dunszt.sk

kultmag

Hétszerhét

Hét a címe Nagy Hajnal Csilla verseskötet után érkező első regényének, és ebből egyszerre értesülünk a keretet adó idő hosszáról (egy hét) és a főszereplők/elbeszélők számáról is (evidens: hét). Szigorúan körbehatárolt tehát a narrációs terület, és szigorú szabályok irányítják a szereplők napjait is – pontosabban a megbonthatatlan heti rutinjukat. A rutinokba ágyazott és mögöttük megbúvó traumák és önkeresések kötete ez, hét ürességben és belső ürességgel élő szereplő körkörös cselekvéssorát ismerjük meg, és ugyan mindannyian végtelenül magányos figurák, mégis érintkeznek egymással a rutintól megkövesedett heti útjaik.

Hétszer hét történetet rendezett kötetbe a szerző. Szépen, sorban kapnak szót a szereplők és elmondják egy-egy hetüket. A kötetcím alatt szereplő műfajmeghatározás (r_g_ny) vizuális képe kétfelé lódíthatja el az értelmezést: egyrészt persze az ürességek, a hiányok felé, amire azután a kezdőmondat is utal: „Talán mondanom kellene végre valamit az ürességről” (9). Másrészről mintha az is jelezné előre, hogy mozaikokból tevődik össze ez a regény, közöttük pedig elég a határozott vágás: amikor napot, de főleg, amikor elbeszélőt váltunk, egészen új világba csöppenünk. A hét elbeszéléscsomag akár egyenként, önmagában is kerek egészet alkothatna, és különösen az olvasás kezdetén érezhetjük azt, hogy csak sorjáznak a napok és események, a könyv végéhez közeledve azonban egyre inkább kirajzolódnak az interperszonális és narratív kapcsolatok. A napló- és vallomásszerű megnyilatkozások utolsó darabját olvasva már azt érezzük, amit a műfajmeghatározásra tekintve is éreztünk: látszólag hiányoznak ugyan mozaikelemek, nem látjuk a történések teljes képét, de a leírtakból egyértelműen összeáll egy kompakt egész.

És a szereplők egymásra találása és egymásra utaltsága miatt nemcsak kompakt egészet, hanem egy zárt rendszert látunk Nagy Hajnal Csilla regényében. Ugyan a hét szereplő ideje nagy részét a többiektől függetlenül tölti, de egy-egy nap programjának kapcsolódásai által hálózatba rendeződnek. Ha tehát az első pár szereplő megismeréséig azt gondolnánk, általánosságban véve a rutinjukba bezárkózott vagy bezárt, (már) csak annak élő emberek regénye ez a könyv, akkor utóbb rájövünk, hogy a hetes szám szervezőereje sokkal nagyobb, és egymás felé tolja ezeket az embereket, szinte be is zárja őket egy közös világba, ahol a rutin az úr. A szereplők pedig olyannyira rabjai ennek a rutinnak, hogy teljesen átadják magukat neki, természetesnek veszik a létét és már azt furcsállják, ha mások nem eszerint élnek: „Elmondja, kihez jött, valamiért mások nem fogékonyak a napok ismétlődésére” (98). Láthatjuk, ennél a szöveghelynél, az épp elbeszélői szerepbe lépő szereplő, Lilla, tárgyilagosan megállapítja elkülöböződését a társadalom más szereplőitől. Ám ahogyan haladunk előre a kötetben, a heti történések körkörös és örökös ismétlődése mind természetesebbé válik, és mindinkább elvágja a szereplőket a külvilágtól. A legszembetűnőbb talán az, ha az elsőként megszólaló Annát az utolsóként sorra kerülő Regina életrendjével vetjük össze: ugyan az ürességgel, a rutinba zártság tekintetében kórképük nagyon hasonló, Anna még egy dinamikusabb, a külvilággal több kapcsolatot fenntartó rutinhetet él, Regina azonban már teljesen be van zárva és zárkózva, csak szabályos rendszerességgel érkező látogatói vannak, és már önmaga létezésében sem biztos, az egymás után következő napi bejegyzéseit ellentmondó létkijelentésekkel kezdi. Pénteken, az utolsó napon így fogalmaz: „Talán nem is hozhatok döntést a létezésemről. Nem tudhatom meg, nem jelenthetem ki, nem birtokolhatom” (181). Az üresség olyannira elhatalmasodik az esetében, hogy már a létezését is megkérdőjelezi, és utolsó napjának (ezzel a kötetnek is) végmozzanataként az üres terek idegen tárgyakkal való erőszakos felöltését láthatjuk, ezzel rémületet hozó rést ütve a rutin uralta magányon is.

Az értelmezésnek izgalmas perspektívát ad, hogy az ismétlődő események egyik színhelye a börtön, egy fizikai korlátokkal elzárt tér, ahová dolgozóként vagy látogatóként érkeznek a szereplők, szabadon távozhatnak tehát onnan – ám rutinjuk nem ilyen könnyen hátrahagyható, határozottabban tartja őket fogva, mint másokat a rendfenntartó erők. Láthatjuk ennek olyan megnyilvánulását, hogy a csak N. néven megismert szereplő kedden elengedhetetlennek tartja, hogy Annát (egyébként a legelsőként megszólaló, tehát szintén rutinrab szereplőt) szigorú szabályok szerint lássa vendégül, még ha az nem is percre pontosan érkezik, azaz rutinja a pontatlanság: „Anna kávékotyogásra lép be a lakásba. Ez nagyon fontos. Pontatlan, fél hét és hét között körülbelül bármikor megérkezhet, így én már negyed hétkor elkezdek kávét főzni” (140). Szintén N. az, aki megfogalmazza magában, hogy meg szeretne törni egy másik rutinlátogatást, de képtelennek bizonyul rá (hétről hétre újra és újra): „Legszívesebben vennék neki egy vonatjegyet, ami bárhová érvényes, sőt inkább egy vonatot (…). Mindig rá akarok kiabálni, hogy tűnjön már el innen, szívódjon fel ebből az életből. (…) Utána akarom kiáltani, hogy ne jöjjön többet, én ezt így már nem tudom elviselni” (157).

Ám a rutinokból, bármilyen fokú is a tudatosítottságuk, nem vezet kiút, ezzel pedig az egész regény végtelenítődik, hiszen a heti ciklus csak újra és újra ismétlődik; a körkörös újraolvasás felé mutat egyébként az is, hogy a zárómondat megegyezik a nyitómondattal, a végéhez érve tehát akár lapozhatunk is vissza a kötet elejére.

Nagy Hajnal Csilla első regényének megírásakor a rutinjukba zárkózott és abban őrlődő őrültektől nem félt, és bennünket, olvasókat is nagyon közel visz hozzájuk, betekintést enged az egészen személyes szférájukba, és bemutatja az önkeresés, vagy inkább az önmaguk elveszejtéséből eredő kongó üresség mélységeit. Teszi ezt egy pörgős és önmagát olvastató regényben (avagy r_g_ny-ben), amelyben filmkockákként peregnek egymás után a hét napjait leíró rövidke, (örök)naplószerű bejegyzések. A szerzői mestercsel pedig abban áll, hogy sikerült ezeket a szövegeket a hetes számra úgy felfűzni, hogy több lett ez a kötet egymásra utalgató novellák soránál: a hét hét leírása helyett végül regény lett a Hét.

Nagy Hajnal Csilla: Hét. Scolar, Budapest, 2021

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket