Egy család intimitásának koncentrikus körei

Helga Flatland a Norvég Könyvkereskedők díját 2017-ben elnyert regényének címében a modern család jelzős szerkezetet akár a skandináv jóléti modellre is cserélhetnénk. Ugyanis a háromféle narrációs nézőpontból, előbb a két lány, a családos újságíró, Liv (40), a kommunikációs szakértő, Ellen (38), majd a kissé öntörvényűen gondolkodó, ám rendkívül intelligens fiú, Håkon (30) szemszögéből elmesélt történet ezen a közép-európai szemmel nézve mégiscsak vattába csomagolt társadalmi kontextuson belül rajzolódik ki. Némi malíciával azt is hozzátehetjük, milyen szerencse, hogy még ezen a szociális védőburkon is keletkeznek olykor repedések, amelyből arra következtethetünk, hogy az emberi létezésben legalább annyi univerzális tapasztalat létezik, mint amennyi specifikusan egy-egy kulturális régióra vagy nemzetre jellemző kizárólag.

A jól szituált oslói család életét és látszólagos harmóniáját a szülők, Sverre és Torill válásának bejelentése bolygatja meg, melynek tényét az eleddig mintaapaként funkcionáló nyugdíjas férfi az egyébként általa szervezett, közös olaszországi utazáson közli a családtagok előtt, hetvenedik születésnapjának ünnepi eseményén. Az öt fejezetből álló cselekmény kiindulópontjaként és központi problémájaként, akár katalizátoraként tekinthetünk erre a mozzanatra, a történet az időben előrefelé haladva nagyjából két év eseménysorát foglalja magába, ezzel párhuzamosan az egymást váltó elbeszélők szólamaiból (1. Liv, 2. Ellen, 3. Liv, 4. Ellen, 5. Håkon), az emlékmozaikok révén, egészen a szülők megismerkedéséig visszamenően látunk rá a család múltjára. Az időbeli visszaugrások önkéntelenül, valamelyik szereplő asszociációs tevékenysége révén ékelődnek be, megakasztva a lineárisan előrehaladó cselekményt.

Flatland címadása aligha e konkrét közösségre vonatkoztatva értelmezhető modernként, mint inkább az irodalmi hagyományban élő vagy klasszicizálódó (20. századi, polgári) családregény definíciójához illeszkedően. Ugyanis azok toposzait alkalmazza, amennyiben az azonos nemzedékhez tartozó testvéri viszonyok együttes ábrázolásából véli hitelesen elmesélhetőnek a családi krónikát, melynek középpontjában, ha nem is egy teljes életforma lehanyatlása, mindenesetre egy krízishelyzet vagy átmeneti válság kollektív – a nukleáris családot és hozzátartozóikat egyaránt érintő – tapasztalata, az egység megbomlása áll. Per definitionem a modern családregény „megszünteti a jelenidejűséget, mely a dolgok tulajdonképpeni változatlanságába vetett hitből táplálkozott, s kísérletet tesz arra, hogy a valóságot a maga történeti mozgásában ismerje meg és ábrázolja, múlt, jelen és jövő hármas dimenziójában” (Gorilovics Tivadar: A modern polgári családregény. Tankönyvkiadó, Budapest, 1974, 23.). 21. századi atmoszférában ennek a tapasztalatnak, a jelen feletti kontroll elvesztésének, a múlt és jövő átértékelésének drámai feszültségét monumentális víziók helyett a szereplők bensőséges pillanatainak felidézése teszi átélhetővé. „Szavakba kell öntenem az érzést, hogy amikor végigmentem a házon, mintha gyerekkorom múzeumába látogattam volna el, egy kiállításra mindarról, ami elveszett. Vagy inkább, ami eleve soha nem is létezett, üres kulisszák egy családról, a családomról szóló előadásban. (…) Most nincs nyelv, nincsenek szavak ahhoz, ami széthasította az alapzatot alattam és a körülöttem lévők alatt.” (110–111.)

Flatland az intimitás hitelességét elsősorban a különbségek és azonosságok ambivalenciájával éri el. Ezt a narratíva szintjén az egymás szólamába érő, a felfokozott élethelyzeteket mindhárom testvér által kiemelt és megjelenített, ugyanakkor mindig kissé másként interpretált és elmesélt belső beszédek fénytörésében érhetjük tetten. Hosszan lehetne sorolni erre példákat, elég itt és most röviden megemlíteni, hogy az aktuális megszólaló mindig valamelyest a másik kettő testvérrel összefüggésben vizionált véd- és dacszövetségén kívülállónak érzi magát. „A válás után világossá vált, hogy Ellen és Liv között van egy speciális kötelék, amelyen én egyikükkel sem osztozom, hogy vannak ők ketten, plusz vagyok én.” (205.) Drámaisága ellenére erre az aspektusra a sokadik olvasói tapasztalat során már-már a humor forrásaként tekinthetünk.

Az egymás közti kommunikáció elcsúszásának nem, vagy csak részben az eltérő emberi tulajdonságok – horribile dictu: a más-más genetikai adottságok – az okai; és elsősorban az eltérő élethelyzetek és kihívások teremtenek félreértést vagy konfliktusokat a szereplők között. A két nővér között a családalapítási tervek – annak sikere, kudarca – miatt jönnek létre kimondott és elfojtott feszültségek, míg a legkisebb fiútestvér szülőkhöz való kapcsolata másként személyes, ahogyan a lányoké. Felmerülhet a kérdés, hogy a közös szülőkkel rendelkező, ugyanakkor tízévnyi időintervallumon belül született gyerekek között fennálló különbségek vajon egész életükön végighúzódó, szűkre szabott és egymástól elhatárolt generációs tapasztalatokat hordoznak-e valójában. Ami viszont bizton állítható, hogy ezek az egyéni, olykor egészen eltérő értékpreferenciák nem kizárólag a széthúzás vagy a családi kötelék felbomlásának irányába mutatnak, hanem ugyanúgy megjelenik az egyetértés, sőt az egymással azonosulás titkolt vagy nyílt vágya is.

Flatland írói koncepciójának alapja éppen az, hogy a felnőtt perspektívából őszintén visszatekintő szólamok jóvoltából a korábban ki nem mondott rejtélyekre is fény derül, mintha belső beszédjük írott változatát tartanánk a kezünkben. Ráadásul az elbeszélés több szintjén is érvényesül a naplóírás (és -olvasás) konstitutív szerepe, a múltban akár az egyik testvér intim megnyilatkozása (naplóbejegyzése) azonosulási mintául szolgálhat a másik testvér magánéleti döntéseinek meghozatalában, még akkor is, ha ez csupán a felvett póz, a belehelyezkedés izgalmáért lehetett fontos a múltban. „Emlékszem, mennyire szerettem volna Livre hasonlítani, amikor fiatalabbak voltunk. Az ő ruháit hordani, úgy járni, mint ő, úgy dobálni a hajamat, ugyanazt a zenét hallgatni és ugyanazokat a művészeket szeretni, csodáltam a kézírását, ahogy fújta a körmét lakkozás után, olyan barátnőket szerettem volna, mint az ő barátnői, és úgy akartam szerelmes lenni, ahogy ő tudott. Megtapasztalni a dolgokat, amiket leírt a naplójában, amiket én soha nem éreztem. Ennek ellenére úgy szereztem az első fiúmat, hogy elolvastam Liv naplóját, és abból megtudtam, hogy mit kellene éreznem, mondanom, gondolnom – és utána hiába lett annyira elegem belőle, hogy a fizikai rosszullét környékezett, amikor hozzám ért, mégis kitartottam, mert Liv erről írt és álmodozott.” [kiemelések tőlem, T. M.]

A közelítések és távolodások mentén, tehát nem egyirányúan értelmezhető, olykor kifejezetten ambivalens élethelyzetek mellett az egymás pozíciójába való időleges belehelyezkedés, a felcserélhetőség kiasztikus motívuma is kiemelt szerepbe kerül a családtörténeti narratívában, és úgy tűnik, ezek párhuzamosan futnak egymás mellett, feszültségük ezáltal dinamikussá teszi, sőt előremozdítja és meghatározza a cselekményt. A kötet elején tóba dobott kő módjára gerjesztett hullámok nem csillapodnak le, ennélfogva a gyermekek sem adják fel dacos, az új helyzettől idegenkedő viselkedésüket – ezt pszichológiailag sem tartja indokoltnak sem szerző, sem olvasó –, ugyanakkor részükről szüleik (és kissé talán testvéreik) irányába szintén beindul a megértés folyamata. Közép-európai szemmel végig kissé irigykedve láthatjuk, ezek a dilemmák mennyire pusztán a családon belüli érzelmi világra korlátozódnak, és a szereplőket nem gátolja sem munkahelyi zűr vagy lakhatási probléma, netalán egyéb pénzügyi kiszolgáltatottság, mindig van elég idejük és kielégítő anyagi forrásuk a kikapcsolódásra, a tartalmas pihenésre. Mindazonáltal a már korábban is említett, univerzálisan emberi gesztusok még ebben a néhol meseszerű flatlandi univerzumban is felszínre törnek, elsősorban a testi és lelki betegségek megjelenése révén. Valahol természetes, hogy ilyenkor a középkorú gyermekekből egy csapásra aggódó és gondoskodó felnőtt válik, míg a szülők öregkorukra védtelenül és kiszolgáltatottan gyermekivé lesznek. Ebben a könyvben is találhatunk empátiát sem nélkülöző példát erre: s bár az elbeszélő jelöltté teszi az anya és a lánygyermek közti szerepcsere mozzanatát, ám ez aligha vesz el a jelenet lírai érzékenységéből. „Kapott nyugtatót, és mire átfutottam az újságot és röviden elmeséltem neki a híreket, elaludt. Várok egy ideig, amíg megbizonyosodom, hogy nem ébred fel, aztán megigazítom rajta a paplant, bebábozom, ahogy Livvel mondogattuk, amikor kicsik voltunk. Anya, bábozz be minket, mondtuk, azt akartuk, hogy szorosan körénk nyomkodja a paplant, hogy úgy nézzünk ki, mint a bebábozódott lárvák. Anya olyan, mint egy kisgyerek, megsimogatom a homlokát, nedves és meleg.” (176.)

Ugyanakkor ennek a megértésnek is kettős természete van, hiszen a közelség éppen ahhoz is eszközül szolgálhat, hogy a korábban fenntartás nélkül elfogadott kijelentések hirtelen más megvilágításba helyeződjenek, immár a kritikus felnőtt szemszögéből. Ezt a mozzanatot érthető módon a szülők válása és az afölött érzett árulás érzése katalizálja. „Soha nem kételkedtem a szavahihetőségükben, tulajdonképpen ők voltak a mi tanúink, és mostanáig fel sem merült bennem, hogy egyes dolgokon szépíthettek idővel, hogy eltitkolhattak előlünk valamit, vagy egész egyszerűen hazudtak.” (156.)

A könyv nemzetközi sikeréhez talán az is hozzájárulhatott, hogy a szerző az olvasói elvárásokat végig nem látványosan, hanem diszkréten, mégis következetesen kezdi ki, egyrészt a tetőpont folyamatos késleltetésével (ezáltal lázban tartva az olvasót, aki állandóan arra vár, hogy mikor derül fény valami nagyszabású mögöttes indokra, valami botrányra), másrészt éppen a bensőséges szólamok eszközével, amelyek a világot rendkívül perspektivikusan, a maga partikuláris valójában láttatják. Talán nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy a szó szoros értelmében vett katarzis is elmarad, ám ez sokkal inkább érdem, mint hiányosság. A már elmondottak mellett ehhez nyilvánvalóan hozzájárul egyrészt a szerző talán nem annyira invenciózus, ámde rendkívül aprólékosan kidolgozott, apró eltéréseiben, differenciáltságaiban izgalmas, három nézőpontot választó narratívája, vagy akár az ötödik fejezetnek a szexuális (és egyáltalán az általános emberi) szabadság vitájába provokatívan belebonyolódó és meghökkentő pálfordulást magában foglaló epizódja egyaránt. Mégis a könyv legfőbb érdeme az, hogy a korábban felsorolt érdemleges szempontokat úgy helyezi el a könyv szerkezetében – a mai kor abszolút legújabb kihívásait, az internetes forradalom mellett morálfilozófiai és gender aspektusokat is beépítve –, hogy az egyetlen pillanatra sem bontja meg a nagy egészet, és véletlenül sem kelti az olvasóban a mesterkéltség érzetét. S bár minden jogunk megvan arra, hogy távol érezzük magunkat attól az univerzumtól, amelyben Flatland modern családjának élete megszerveződik, ám az ebből a távolságból megszólaló világ önmagán belül garantáltan hiteles marad, az egyes szólamok koncentrikus köreinek hullámverésében, örök emberi partokat érintve.

Helga Flatland: Egy modern család. Fordította Medgyesi Ágota. Prae Kiadó, Budapest, 2021