippert, majd egyetlen hang nélkül elindult kifelé, miközben a csapos még mindig őt nézte, a nevén töprengett, mert csaposként és jegyszedőként folyamatosan emberekkel és nevekkel találkozik, de soha sem jegyezi meg senkiét, de az övét, na az övét biztosan megjegyezné, vajon mi lehet a neve, és találgatott, hozzámérte ismerősei neveit az archoz, de valahogy egyik sem illeszkedett a vonásaihoz. Ez pedig végtelenül frusztrálta, de megkérdezni már nem merte, hisz fegyvertelenül állt ott a pult mögött – fegyverei: az egy húzással hatástalanított búzasör, meg a zsebre tett gyújtó, tudta, hogy többet soha nem fogja látni, mert ő megrémisztette, ami persze nem igaz, ennyire sarkosan biztosan nem, de laza csapossága ellenére egy szorongó ember, a szorongó emberek pedig ennyire feketén és még feketébben látják a világot. Valójában csak egészen mással volt elfoglalva a bárpulttól távolodva, méghozzá azzal, hogy a búzasör hatására egyre intenzívebb ez a felkavaró érzés, mintha rásegítene az alkohol, hiába van rajta koratéli kabát, hiába piros az arca, és verejtékes a homloka, valami olyan érzelmi gumó dolgozik benne, amit már réges-régen nem tapasztalt, de nem is a tapasztalás régisége, sokkal inkább intenzitása rázta meg ennyire, nem értette, hogy pontosan mi történik, hogy honnan jönnek ezek a funkciót és formát mellőző érzetek, így kizárólag két dologra tudott gondolni: egy Bertollucci-filmre meg egy Hrabal-novellára.

Nem vett, nem evett, és nem ivott semmit, nem voltak barátai a zűrös előtérben, pedig sokan tudták már róla, hogy kicsoda, hosszú kocsmás esteknek meg egy rövidfilmnek hála, amibe majdnem véletlenül castingolták, és egy szlovák filmfesztiválról elhozott díj miatt Magyarországon is vetíteni kezdték – többek között abban a moziban, amelyben ő épp az ajtó felé tart összehúzott kabátjában, végre jól megnézve magának a jegyszedőt, aki legalább nem figyelt, cserébe valahonnan mégis ismerősnek tűnt, de ezen már gondolkodnia sem kellett, hisz kint is volt a Margit-körúton, az égő utcalámpák alatt, az araszoló autórengeteg és cikázó biciklis futárok melletti járda-partszakaszon, ahol a nem közlekedő négyhat miatt halmozódott a fáradt arcú embertömeg, szóval sétálnia kell, gondolta, és már látta is maga előtt a nevetségesen hosszú hazautat, de még mindig nem indult el, mert a Dunáról érkező enyhe őszi szél egészen dermesztően hatott rá, illetve nem is a szél, hanem az érzet, hogy bemegy egy helyre, eltölt ott egy kis időt, és mire kijön arról a helyről, már sötét van, égnek az utcalámpák, sőt egyre hidegebb a levegő, hogy ilyen gyorsan lemegy már a nap, sőt, még délben sincs igazán az ég tetején, és már csak hetek kérdése, hogy nem csak a moziból kijövet, hanem a moziba bemenet is sötét lesz és hideg, és méginkább fázni fog, és méginkább magányosnak érzi majd magát, mert ebben az időszakban valahogy nem csak a megfázásra, hanem a magányra is fogékonyabb az ember, szóval csak fázott és fázott, és hiába készült és hozott magával egy koratéli kabátot, a felismerések sokasága olyan érzelmekkel töltötte el, melyeket egész nyáron, sőt egész tavasszal nem tapasztalt, elöntötte az adrenalin, meg az érzés, hogy övé a város, hogy őbenne összpontosul minden kozmikus energia, csak neki nyílnak a buszok ajtói, csak azért áll egy gitáros srác a sarkon, hogy neki énekeljen, a filmeket is kizárólag neki vetíti minden mozi, a gyros csak miatta csípős, a szél pedig igazán csak őt fújja.

Elindult a híd felé, nem bánta, hogy kimarad a villamos, úgyis rég sétált át a Margit-hídon, mikor legutoljára, akkor még nem volt ennyire hideg, és ő sem volt ennyire egyedül, számára a hidakon sétálást választani tömegközlekedés helyett mindig és szükségszerűen szándékos, egy helyzet, amikor a vizet tapasztalod meg, azt, ahogy örvénylik a sötét mélységben, ahogy vonz maga felé, és ehhez a kiélezett helyzethez lényegében kétféle társaság illik: valaki vagy senki, szóval eddig ő a valaki-féle helyzettel találta leggyakrabban szembe magát, a senki esetén mindig inkább buszozott, villamosozott vagy metrózott – hídtól függően –, most azonban a kiiktatott villamos és a hatalmas torlódásban rostokoló pótlóbuszok rákényszerítették, hogy magányát és hidegét a hídon élje meg biciklizők, kocogók és sokgyerekes családok zsivaja között, persze, még mindig vitte magával az érzést, miszerint ő éppen egy filmben van, bár kezdte egyre inkább mellékszereplőnek gondolni magát, valami jöttment járókelőnek, amint egy, a Margit-hídról szóló dokumentumfilmben egy kis fekete pontként átsétál valahol a hatodik és nyolcadik villanyoszlop között egy nagytotál harmincadik másodpercében, és hogy e filmet mégiscsak érdekessé tegye és elterelje saját figyelmét az adott körülményekről, elhatározta, hogy a hatodik és nyolcadik villanyoszlop között, a vágókép huszonkettedik másodpercében – nagyjából három perc múlva – le fog ugrani. Lassan lépkedett, egyre összébb húzta magán a kabátot, már olyan vékonyan szorult rá, mintha csak egy fűszál lenne. Közelíteni kezdett a korláthoz, megtorpant, körülnézett, felkapaszkodott a sárga korlátra és beleugrott a vízbe. Halakat látott, érezte, ahogy testét viszi a sodrás, látta, hogy egy hatalmas uszály éppen elsuhan fölötte, földgázt szállított osztrák zászló alatt, a fedélzetén megfáradt emberek, egyikük két oszlop közé kifeszített függőágyon alszik, másik a hajókabinból bámulja a budapesti messzeséget, elképzelte, ahogy a testét megtalálják valahol a Gellért fürdő környékén, hogy darabjaira szakad, és a keze meg a lába két külön helyen bukkan fel – ha egyáltalán felbukkan valaha. Hasonló dolgok jártak a fejében, de mivel ez csak az élet volt, nem volt szükség érdekessé tenni, meg mi lenne a Tarr-film-ígéretével is, hisz úgy meghalni, hogy egy Tarr-filmet sem lát az ember – a gyerekkori Werckmeisteren kívül, ami így belegondolva valójában nem is számít –, azt nem lehet.

Miután ezt megfogalmazta magának, szinte a híd teljes hosszát gondolatmentesen tette meg, céltudatosan igyekezve kedvenc kocsmája felé, mely egy igazán régi hangulatú hely volt, amiből már csak nagyon kevés van ebben az egyre modernebb hangulatú városban, és azt érezte, lehet, hogy máshol van fűtés, SZÉP kártyás fizetés, vagy végeláthatatlan választék, az ilyen helyeket tiszteletben kell tartani, járni kell ezekre a helyekre, hogy az ott élő szellemek és szellemiségek megmaradjanak, hogy a gyerekei is, ha egyszer lesznek, ismerjék meg ezt a letűnt világot, legalábbis annak maradványait, mert hát ezek a helyek az ő fiatalkorában sokkal helyebbek voltak, mostanra inkább kuriózumnak, nosztalgiának, vizsgafilmek díszleteinek számítanak, ez pedig mély-mély szomorúsággal töltötte el, minden olyan dolog mély-mély szomorúsággal tölti el, ami az idő múlásával szembesíti, például a folyó, a régi mesék, régi könyvek, de főleg az egyik sugárúton található játékbolt, melyben kézműves fajátékokat, igen, fából készült játékokat gyárt egy üveges tekintetű szakállas úr, és ő mindig, ha arra jár, megáll a kirakatban, benéz, nézi a sivárságot, mert egyetlen vásárlót sem látott még odabent az utóbbi években, talán soha sem voltak, talán csak rossz időben viszi arra az út, de elkerülhetetlen, hogy szomorú legyen ettől a látványtól, mert ez ellen semmit sem tehet, ez nem az ő, de nem is az úr hibája, ez a világ hibája, kizárólag a világé és senki másé, mert a világ alapvetően kegyetlen, mi meg gyávák vagyunk, gyávák vagyunk bemenni és egy fából készült játékot venni a gyerekünknek, mert kinézik őt az oviban, hogy fából készült játékkal játszik, pedig… és itt elsírta magát, még a Jászaira se ért át rendesen, de ömlöttek a könnyei, hangosan és keservesen sírt, mint akibe a világ összes fájdalma összpontosul, hisz lényegében ez is történt, sorra bukkantak fel olyan jelentéktelennek tűnő és egészen távoli dolgok, melyek csak ráerősítettek keserűségére: sírt, mert elhagyták, mert még dolgozott benne a film, sírt a játékkészítő úr miatt, aki talán már egyetlen játékot sem készít, mert senkinek sem kell, és aki egyszer bizony meg fog halni, és abbamarad a játékkészítés, talán örökre, és nem csak ő fog meghalni, hanem a Tarr Béla is meg fog halni, ahogyan a másik kedvenc kocsmájából az öregasszony, aki amióta új helyre járnak a fiatalok, nagyon-nagyon megöregedett, és elgyengült, és vele együtt a hely is, aminek szíve-lelke ő volt, mert az ilyen emberek maguk a helyek, és a helyek maguk az emberek, és ha a Manyi néni meghal, azzal a hely is örökre elsötétül, ahogyan Hrabal is mikor meghalt, valami örökre elsötétült, és Bob Ross is meghalt, Robin Williams, Pilinszky János, meg a család kutyája, akit ő annyira szeretett, és egyszer meghalnak a nagymamák és nagypapák, anyukák és apukák, és egyedül lesz, annyira egyedül, amennyire csak egyedül lehet lenni. Elhagyta az erő, szédült, és nem tudott szabadulni ezektől, megrendülve sírt, miközben mindenki őt nézte, folyamatosan csak őt nézte, és ő pedig ígéretet tett magának, hogy meg fog változni.