Lemondani a komolyságról

A madarak tapsolnak, amikor felszállnak egy különleges könyv, melynek előzménye a szerzők, Fusz Mátyás, Kristóf Krisztián és Zalavári András azonos címmel megrendezett kiállítása a Paksi Képtárban. A könyv megjelenésével egy időben látható volt egy kisebb válogatás a kiadásért felelős Kisterem Galériában is. A kiállítás – „rögeszmés vizuális szokások archívum” – a művészek ismerőseivel készített videóbeszélgetésekből és az azokat szemléltető, magyarázó művekből állt. Az interjúkban a „külvilág emlékezetükben megmaradt apróságairól” beszélgettek, olyasmikről, amikről máskor nincsen alkalom. Az egyik ilyen észrevétel lett a kiállítás és a könyv címe is: a madarak tapsolnak, amikor felszállnak.

Az összegyűjtött jelenetek – „nehezen verbalizálható összefüggés- és szokásrendszerének” – könnyen felejthetősége indokolja a felsorolt szituációk rögzítését. Ennek ellenére a szituációk általában egyszerűek, hétköznapiak: például, amikor a lakásba bevilágít a fény, látszik, milyen nagy a por; milyen hosszúak az esőcseppek; ha belenézünk a lámpába, utána semmit sem látni; a gyertyaláng-formájú rügyek a faágakon úgy néznek ki, mintha photoshopolva lennének; hogy milyen ijesztő belegondolni, hogy a metró átmegy a Duna alatt, és a súlya alatt beszakadhat az alagút; vagy az, hogy milyen jó nézegetni a madarakat a madáretetőben.

A rajzokból és szövegekből álló könyvre a múlékony kiállítás összegzéseként, vagy meghosszabbításaként, konzerválásaként is tekinthetünk, ám a bevezetőből kiderül, hogy a művészek eredeti koncepciója, amin 2019-ben kezdtek el közösen dolgozni, ebben a formában jobban megvalósítható. Ez összhangban áll azzal, amit Mélyi József írt kritikájában a paksi kiállításról: „[n]ehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy a kiállítás valójában inkább könyv alakban vagy audiovizuális archívumként válna igazán működőképessé. Olyan intézményesült gyűjtemény formájában, amely valamilyen módon – egy ideális világban – akár az oktatáshoz is kapcsolódhatna.”

A szerzők megnevezése szerint „szemlélődési példagyűjteményként” olvassuk a sárga borítójú, körülbelül két és fél centi vastagságú kiadványt, és ha belelapozunk, láthatjuk, valóban egy-egy számozott szituációt találunk egy rövid bevezető után, amely megteremti a könyv olvasásának alaphangulatát. A bevezető azzal kezdődik, hogy az egyik szerző egyes szám első személyben közli az egy utcányira lévő kisboltból hazáig megtett egy perces séta észrevételeit. Például: „Mennyire tud vakítani egy ezüstmetál motorháztető.” Nem derül ki, kiről van szó, mert a szöveg végén már többes számban búcsúznak el mindhárman. A hosszabb-rövidebb leírásokhoz majdnem minden esetben egy rajzolt ábra is tartozik. A könyv végén tárgymutató található, amely felsorolja a kulcsszavakat – például: ablak, utca, vonat, autó, fény, árnyék, felhő, hiba, gyerekkor, emlék, stb. Ebből az is könnyen megállapítható, hogy mely kifejezések a leggyakoribbak a könyvben. A legtöbb példára a játék kifejezés mutat.

A példagyűjtemény kifejezés révén a szerzők a tankönyvek, oktatási segédletek szerepét kölcsönzik a kötetnek, amely azonban inkább tartozik a művészkönyv műfajához, dacára annak, hogy nem csupán a kortárs galériák falai között, hanem könyvpiaci forgalomban is elérhető. A könyv különlegességét az is okozza, hogy a szerzőkként feltüntetett három művész valójában szerkesztője is a könyvnek, vagy legalábbis szerzőtársai a negyven megkérdezett, képzőművészeti közegből ismerős barátnak, akiket felsorolnak ugyan a könyv végén, de a számozott jelenetek, megfigyelések anonimitásban maradnak, illetve egy elképzelt szerzőre engednek következtetni, amit a 198 példában előforduló durvább stiláris különbségek vonnak vissza.

Nemcsak a szerzőség kérdésében, hanem tartalmával is határhelyzetet teremt a kiadvány. A tankönyvek formai jellemzőivel és funkciójával keveredik egy attól idegen, nehezen kategorizálható tartalom, amely inkább a kikapcsolódás, szórakozás és élvezeti funkciókkal írható le. Valami olyasmivel, ami az olvasó számára nem hasznos. Ezen a ponton a művészet jelentésének kérdése is bekapcsolható. A műfajmegjelölés szerzői utasításával létrehozott termékeny értelmezési helyzet mintha szándékosan kapcsolódna Niklas Luhmann gondolatmenetéhez: „A művészet szívesen tartja magát funkciótlannak. Ez azonban nem több, mint a funkciós rendszerek bekebelezési törekvéseivel szembeni védekezés gesztusa, avagy annak a régi hagyománynak a továbbvitele, amely a művészetet funkciótlannak tartotta.”[1] Fusz Mátyást, Kristóf Krisztiánt és Zalavári Andrást elsősorban nem az általuk kitalált fiktív műfaj oktatási kiadványként való érvényesülése, hanem a művészet foglalkoztatja („Na, én nem úgy nézem a madarat, nem úgy érdekel a madár. Én valami mást nézek.” – részlet a 119. példából). Érdemes ezt a szerzői szándékot is a mű részének tekinteni, hogy alkotásukat el tudjuk helyezni a kortárs művészeti színtéren. Ha félretesszük a szerzői utasítást, nem példatárként nézünk a könyvre, akkor – akár szándékukban állt a szerzőknek, akár nem – irodalomként is olvashatjuk. Egyes részek a versként olvasás lehetőségével játszanak el: „Kis feliratokat szeretek mostanában elolvasgatni itt, / a környéken, például itt a szomszéd házban van a / VAGYONGAZDÁLKODÁSI IGAZGATÓSÁG / táblája, az most az egyik kedvenc versem.” (88.) Ez a hely akár szerepelhetne a vers kulcsszó megnevezéseként is a tárgymutatóban, mint a lego, amihez szintén csak egy példa tartozik.

Részletes összehasonlítás helyett – például bizonyos szöveghelyek Dékány Dávid, Győrfi Kata, Simon Márton költészetével rokoníthatóak – egyedül Fenyvesi Orsolya verseskötetét, A látvány – Kommentárok meg nem írt versekhez (Scolar, 2018) címűt említem, amely koncepciójával és (meg nem írt) versein keresztül szorosabban kapcsolódik Fusz, Kristóf és Zalavári közös alkotásához. A kötet Fenyvesi saját meghatározása szerint nem verseket tartalmaz, hanem versalapanyagokat, és ezeket a vers létrehozásának dokumentációjaként, vagy a versekhez elvezető útmutatásként értelmezhetjük. Ezzel megidézi, és kapcsolódik is a konceptuális művészet egyik fontos elképzeléséhez, amely szerint a műalkotás a mű elgondolásának dokumentációja.

A szerzőre vonatkozó és műfaji kérdésekben érvényesülő eldönthetetlenség, a formai megoldások (a listajelleg, valamint a tipográfiai megoldások összehangolása a szöveg tartalmával), a kontextusteremtő, kontextusérzékeny koncepció, valamint a szerkesztetlenség illúziójának megteremtése mint szerkesztési szempont miatt szoros kapcsolatban áll a neoavantgárd irodalmi hagyományával, amelyről legjobban talán az 1989-es Szógettó antológia nyújt képet többek között Ajtony árpád, Altorjai Sándor, Balaskó Jenő, Bálint István, Erdély Miklós, Hajas Tibor, Jovánovics György, Major János, Molnár Gergely, Najmányi László, Pauer Gyula, Szentjóby Tamás és Tábor Ádám műveinek összegyűjtésével.[2]

Fusz, Kristóf és Zalavári sajátos koncepciója, eszköz- vagy médiumhasználata eltér a népszerű képzőművészeti stratégiáktól, a kisajátításon alapuló művészettől, (új)absztrakciótól, (új)figuralitástól, vagy a részvételiségen alapuló „közösségi” művészettől. Legutóbbival tart legszorosabban kapcsolatot, ám annak törekvéseitől számos ponton eltér, vagy kiforgatva használja eszközeit, vagy hatástalanítva azokat. Ennek köszönhetően mintha a részvételiségen alapuló művészet paródiáját adná.[3] A pontatlanságról szóló szemlélődési példa (104.) összefoglalja az egész könyv koncepcióját: „A kisujjam pont belefér majdnem mindenhova.”  Kategóriákon kívülre helyezkedésével a művészetről való gondolkodás irányait is képes más pályára állítani. Ezáltal mintegy annak kritikáját is megfogalmazza, ami bürgeri értelemben az avantgárd művészet sajátja. Ráadásul Bürger éppen a „polgári művészet társadalmi funkciótlanságának lelepleződése” kapcsán beszél a művészet önkritikájáról a történeti avantgárd mozgalmakban. Ellentétben más, szintén kísérletező kortárs művekkel, például az irodalom és képzőművészet határterületén elhelyezkedő Termékeny félreértés című, Áfra János költő és Szegedi-Varga Zsuzsanna képzőművész kritikai sikert arató kötetével (Alföld Könyvek, 2020), a szemlélődési példagyűjtemény nem csupán az avantgárd gesztusok formai ismétlését, hanem azok újraélesztését hajtja végre.[4]

A madarak tapsolnak, amikor felszállnak elsősorban a sajátos alkotói szerep és nézőpont hangsúlyozásával hívja fel magára a figyelmet a kortárs képzőművészeti színtéren. Nem tudni, hogy a szemlélődési példagyűjtemény gyakorlati alkalmazása kedves utópia marad-e, és hogy ez a gondolat mennyiben mutat túl a játékon. Fusz, Kristóf és Zalavári olyan helyzeteket gyűjtött össze, amelyekben a világ megfigyelése kiküszöbölhetetlen a néző számára. Ezek rögzítése és bemutatása révén pedig sok olyan szöveg, mondat található a könyvben, amely a létrejöttükhöz hasonló rácsodálkozásra, elgondolkozásra késztetnek és ilyenkor – idézve a könyvből – egy pillanatra összezavarodik az ok-okozat sorrendje.

Fotók: Kristóf Krisztián

---

Jegyzetek

[1] Niklas Luhmann: A műalkotás és a művészet önreprodukciója [1984], fordította Gergó Veronika, In. Kiss Attila Attila – Kovács Sándor – Odorics Ferenc (szerk.): Testes könyv I., Dekon-könyvek, Ictus Könyvkiadó–JATE Irodalomelmélet Csoport, Szeged, 1996., 113–158., 116.

[2] Szógettó. Válogatás az új magyar avantgarde dokumentumaiból, Jelenlét (Az ELTE BTK irodalmi-művészeti folyóirata), szerk. Császár László – Farkas Gábor – Kukorelly Endre – Sziládi Zoltán, I. évf. 1989/1–2.

[3] A részvételi művészet kritikájáról bővebben: Nagy Edina: A részvételiségen alapuló művészet lehetőségei és buktatói. Kritikai észrevételek a műfaj jellegzetes példái kapcsán, In. Darida Veronika (szerk.): Konstellációk – művészetelméleti tanulmányok. Tanulmánykötet Somlyó Bálint 60. születésnapjára, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2017, 205–210.

[4] A kötet avantgárdhoz való kapcsolódásáról és kritikai fogadtatásának felülvizsgálatáról bővebben: Simon Bettina: Az avantgárd gesztusok ismétléséről. Áfra János – Szegedi-Varga Zsuzsanna: Termékeny félreértés / Productive Misreadings, SzifOnline, 2021.05.24. (https://www.szifonline.hu/kritika-essze/2552-az-avantgard-gesztusok-ismetleserol-2021-05-24)