A szürreális sorozat, amely újraírta Emily Dickinson történetét

Dickinson harmadik, egyben utolsó évadában a címszereplő költő (Hailee Steinfeld) előreutazik az időben, és találkozik Sylvia Plath (Chloe Fineman) szerzővel. Sylvia, mint kiderül, áthatóan ismeri elődje hagyatékát. Úgy tűnik, az utókor szerint Emily Dickinson „nyomorult életet” élt, és Sylvia botrányosan megsúgja, „leszbikus volt”. Ilyen furcsa jelenet csak az Apple TV+ fantasztikusan szürreális kultikus slágerében fordulhat elő. A sorozat szokatlan megközelítést alkalmaz főhőse 1800-as évekbeli nagykorúvá válásának ábrázolásához: a szereplők ezredfordulós szóhasználattal beszélnek, a filmzene tele van mai slágerekkel, és a jelenetek leggyakrabban lázálmokhoz hasonlítanak, ahol Emily verseinek absztrakt elemei mindig a szó szoros értelmében öltenek alakot.

A Dickinson az anakronisztikus korabeli darabok kicsiny, de egyre növekvő terméséhez tartozik. Az olyan filmek nyomán, mint A Lovagregény és a Marie Antoinette, a sorozat és társai kifejezetten kortárs lencsén keresztül figyelik a múltat. Mégis, összehasonlítva a hasonló projektekkel, mint a Nagy Katalin – A kezdetek és a Bridgerton, a Dickinsont kevésbé érdekelte a történelem újraírása; ehelyett egyetlen szereplő életére nagyított rá. Három évadot töltött el azzal, hogy feltegye a kérdést, hogy egy nő, aki szavaival olyan élénken megragadta az emberi érzelmek spektrumát, miképp vált depressziós bezárkózóként ismertté. Ennek a rejtvénynek a megfejtésével Dickinson az anakronisztikus történetmesélés határait feszegette – és az egyik legmerészebb sorozattá vált.

Dickinson többet tett annál, mint hogy beemelte a modern kori nyelvet a párbeszédbe. A műsor gyakran teljesen az időn és a téren kívülre került, Emily képzeletébe kalandozva, hogy életre keltse szavait. Leleményessége néha messze vitte otthonától, mondjuk a dantei Pokol-ihlette poklának saját változatába, miközben versei sorai villantak át a képernyőn; gondolatai mintha kiszakadtak volna a fejéből, hogy a levegőbe marjanak. A munkáiban megszemélyesített fogalmak, mint a „Halál” és a „Senki”, maguk is karakterekké váltak.

Versei romantikus kapcsolatot sugallnak Sue-val (Ella Hunt), bátyja feleségével, de a műsor egyértelművé tette kapcsolatukat; a sorozatban Sue egyszerre volt Emily szerelme és Emily kontrasztja, egy nő, aki egy olyan életváltozatot élt – feleségként és anyaként –, ami lehetett volna Emilyé is, ha elméjét nem árasztotta volna el annyira a költészet. Egyes történészek egyszerű különcként jellemezték Emily Dickinsont, de a Dickinson nem volt ilyen lekezelő. Merészen elképzelte, hogyan működhetett az elméje, buzgón ötvözte a valóságot a fantáziával, és meghívta hallgatóságát, hogy vegyen részt ezen az utazáson.

A műsor minden fantasztikus perce ellenére nagyon törődött az igazság kimondásával. Emily soha nem ment messze a massachusettsi Amhersttől. Sok jelenet azt mutatja, hogy a hálószobájában ül az íróasztalnál, a délnyugati ablakkal szemben, és papírdarabokra firkál. Családját úgy ábrázolták, ahogy leveleiben leírta őket: Apja, Edward (Toby Huss) politikus volt, aki kritikusan viszonyult irodalmi ambícióihoz; édesanyja (Jane Krakowski), akit szintén Emilynek hívtak, többet törődött a ház makulátlan megőrzésével, mint a lánya tehetségének gondozásával.

A polgárháború kezdete idején játszódó sorozat szereplőgárdájának kiválogatása során pedig az alkotó a történelmi pontosságra törekedett. Míg a Bridgerton úgy döntött, hogy nem veszi figyelembe a színészfajtát, a Dickinson kreatívjai fekete színészeket bíztak meg fekete karakterek alakításával.

A Dickinson kibővítette Emily hagyatékát azzal, hogy saját maga megértésére irányuló küzdelmére összpontosított. Minden évad ugyanolyan fontossággal kezelte személyes dilemmáit – hogy költő legyen-e, igényt tartson-e művészetének tulajdonjogára, milyen hatást reméljen munkáitól –, mint mondjuk az ország vezetésével járó konfliktusokat.

Az eredeti cikk itt olvasható.