Az igazság három árnyalata

Ridley Scott egyik idei, Velencei Filmfesztiválon debütáló filmje, mely témájából adódóan egyfajta ívet képez az angol direktor első, szintén egy párbajt középpontba állító mozifilmjével (Párbajhősök, 1977), pazar látványvilága és remek színészi alakításai ellenére az év mozis bukásainak listájára került fel. A kedvező kritikai fogadtatás ellenére a nézettsége messze elmaradt a várttól, így a bevétele a gyártásra fordított költségek töredékét fedezte csak. Noha a vehemens reakcióiról ismert Scott az anyagi kudarcért elsősorban az Y-generáció tagjait (milleniálisok) hibáztatta, a dolgok alakulása nyilvánvalóan nem független a koronavírus járvány teremtette körülményektől, valamint attól, hogy a mozikban – az előbb említett okból, illetve a 20th Century Studios ezzel összefüggő pénzügyi megfontolásaiból adódóan – mindössze 45 napig látható alkotás november végétől digitális platformon vált elérhetővé, ami valószínűleg több néző számára jelent biztonságosabb megtekintési módot.

Bár a témáját tekintve úgy tűnhet, hogy a film elsősorban a MeToo-mozgalom által felvetett probléma aktualitását kívánja meglovagolni, annak előkészületei már 2015 júliusában megkezdődtek – noha az akkori tervek szerint a rendezői székben Francis Lawrence ült volna –, a forgatókönyv alapját pedig a középkori irodalmat kutató Eric Jager azonos című, igaz történeten alapuló, az eset részleteit és kontextusát korabeli forrásokból rekonstruáló könyve (2004) képezte. Idővel azonban nemcsak a rendező, hanem a forgatókönyvíró személye is változott, ugyanis Shaun Grantot a Good Will Hunting forgatókönyvéért korábban Oscar-díjjal jutalmazott Matt Damon – Benn Affleck páros váltotta fel, akik a történet női nézőpontjának kidolgozásához Nicole Holofcener rendező-forgatókönyvíró segítségét kérték.

Az alkotás cselekménye a 14. századi Franciaországban játszódik, s középpontjában a barátokból ellenségekké váló Jean de Carrouges, valamint Jacques Le Gris rivalizálása áll. A két férfi viszonya egy birtokvita miatt kezd megromlani, mivel Pierre d’Alençon gróf megfosztja de Carrouges tartozásokat felhalmozó apósát, Sir Robert de Thibouville-t a lánya hozományának egyik legértékesebb részét képező földterülettől, s a fegyvernökké előlépett kegyencének, Le Gris-nek ajándékozza azt. De Carrouges – aki egyébként is féltékeny a férfira jobb kapcsolatai és magasabb pozíciója miatt – meg van győződve róla, hogy a fegyvernök szándékosan ármánykodik ellene, így amikor a fegyvernök az ő a távollétében erőszakkal magáévá teszi a feleségét, Marguerite-et, sértett önérzete okán bűncselekménnyel vádolja Le Gris-t a bíróságon, és párbajra hívja őt. A címe ellenére azonban Scott filmje sokkal inkább az egyéni sorsokra, valamint a kor gondolkodásmódjára, illetve bírósági tárgyalásainak részleteire koncentrál, míg a mindent eldöntő párviadalra csak a film utolsó fél órájában kerül sor.

Az alkotás három nagyobb részre tagolódik, melyek a három főszereplő nézőpontján átszűrve mutatják be az eseményeket, s ez a történetmesélési mód azt a problémát is dramatizálja, hogy megdönthetetlen bizonyítékok és szemtanúk hiányában csak a három érintett tanúvallomására hagyatkozhatott a bíróság. Ennek megfelelően az egyes verziók között akadnak átfedések, ám a lényeges események felidézésében már fontos eltéresek mutatkoznak a szereplők érdekeitől és szándékaitól függően. Ezek közül természetesen az a leglényegesebb, hogy miképp viszonyul a két férfi Marguerite-hez, illetve a nő ő hozzájuk. Marguerite Jean de Carrouges olvasatában egy alázatos, szavahihető, az ő számára mindennél fontosabb feleség, ezért Le Gris párbajra hívását ő nem a korábbi sérelmeiért való bosszúállásként, hanem a hitvese becsületének megvédésére irányuló cselekedetként láttatja, azonban az asszony pontosan tisztában van a háttérben álló okokkal, és ezt nem is fél a férje szemébe mondani. Le Gris a Marguerite-tel vívott szócsatákat, valamint ellenkező gesztusait szerelmi évődésként fogja fel, míg a nő számára ezek a férfi személyisége kiváltotta ellenszenvének kifejezésére szolgálnak.

A történések több oldalú bemutatása ellenére azonban a film a Jacques Le Gris-t érő vádak tekintetében egyértelműen állást foglal (a nő szemszögét közvetítő rész felvezetőszövegének eltűnése után néhány pillanatig még az igazság szó látható), és a néző ennek megfelelően értékeli át magában az eddig látottakat. Ezt az állásfoglalást azonban az alkotás azzal ellensúlyozza, hogy az erőszakos aktus Marguerite vallomásából ismert részleteit (a nőt Le Gris a szolgája segítségével megkötözte, a száját pedig betömte) némiképp átírja, és a módosított narratíva eseményeit olyan történésekként jeleníti meg, melyeket mindkét érintett szereplő másképp élt meg. Így amit a férfi kihívó viselkedésnek vél (a hálószobába rohanás, az elhagyott cipő, kergetőzés), az mindössze a nő kétségbeesett menekülésének eredménye. Ebből adódóan a filmben nem az adja a feszültséget, hogy Le Gris hazudik, vagy hogy nem tudható biztosan az igazság, hanem az, hogy az ő megítélése szerint nem történt erőszak, ezért hangoztatja – az isteni ítélettől cseppet sem tartva – ártatlanságát. Ugyanakkor a történtek igaz verzióját képviselő, a tárgyaláson már áldott állapotban részt vevő Marguerite sem teljes mértékben szavahihető, hiszen a kor egyik elfogadott tudományos nézete – miszerint a nő csak akkor tud teherbe esni, ha az aktus során gyönyört élt át, ezért erőszakos közösülésből nem foganhat gyermek – miatt kénytelen eskü alatt azt hazudni, hogy az őt öt év alatt teherbe ejteni képtelen férje teljes mértékben kielégíti, ellenkező esetben a bíróság a fegyvernök vallomásának adna hitelt.

Az alkotás másik feszültségforrását az nyújtja, hogy bár de Carrouges – aki a saját olvasatában a felesége becsületét védi, ám valójában a kor gondolkodásmódjának megfelelően Le Gris cselekedetét a saját tulajdona elleni támadásként fogja fel – féltékeny és erőszakos személyiség, a néző mégis kénytelen neki szurkolni, hiszen a párbaj kimenetelén nemcsak Marguerite élete, hanem az időközben világra hozott gyermekének jövője is múlik.

A film egyik fő törekvése a középkor mítosztalanítása, ami a nyers erőszak ábrázolásában, az anyagi érdekek hittel szembeni előtérbe helyezésének, valamint a nőkkel való nem éppen lovagias bánásmódnak a kidomborításában is megnyilvánul; az utóbbi kapcsán gondolhatunk például a Pierre udvarában játszódó jelenetekre, hiszen az itt látottak pontról pontra előrevetítik azt a módot, ahogy Le Gris később megerőszakolja Marguerite-et.

Ridley Scott alkotásának egyik érdekes vonása, hogy az asszonyt ért nemi erőszakot aránylag visszafogottan ábrázolja, ami nemcsak az események már említett átírásában nyilvánul meg, hanem abban is, hogy az erőszakos aktus során a kamera túlnyomórészt inkább a szenvedést átélő Marguerite arcára fókuszál, ezzel szemben a csatákat, illetve a mindent eldöntő párbajt sokkolóan naturalisztikus módon jeleníti meg, ezzel is előkészítve a fegyvernök halálát okozó végső csapást. Ezen történések esetében egyáltalán nincs zene; Harry Gregson-Williamson dallamai ezekben az esetekben az események nyomán keletkezett érzelmek érzékeltetésére szolgálnak.

Az előbbiekkel összhangban a film képi világa szinte végig kékes-szürkés tónusú, továbbá a cselekmény szinte mindvégig fagyos téli időben játszódik. Az egyik leglényegesebb kivétel az alkotás vélhetően tavasszal játszódó epilógusa, melyben az időközben megözvegyült, ám a birtok körüli teendők intézésében örömét lelő, s a hátralévő életét egyedül leélő Marguerite-t láthatjuk a járni tanuló gyermeke társaságában.

A kosztümök kialakításának tekintetében a film a korhűséget a történetmesélésnek és a szereplői szembenállás szimbolikus kiemelésének rendeli alá; gondolhatunk például arra, hogy a két ellenfél piros és kék színű páncélokban, illetve a fél arcukat szabadon hagyó, s ennélfogva az érzelmeik megmutatására alkalmas sisakokban küzd meg egymással.

A színészi alakítások tekintetében a film kifejezetten erős, de a narratíva jellegéből adódóan a három főbb szereplőt megformáló színészek számára nyílt igazán lehetőség a kibontakozásra, lévén hogy a szereplői szemszögeknek megfelelően másképp kellett megformálniuk a rájuk osztott szerepeket. Matt Damon ügyesen egyensúlyoz a barátjának tartott férfitól elszenvedett sérelmek, illetve a felesége becsületének megsértése miatt elégtételt követelő lovag, valamint az erőszakos, arrogáns és féltékeny férj arcai között. Adam Driver a szereplői nézőpontoktól függően hol törtető és az előre jutása érdekében alattomosan ármánykodó udvaronc, hol hősies, és az egykori barátja vádaskodása ellenére is korrekten viselkedő, első pillantásra szerelembe eső férfi, hol pedig nagyképű, és az általa kiszemelt nőt rámenősen megszerző kegyenc. Jodie Comer érzékenyen formálja meg a művelt, erényes, az őt ért traumát méltósággal viselő Marguerite-et, s egyes gesztusaival hitelesen érzékelteti a figurája szexuális aktusra adott reakcióinak két különböző szereplői olvasatban megmutatkozó eltéréseit. Rajta kívül említésre méltó még Ben Affleck – aki mindegyik megközelítésben egy tenyérbemászó, élvhajhász nemest formál meg –, valamint a hűvös, irányító szerepet betöltő, ám a fiatalkorában átélt nemi erőszak felidézése során sebezhető oldalát is megmutató Nicole de Buchardot megformáló Harriet Walter játéka is.

Az utolsó párbaj nem egy hagyományos, az adott kort minden tekintetben autentikusan felidéző történelmi film, hanem elsősorban a főszereplők – alantas késztetések és célok által meghatározott – sorsát különböző szemszögekből megvilágító alkotás, mely egy igaz történeten keresztül irányítja rá a figyelmet egy napjainkban is erős aktualitással bíró problémára.

A film adatlapja.