Mikor lesz végre Puerto Rico az USA 51. állama?

West Side Story – a professzionál remake

A komponista Leonard Bernstein volt annyira tévés művészértelmiségi, hogy még a komenista Magyarországon is ment a hatvanas években gyerekeknek szóló zenei műsora a gondosan cenzúrázott Magyar Televízióban vasárnap délelőtt a Tenkes kapitánya után. Ez közvetlenül az általa zeneszerzett West Side Story sikere után történt, mely siker a hidegháború mindkét oldalán siker volt, tévére optimalizált verziója lemehetett fekete-fehérben Vlagyivosztok és San Francisco között odavissza, fülbemászását egyként élvezhette szibériai Gulag-smasszer Vorkutában és egy déli, akár rasszizmussal is gyanusítható seriff mondjuk Biloxi, Mississippiből, természetesen megmosolyogva azért a hajcihő spanyolajkú részét. Leonard Bernstein lett a világnagy Ungvári Tamás; híres könyvében (Radical Chic & Mau-mauing the Flake Catchers) az Új Újságírás rockritmusú atyamestere, Tom Wolf joggal nevezhette a radikálsikk apostolának őt, aki a hatvanas évek végén New York-i szupraelegáns Park Avenue-i ingatlanába olyan bulit rittyentett, melynek díszvendégei között voltak a Black Panther nevű militáns fekete akciócsoport vezetői – Huey Newton, Stokely Carmichael és mások –, és a zeneszerzőnek még arra is volt gondja a helyszínről gyorsírással tudósító Wolf szerint, hogy az amúgy afroamerikaiakból álló cselédségét mexikóiakra cserélje erre az alkalomra. Ha van boomer dolog a mában, akkor a West Side Story az, és mégis, a kitűnően trendérzékeny Steven Spielberg ezt a musicalt választotta aktuális megfilmesítése tárgyául, mintegy ellenemenve a korszellemnek. Vagy megelőzve annak újabb fordulatát.

A musical-megfilmesítés rögös terep, nagyjai között Busby Berkeley-t és Vincent Minellit szokás emlegetni, de ők olyan régen voltak, hogy akkor még a boomerek sem nagyon születtek meg. „Amerikából bejön a zene”, hogy klasszikust idézzek ehelyt, és a musicalfilm alapja természetesen a dallamtapadás-veszélyes, utcán is vígan fütyürészhető muzsika, erre a betonkoszorúra jöttek a német expresszionizmusra hajazó műtermi díszletek és a film noiros hangulatok Berkeley és Minelli esetében. 1961-ben Robert Wise rendező is ezen az úton ment tovább, Stephen Sondheim dalszövegíró és Jerome Robbins koreográfus hozták össze az első filmváltozatot Natalie Wood, Rita Moreno és George Charikis főszereplésével. Nagyvárosi bandaharcok Montague–Capulet filmje, sok Oscarral jutalmazták a közép-manhatteni Lincoln Center építésének felvonulási területén játszódó háborút a Jets és a Sharks nevű gengek között. Előbbiek jenki (WASP), más közelítésben gringó (valójában ír/lengyel plebsz) rosszfiúk, utóbbiak puerto ricói spanyolajkú bevándorlók. A film mélyebb üzenete antirasszista üzenet, a rugóskéses latinók semmivel nem rosszabb fiúk, mint a white trash ifjúproletariátus – lehettek volna hunky kétkeziek (magyarok) is, ha azok nem az Upper East Side magasában élnek az adott időszakban – a Garment District mélyéről, ahol karibi lányok izzadnak éjt nappalá téve a varrógépek fölött a sweat shopokban, a fiúk pedig trógerolással múlatják a csermelyléptű időt. A régi, Robert Wise-féle verzióban a Puerto Ricó-i karaktereket barnábbra sminkelték, még a Puerto Ricó-i származású Rita Morenót is, Natalie Wood karibi akcentusimitációja súrolta a nevetségesség határát, a megemésztetlen antirasszista kicsengést a kor WASP-központú világszemlélete és módszere hiteltelenítette.

Az elmúlt hatvan év társadalmi változásai hogyan befolyásolták a filmrevitel módszerét per 2021? Miként jelenik meg a PC kora? Steven Spielberg rendező, Tony Kushner forgatókönyvíró és Janusz Kaminski operatőr megtalálták a megoldást. Ma, mikor az USA népességének jó ötöde latino (spanyolajkú), nyilvánvalóan már könnyebb autentikus és szuperprofesszionális szereplőgárdát toborozni a Cápák szerepeire. Bernardo megszemélyesítője David Alvarez, Quico szerepében Anthony Rubio, Chino megformálója, Josh Andres Rivera nem nevetséges latino-sztereotípiákat hoznak, hanem autentikusan ők a mambó népe. Az Anita karakterében brillírozó Ariana DeBose szerintem zseniális, Rachel Zegler mint María szerintem halványabb, a white trash csajok még halványabbak. Szerintem. A „buta polák” Tonyt játszó Ansel Elgort magas fokon illúziót keltő hősszerelmes, méltó ellenpontja a vadsertés Bernardónak. Iris, másnéven Ezra, Menos játszik Anybodys szerepében egy transz karaktert, így teszi be 2021 és a gender-propaganada a lábát a filmbe oly módon, hogy abba még a PC-ügyekben sokat látott Kövér László genderofób bajsza is belerezdül, a nagy kedvenc Németh Sziárd idevonatkozó férfisikolyát pedig jobb el sem képzelni. Spielbergék mélyítették a dramaturgiát, társadalmilag alapozottabb drámát íveltettek a bollywoodi szinten monumentális zenés-táncos nagyjelenetek közé, bhangra helyett Bernsteinnel. Társadalmi érzékenység plusz magasfokon professzionális táncrend, olyan Broadway-koreográfiával, mely üti a Slumdog Millionaire végé-nagyjelenetét a pályaudvaron. Van filmtörténeti nagyív is a 2021-es West Side Storyban: Rita Moreno (született 1931-ben Rosita Dolores Alveríóként Puerto Ricóban), az 1961-es Robert Wise-féle változatban ő volt Anita; most, egy hatvanassal odébb, kilencvenévesen Valentinát, Doc’s patikájának üzletvezetőjét játssza. Moreno gyerekszínészként kezdett a Broadway-n, egzotikus, szexéhes latinákat játszott az első West Side Storyig, ahol persze továbbra is az egzotikus, táncbolond, szexéhes latina szerepét kapta. A mai Valentina maga a nyugalom, szépen öregedett megbölcsülés, szférák zenéje, alabástromszín asztráltest, végső tudások birtokosa. A filmtörténet szereti magát rendesen, exhibicionista műfaj, ilyen és hasonló filmtörténeti referencialitások lágyítják az Akadémia kőszívét, az „út az Oscarhoz” kézikönyvek szerint cuki gyerekszereplő, dramaturgiailag is szembetűnő szőrös kisállat és strandlabdával az orrhegyen játszadozó fóka mellett a legbiztosabb eszköz a szobrocska elnyeréséhez a múló időt megidéző filmtörténeti utalás. Minél szentimentálisabb és nosztalgikusabb, annál inkább.

Kiváncsi leszek februárban.

A kicsit sem „buta polák” Janusz Kaminski kamerája állandó mozgásban van, hogy hányféle kameramozgatót használt, abba belegondolni is szédület. A kamera elé az art direction helyenként akár naturalistának tűnő stúdiódíszletet kanyarított, tűzlépcsőket, vakolatlan téglafalakat, délolaszos utcára-teregetős pannókat, az ötvenes évek manhatteni tájait, éppen csak egy kicsit musicalre stilizálan. Korunk szélsőségesen tömegdemokratizált mozgóképkészítésének egyik vezető áramlata az amatőr remake műfaja. A Ben Hurt forgató Mókus őrs is régi toposz, és ma se szeri, se száma a youtube-on a filmtörténeti nagyjelenetek telefonra forgatott kísérleteinek, és lássunk most tisztán: Steven Spielberg is ebbe a trendbe állt bele. Azzal a megkötéssel, hogy ő az extrém professzionalizmus felől közelít, egy rossz hang, egy félresikerült tánclépés nem sok, annyi nincs a filmben; minden tökéletes, a táncruhák és a bokorugró szoknyák, az öltözetek általában, a korabeli rendőrautók ármádiája, tánckar, keresztmozgások és a statisztéria, a smink- és hajosztály munkája, minden pöpec; nagy kaland ekkora professzionalizmussal forgatni. A West Side Story professzionál-remake-je tökéletes karácsonyi mozi, most már tényleg az a kérdés, hogy a film segítheti-e a többségi spanyolajkú Puerto Ricót abban, hogy a hosszú felvételi folyamat lezárásaképpen lehessen az Egyesült Államok 51. tagállama végre? És, ha már lehetne, akkor miért ne lehetne Benicio del Torro az első kormányzója, aki egyébként nem is szerepel ebben a filmben?!

A film adatlapja.