Híd a túlsó partra

A színház egyik legnagyobb csodája, hogy hiába minden előzetes tájékozódásból vagy hangulatképből táplált feltevés az előadásról, az élmény szinte biztosan felülmúlja az elképzeléseinket. Vagy éppen alul. Mindenesetre a legjobb, amit a látogató tehet, hogy átadja magát a sodrásnak, és akkor egyszer csak olyan színházi élményben lehet része, amelyet, úgy érez, meg kell osztani a világgal. Az ilyen pillanatok miatt szeretjük a Desirét, Szabadka nemzetközi/regionális kortárs színházi fesztiválját, amelyet november 19. és 29. között tizenharmadik alkalommal rendezett meg a Kosztolányi Dezső Színház.

Az idei fesztivál alcíme – amely egyfajta játékot, új értelmezési szempontot adhat – A történelem és te (The History and You). Ez a tematikai megjelölés – anélkül, hogy valami szigorú kötöttséget jelentene – elgondolkodtathatja a nézőt. Például az előadások kapcsán felteszi magának a kérdést: hogyan érez egy rég- vagy akár közelmúltbéli esemény kapcsán; elfogadja-e a történelem tényeit, amennyiben ez azzal jár, hogy beismerje elődei hibáit; hányszor kell még megismétlődnie a legsötétebb történéseknek ahhoz, hogy végre ne kövessük el ugyanazokat a hibákat; és vajon képesek vagyunk-e a berögződött modellektől elrugaszkodni, új irányba indulni, ha az eddigi út már sehová sem vezet?

Persze sok más kérdés is megfogalmazódik egy olyan inspiratív szellemi-művészi légkörben, mint amit a fesztivál teremt. A Desiré provokál, határokat feszeget, elborzaszt, megvigasztal, megnevettet, megtölt élettel és felszabadít. Érzelmi hullámvasútra ülhetünk a nézőtér biztonságából, és a színházi keretrendszerben felépített szimulációk révén különböző korokba, helyszínekre, helyzetekbe csöppenhetünk, ami új dimenziókat tár fel. Egy párhuzamos valóság ez, amely megmutatja az ismeretlent, és hidat épít a túlsó partra, hogy onnan is megfigyelhessük azt, amit korábban már ismerni véltünk.

Mozgás/színház

A fesztivál egyik központi motívuma a mozgás volt, legyen az egy zárt téren belüli, vagy a terek, formák közötti átjárhatóságot jelentő mozgás. A tánc eredetének, gyökereinek felkutatására tett kísérlet a párizsi Atelier 3+1 OMMA című produkciója (koreográfus: Nagy József). Mozgó vizuális kompozíció ez, amelynek legfőbb eleme az emberi test, a fekete test, annak minden rezdülésével és feszülésével, a róla visszaverődő fénnyel. Az Omma nyolc táncosának szimmetrikus játéka önmagában is egy a ritmus által megigéző látvány, amelynek dinamikáját csak felerősíti egy-egy táncos szólójelenete. A transzélményhez természetesen a zene és fény mesteri harmóniája is hozzájárul.

Két test egymásra gyakorolt kölcsönhatásának az abszolút szabadság révén történő kiteljesedését láthattuk a budapesti Hodworks AMBER című előadásában (koreográfus: Hód Adrienn). A térben teljesen véletlenszerű pozícióban elhelyezkedő hat táncos lassú egymás felé fordulása és párba olvadása az ember alapvető társ-szükséglet felismerésének erejével hat. A pár egyik tagjaként megélt érintés pedig a másik viszonzásában él tovább és hat vissza, ami a társas lét alapvető törvényszerűségeinek megértésében teljesedik ki.

Konkrét fizikai helyváltoztatást igényelt a nézőktől, de cserébe a személyesség élményével gazdagított a Bitef Teatar MOZGÁS című darabja (rendező: Jovana Tomić). A közönséget kisszámú csoportokra osztva a színpadon kívüli terekbe invitálták – a mosdóba, az öltözőbe, a takarásba –, ahol az intim monológok révén a magányról, annak különböző megnyilvánulási formáiról szóló gondolatokban merülhetett el.

Fizikai beavatkozásra ösztönözte a nézőket a francia La Belle Meunière – La Poétique des Signes RIPITYÁRA TÖRVE című előadása (koncepció: Marguerite Bordat – Raphaël Cottin – Pierre Meunier), amely a teljesség darabokra tördelése és az új lehetőségek megteremtése közötti folytonosságra mutatott rá. A kísérlet tárgyaként bemutatott szekrény cipelése, gondozása, elértéktelenedése, hanyatlása, végül teljes lerombolása a darab szükségszerű lépcsőfokai voltak ahhoz, hogy az elemeket – amelyek immár nem csak valaminek az elhullott darabjai, hanem egy új kezdet építőkövei is – a közönséget meginvitálva egyenként sorba rendezzék, rámutatva az egyén felelősségére és a beavatkozás szükségességére.

Műfaji átfedések

A műfajok közötti törésvonalak képlékenységét, s ez által a művészi élmény új horizontjait tárta fel néhány, a színház és valamely más médium kontúrjait feloldó előadás. A zágrábi Radio Teatar Filmzene egy el nem készült filmhez (zene és szöveg: Nina Bajsić és Kralj Čačka) címá munkája egy rádiófónikus színházi előadás, amely ugyan diszkrét díszlettel a színpadon játszódik, és alapvetően egy kiváló koncert; a narráció, a zenei párbeszédek, a valós időben megidézett háttérzajok azonban olyan hatást keltenek, mintha egy kép nélküli filmet hallgatnánk – és mégis pörögnek előttünk a képkockák. A két különböző város hangulatát élő férfi-nő aspektus a viszonylag statikus színpadkép ellenére is egy képzeletbeli mozgó diptichon benyomását ébreszti, amellyel a két külön megélt magány végül egy összetartozó pár egymás nélküli tévelygésévé forr össze képzeletünkben.

A zágrábi „Grupa” Színház és a „Triko Cirkus” Színház Mistero Buffo című előadása (rendező: Lee Delong) egy zenei betétekkel gazdagított monodráma, amely – a cirkuszokban mutogatott torzszülöttek modellje alapján – a megbántott, kisemmizett és meggyalázott embert állítja középpontba. Nehéz is lenne megmondani, hogy a Mistero buffot játszó Dražen Šivak vajon öniróniájának élcelődő humorával, a társadalomkritikája riasztó felismeréseivel vagy azokkal a mély és megható vallomásokkal volt képes lebilincselni közönségét, amelyekkel igazán emberközelivé hozta karakterét – minden esetre nagy kedvence volt a Desiré közönségének.

A ljubljanai Delak Intézet: FINALIZMUS::POSTGRAVITYART című informansza (rendező: Dragan Živadinov) egy formabontó művészettörténeti korszak különleges koncepciójának véletlenszerű beteljesülése folytán valósággá váló imagináció. Živadinov 1995-ben kiégett színházi rendezőként élete utolsó előadására készült, melyet a kor szellemében – kísérlet és kihívás között lavírozva – nem kevesebb, mint ötven éven át tartó előadásnak álmodott meg, tízévenként megismételt reprízekkel. Egy erről tudósító újságíró – a tíz év múlva esedékes előadás helyfoglalására való tekintettel – a cikk végén megjelentette a szerző telefonszámát. Néhány év múlva megcsörrent a telefon, a hívás kezdeményezője pedig felajánlotta segítségét az űrmisszióval felérő, 2045-ig datált vállalkozás beteljesítéséhez. Így jött létre egy merész gondolatból a Delak Intézet. Maga a műfaj – az informansz – pedig az a művészi-baráti-információ-alapú közvetlen előadásmód, ami ennek a különleges történetnek a megosztásához formát biztosít.

Konceptuális színház

A Desiré fesztiválról nem hiányozhatnak azok az előadások sem, amelyek a forma helyett a koncepciót, egy-egy társadalmi jelenséget, látleletet helyeznek előtérbe. A berni Schlachthaus Theatar, a zürichi Theater Winkelwiese, a pristinai Qendra Multimedia és a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház koprodukciójában létrejött Kettőzött élet (rendező: Maike Lex) az elvándorlás, az otthonkeresés kérdéseit, kétségeit boncolgatja. Az öt nyelven megszólaló előadás felirattal, és anélkül is, ugyanazokról az érzésekről beszél, amelyeket ki-ki a maga anyanyelvén, de mindenki egyaránt ismer.

A Bitolai Nemzeti Színház History of mutherfuckers című előadása (rendező: Urbán András) a mindenáron hatalomra éhes zsarnok figuráját jeleníti meg, Shakespeare Coriolanus című művének motívumai alapján. Coriolanus – aki kegyetlenségei miatt általános megvetés tárgyává válik, még ha sokszor azt képviseli is, amit gondolunk – ellentmondásos karakterét csak kiélezik a darabban kivetített, rendkívül erős képi kontrasztok. Az adott jelenség különböző korokban, különböző aspektusokból történő bemutatása arra a mindenkori önkényúri habitusra utal, amely – akár a címben is – a történelmi folytonosság törvényszerűségére mutat rá.

A színház mint a társadalmi változások potenciális katalizátora, és kudarcában annak langymeleg pocsolyája jelenik meg a budapesti Kultúrbrigád – Átrium Mefisztójában(rendező: Urbán András). A Klaus Mann regénye nyomán színpadra állított előadás antihőse egy az alapvető emberi értékeket a pillanatnyi politikai érdekei miatt feladó színész, Hendrik Höfgen (Alföldi Róbert) pályájának kétes felívelését mutatja meg. A rendező ugyanakkor nem mulaszt el párhuzamot vonni a megalkuvó Höfgen felemelkedését biztosító Harmadik Birodalom és a mai magyar – színházi közeget is meghatározó – társadalmi-politikai kultúra között.

Kőszínház

Egy mindenki által imádott, rajongott ifjú, Dzsoni felnőtté válásának, és a valósággal való szembenézése kegyetlen pillanatainak lehetünk tanúi az Újvidéki Színház Az isteni Dzsoni parázna napjai (rendező: Jovana Tomić) című előadásában. Dzsoni kompenzálva, hogy az apja gyerekkorában elhagyta őt – ami miatt folyton győzködnie kellett magát a saját szerethetőségéről – különböző narratívákat szőtt magáról, amelyek hangoztatására a környezete is isteníteni kezdte őt. A narcisztikus személyiségzavar tipikus vonásait magán viselő karakter útra kel, hogy megkeresse apját, azonban a vele való találkozás, az út során elszenvedett csalódások és a felismerés, hogy nem várja haza senki, végképp lerombolják az önmagáról alkotott mítoszt. Mellbevágó, hogy az isteni Dzsoni karakterfejlődésének csúcsa egy szomorú kiábrándulás. Az előadás merész díszletével és jelmezeivel is kiemelkedett a repertoáron szereplő darabok közül.

Egy normáit vesztett társadalomban felcseperedett generáció lehetséges válaszai adják a budapesti Átrium – Mentőcsónak Holtversenyének kiindulópontját (rendező: Kovács Máté).  A történet egy baráti társaság rövid periódusába enged betekintést, amelyből – azon túl, hogy sok mindent megtudhatunk a fiatalok mai szokásairól és stiklijeiről – végül egészen határozottan kirajzolódik, hogy az ifjúkori szerhasználatnál sokkal veszélyesebb a nevelés hiányával keletkezett űrt betöltő értékválság. Az előadás forrásaként használt Totth Benedek-regény eredetileg többszereplős, ám a darab semmit sem veszít a dinamikájából azzal, hogy a narrátor és főhős (Katona Péter Dániel) – egyébként bravúros dramaturgiai megoldásokkal – monodrámaként adja elő.

A harminc éve velünk, belőlünk élő félelmeinkből építkezett a Boszniai Nemzeti Színház Zenica – XX. Bosznia-Hercegovinai Drámafesztivál Zenica 2021 Hét félelem című produkciója (rendező: Selma Spahić). Az előadás egy újságíró szorongásaival kezdődik, amelyből látszólag kiragadja őt az apja harminc évvel ezelőtti eltűnése miatt segítségül hívó, egykori kollégájának emigrációban élő lánya. A kutatás során a múlt árnyékai azonban csak még szélesebb árnyékot vetnek az újságíró egyébként is borús mindennapjaira. A hét félelem egyik visszatérő motívuma a Pegazus-fivérek mítosza. Viszolyogtatóak voltak a traumákból táplálkozó testvérek eredettörténetét bemutató képsorok, amelyek az anyjuk családon belüli erőszak áldozataként elszenvedett kínzásait, majd férjgyilkosként bódult megkönnyebbülését mutatták be, és amelyek egy az előadásba ágyazott táncetűdként jelentek meg.

Félelem, Három tél

A félelem, a bizonytalanságra épülő manipuláció és egy autokrata felemelkedésének mozzanatait mutatja be a Piroti Nemzeti Színház Félelme (rendező: Igor Vuk Torbica). A darab egy elszigetelt kis lakóközösség hétköznapjain keresztül szemlélteti azt a folyamatot, amely szinte minden elnyomó rendszer berendezkedésekor törvényszerűen lezajlik. Az előadás a színpadnak is egy – álfallal elkerített – kisebb részén játszódik, jól érzékeltetve ezzel a mikroközösség szűk terének minden előnyét és hátrányát. A falak másfél méteres magasságig hideg tónusú zománcfestékkel mázoltak, mint a lakóházak köztéri folyosói általában. A folyósón öt ajtó, csak néhány fal mentén elhelyezett cserepes növény töri meg a rideg látványt.

A történet egy rövid közjátékkal kezdődik: a hét szereplő belép az ajtón, és mint a remegő csorda, egymásba kapaszkodva botorkál a színpadon. Rövid koreográfia, néhány bevezető gondolat, erős fényváltás, és a szereplők szétszaladnak, ki-ki a saját bejáratához. Biccentenek a szomszédoknak, majd illedelmesen nem vesznek egymásról tudomást, és tovább kotorásznak a kulcsok után, amikor hirtelen megtöri a csendet az egyik lakó. Aleksandar (Aleksandar Radulović) újságíró – aki egyébként a tisztább érthetőség érdekében narrátorként magyarázza is az eseményeket –, magányosan él, és nemrég egy film láttán eltűnődött azon, milyen idegenek is egymással szemben a lakóközösségben. A szomszédok furcsállják a közeledést, és először mindenki besiet a lakásába, de a kíváncsiság meg a közösségbe vágyódás végül visszacsábítja őket. Egyre több időt töltenek együtt, és hamarosan már barátként tekintenek egymásra, akikkel együtt ünnepelnek, együtt vigasztalódnak.

Ahogy mélyül a szomszédok barátsága, úgy ismerjük meg a lakókat és sérelmeiket, félelmeiket is. Žućát és Natát, az idős házaspárt, akiknek egyetlen fia külföldön él, Žućát pedig a munkahelye csőd közeli helyzete miatt idejekorán nyugdíjazták, lélekben megfosztva őt a családfői funkcióitól. Saškát, a láncdohányos nőt, aki az egészségügyi problémáival való szembenézés helyett pótcselekvésekhez menekül. Lakit és Milicát, a fiatal párt, akik közül Lakit felemészti a két éve tartó munkanélkülisége, Milica pedig pszeudotörténetekkel nyugtatja magát a kapcsolatuk harmóniájáról. Valamint Danijelát (Danijela Ivanović), a munkamániás, megfelelési kényszerben szenvedő nőt, aki a saját vállalkozásában vált modern rabszolgává. Ha tudta volna előre, mi fog történni, éppen a megfelelési kényszere tartotta volna vissza attól, hogy ennek az idilli közösségnek végső soron éppen ő legyen a közvetett bomlasztója, mégis így történt.

Danijela ugyanis új tagot hozott a közösségbe, miután felajánlotta a segítségét egy éppen lakhatási gondokkal küszködő munkatársának, akit egyébként is szimpatikusnak talált. A szomszédok ekkor ismerik meg Milant (Milan Nakov), a kezdetben visszahúzódó, csendes, de barátságos hentest, akinek segítenek, hogy a Danijelával ápolt barátsága komolyabbra forduljon. Ez a visszahúzódó ember lassan magára vonja a szomszédok figyelmét, és elnyeri a bizalmukat határozott véleményével, egyszerű megoldásaival. Szinte fel sem eszmélnek, amikor Milan – a lakók külvilágtól vélt félelmeire építve – arra buzdítja őket, hogy fizetetlen szabadságra menjenek, majd felmondjanak, adják össze megtakarításaikat, és válasszák meg őt pénztárosuknak. Innentől kezdve Milan osztja be a pénzt, megszégyenítve az elégedetlenkedőket, és elbagatellizálva a saját fogyasztását. Az általános feszültség vitákhoz vezet, betiltja a közös barátkozásokat, elidegeníti egymástól az embereket, amit további dominancia megszerzésére használ ki, végül leszámol a lázadó Danijelával, akinek elege lesz a belőle élősködő, a hátán felkapaszkodó, rajta átgázoló Milanból. És bár ekkorra már mindenki tudja, hogy ugyanaz a félelem vetett véget a korábbi életüknek, amelyiktől a lakóközösség elszigetelt világába menekültek, végül a sok megaláztatás, egymás ellen hergelés, rettegésben tartás miatt annyira megfosztotta jogos igényeitől az embereket, hogy végül már nincs erejük elüldözni a zsarnokot.

A történet életszerűségét sugallja, hogy a szereplők valamennyien a valós keresztnevüket használják az előadásban. A darab üzenetét talán még hangsúlyosabbá teszi, hogy a rendezőnek ez volt az utolsó színpadi munkája a tavaly nyáron tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála előtt.

A fesztivál legemlékezetesebb előadása kétség kívül az újvidéki „Promena” Akadémiai Színház Három tél című produkciója volt (rendező: Jasna Đuričić). Az előadás már a Jadrán színpad előcsarnokában elkezdődött: a jelenet 1945 telén, Zágrábban játszódik, amikor a kommunisták átveszik a hatalmat, és a burzsoáziát bűnbaknak beállítva, vagyonelkobzással kisajátítják a tehetősebbek ingatlanjait. Egy elvtársnő lakásért folyamodik a hatóságokhoz a maga és családja: férje, lánya, anyja részére. Tito kifüggesztett fiatalkori képmása már ekkor előre jelzi a marsall épülő személyi kultuszát. A hivatalnok az elvtársnő elé borít egy fióknyi kulcsot, hogy válasszon, melyik lakásba szeretne beköltözni a családjával, ám a kérdésekre, hogy mégis kiknek a házához tartoznak a kulcsok, és hol vannak most azok az emberek, csak egy demagóg felelet érkezik: a párt gondoskodik a tagságáról. És akkor az elvtársnő az egyik kulcson megpillant egy ismerős címet, a közönség pedig követi őt a házhoz, vagyis elfoglalja helyét a nézőtéren, illetve a játéktérben.

A színpadon két idősebbnek öltözött színésznő, Maša és Dunja vacsorához terít. Más korban vagyunk, 2011-ben, ahol egy család nagy nehezen végre asztalhoz ül, az apuka, Vladimir pedig tósztot mond, amiből megtudjuk, hogy az ünneplés apropója a fiatalabb lány, Lucija másnapi esküvője, amely alkalmából hazaérkezett külföldön élő nővére, Alisa is. A következő jelenet visszarepít ’45-be, amikor a már megismert elvtársnő, Ruža férjével, Aleksandarral, a kis Mašával és Monika nagymamával – aki évekkel ezelőtt ebben a házban szolgált, de miután megszületett a kis Ruža, a család elküldte őket – elfoglalja a házat. Ismét ugrunk az időben, szinte észrevétlenül. 1991-ben járunk, amikor Szlovénia bejelentette kiválását az egykori Jugoszláviából, és ezzel megpecsételődött az ország további sorsa: a feloszlás és a háború, amelyet a nacionalista dominancia-harc megkövetelt. Ruža mama temetésére gyűlt össze a rokonság, Dunja ekkor még férjnél van, Alisa 15 éves álmodozó, Lucija pedig még kisiskolás. És megismerjük Karolinát, akit Monika valaha még Karolina őnagyságának hívott, hiszen eredetileg az ő családjáé volt a birtok, de ’91-ben már csak társbérlő a saját otthonában. Ismét ’45-ben járunk, kiderül, hogy Karolina még ekkor bújt el az üresnek vélt épületben, végül Monika közbenjárására Ruža – aki egyébként elvhű kommunistaként megvetette az arisztokráciát, Karolinára pedig különösképpen neheztelt, amiért őt és anyját az utcára tette – végül mégis megengedte, hogy maradjon. Majd a 2011-ben felelevenített történetből megtudjuk, hogy Alisa azon az 1991-es téli estén kapta meg élete első csókját gyerekkori szerelmétől, aki akkor még lelkesen készült a katonaságba, de hazatérve az ott átélt borzalmak miatt poszttraumás stressz szindrómában szenvedett, és Alisát is életveszélyesen megfenyegette, ezért ment tönkre a kapcsolatuk, ami miatt a lány külföldre költözött.

Az előadás során, az időben ugrándozva, de a korhű díszletek, jelmezek és karaktermegformálások miatt tökéletesen követhetőek az aktuális események, amelyek végül egy kerek családtörténetté állnak össze. Közben megismerjük a ház, sőt az egykori Jugoszlávia történetét is. A három időpont, amelyben a cselekmény játszódik, mindegyike kulcsfontosságú a család, illetve az ország történetében, a cselekmény folytatásában. 1945-ben Jugoszlávia újjáalakulása, 1991-ben az ország szétesése, 2011-ben pedig Horvátország Európai Unióhoz való csatlakozása határozza meg a politikai korszellemet.

A sors iróniája a végső felismerés, hogy miközben a történelem viharai ide-oda dobálták a családot, az emberek egymás ellen áskálódtak valamiféle vágyott igazságszolgáltatás miatt, végül kiderül, hogy a kis Ruža Karolina őnagysága fivérének, Sebastijannak a leszármazottja, és mint egyenes ági örökösöket, egyébként is megilletett volna a ház, ha nem jöttek volna közbe háborúk, és különböző acsarkodások.

Háborús tematikát ilyen fesztelen vonalvezetéssel, ennyi humorral bemutatni, felszabadító élmény volt, de az előadásnak más erényei is voltak. A darab ugyanis az újvidéki művészeti akadémia két éve végzett osztályának vizsgaelőadása, amelyet azóta töretlen sikerrel játszanak, hiszen mindenkit lenyűgöz az a játék, amellyel újra és újraélik ennek a családnak a szomorú történetét. A darab könnyedén, viccesen és mégis, valamiféle elemi megértéssel tolja az arcunkba mindazokat a kérdéseket, jelenségeket, amelyek a mai társadalmunkat meghatározzák. Mesél a berögzült családmodellekről, a patriarchális társadalom által felépített mítoszról, amely a férjek autoritásától szép lassan átvezet a családon belüli erőszakig. Azokról a szakadékokról, amelyek anyák és lányaik között tátongnak, és béklyózzák a fontos beszélgetéseket. Ideológiákról, amelyek háborúhoz vezetnek, háborúról, amely minden oldalon traumákat okoz, és a következményeiről, amelyek végül örökké csapdába ejtik azt is, akinek nem a saját döntése volt, hogy holmi eszméket kergetve harcolni menjen. Generációs különbségekről, az értékek és az adott szó devalválódásáról. Elvágyódásról és engesztelhetetlen honvágyról, melyet már a hazamenekülés sem gyógyít. A darab gördülékenységét támasztja alá, hogy a közel négyórás előadás játékideje szinte észrevétlenül telt el, a közönség pedig állótapssal ismerte el ezt a kivételes színházi élményt.

Az előadások és a megélt színháznézői tapasztalatok tükrében már a bevezetőben felsorolt kérdéseket is finomabbra hangolhatjuk: mit érez a néző a ’45-ben kisemmizett, ’90-es években elűzött, a 2011-ben méltóságától megfosztott emberek történeteit hallva; elismeri-e, hogy esetleg az ő felmenői is elárulták a humán értékeinket a pillanatnyi előnyök érdekében; mikor tanuljuk meg idejében felismerni egy zsarnok archetípusát; és vajon kétségbe tudjuk-e vonni az alapvető értékrendünkben elbizonytalanító mechanizmusok legitimitását? Ezekkel a kérdésekkel ilyen formában már nap mint nap szembe találkozunk. A színházi élményként megismert párhuzamos valóság felidézése segíthet objektív válaszokat adni. A kérdés csak az, hogy látjuk-e már azt a hidat, ami a túlsó partra vezet, és hajlandóak vagyunk-e átkelni rajta.

Fotók: Molnár Edvárd