Mosolygó felkiáltójelek

A színház alapvetően felkiáltójel karakterű. Akkor is, amikor kérdez. A felszínén vagy a mélyén, de valahol mindig van benne egy szálka, ami szúrja a szemünket. És hogy képes beszédünk még zavarosabb legyen: hogy egyáltalán ne vegyük észre, ezt ugyan le lehet önteni édes vagy keserédes csoki mázzal, a szálka mégis ott van benne. A jó és a „szar” színházban egyaránt. A kifejezett kurzusdarabok például egyenesen kiabálnak, és a hazai társadalom minimum felénél, illetve a történészek közel 95%-ánál általában „szemet is szúrnak”.

Színház a Belváros szélén

A MáSzínház 2005-ben indult, akkor az alapítók még csupán fejlesztő foglalkozásokat tartottak fiatalok számára. Előadásokat 2015 óta játszanak. A társulat újdonsült helyszíne egy kicsi kulturális tér a IX. kerületben a Bakáts tér közelében, ahol előadásonként 30-40 nézővel eleve nem nagyon lehet messzezengőn kurjantgatni, és gyaníthatóan a társulat tagjainak habitusától is távol áll a direkt ordibálás. Miként magától a dologtól is. A „dolog” pedig az érzékenység: társadalmilag érzékeny témák felvetése és sokunk által elítélt/lenézett/semmibe vett társadalmi csoportok iránti érzékenyítés. Az előadásaik által körbejárt témák (hibáink és apaképeink, beteg/fogyatékkal élő gyerekek és család, az érzelmeinkről való beszéd nehézségei, cigányság és a perifériából való kitörés lehetősége/nehézségei, a virtuális világ veszélyei, generációk közötti elcsúszás/szakadék és annak áthidalása, az anyaság kihívásai, korábban: melegség) közelről vagy távolabbról, közvetlenül vagy közvetve mindannyiunkat érintenek. Autonóm személyként és/vagy kis- és nagyközösségek tagjaként dolgunk van velük. Érdemes gondolkodnunk rajtuk, mert ezáltal egészségesebbek lehetünk – egyénként és társadalomként egyaránt.

A MáSzínház „mássága” abban (is) áll, hogy előadásaik túlnyomó többségében fogyatékkal élő és ép színészek játszanak együtt. Ahogy ezt Márton Gábor Csaba a MáSzínház egyik vezetője, rendezője és színésze a lapnak adott interjújában elmondta, a fogyatékosságra való érzékenyítés nem direkt módon történik: „nincs olyan színházi nevelési előadásunk, ami a fogyatékosságra fókuszálna”. „Nálunk egy-egy fogyatékkal élő figura egyszerűen csak ott van a történetekben, vagy akár részt vesz a színházi nevelési foglalkozásokon is, ahogy a hétköznapi életben is vannak körülöttünk, velünk ilyen emberek” – fogalmaz az indirekt érzékenyítés kapcsán. Egy olyan színház szálkavolta sem igényel különösebb magyarázatot, amely a hazai kormánypárti médiumok megfogalmazásában a „normalitás ellen kampányolt” (melegség) és „támogatja a semmirekellőket, bűnözőket és börtönbizniszből élőket” (cigányság). Félreértés ne essen: a kisebbségek integrálása a nálunk szerencsésebb országokban sem megy magától, ám ott a nehézségeket az állam magára vállalja, és nem ellenségeket gyárt helyette szavazatszerzés céljából. Noha a MáSzínház (a fogyatékkal élő emberekkel való foglalkozás miatt) rendszeresen kap állami támogatást, nem véletlen, hogy új önálló játszóhelyet végül egy ellenzéki vezetésű kerületben kaptak.

A Sirálytól a pszichológiai drámáig

A MáSzínház repertoárjának gerincét az egy-egy témát (színházzal, beszélgetéssel és drámajátékokkal) körbejáró színházi nevelési előadások és olyan produkciók alkotják, amelyekben fogyatékkal élő és ép színészek játszanak együtt (inkluzív színházi előadások). Az általam most látott első előadás, a S(irály) generáció több értelemben is jelzésértékű, még ha nem is szerepelnek benne fogyatékos színészek és nem érint társadalmilag különösebben érzékeny témát. A bemutató ugyanis egyben az új játszóhely avatása, és a színházi nevelési előadás szereplői a társulat vezetői: Bakonyvári L. Ágnes, Bakonyvári Krisztina és Márton Gábor Csaba. Gyevi-Bíró Eszter rendezése, a színházi nevelés angolszász felfogásának szellemében, pedagógiai célra alakítja és használja Csehov darabját. A rendező és Eck Attila a kezdő színésznő (Nyina), a kezdő író (Trepljov) és anyja, a befutott színésznő (Arkagyina) közötti történésekre csupaszították le a drámát, és a nyelvezetét is mai szájra illesztették (vélhetően a játszók közreműködésével). Az előadás menetébe illesztett foglalkozások fókusza (a cím és a honlapon szereplő felvezető szöveg alapján) lehetne éppen a generációk közötti különbség/feszültség/szakadék is, azonban mégsem az lesz, hanem a siker. Az a bizonyos pedagógiai cél pedig ennek a témának a nézőkkel közös körbejárása az előadás apropóján. Mit jelent a siker? Ki mennyire sikeres vagy éppen sikertelen a megjelenő figurák közül? A darabbeli kudarcos életek melyik ponton és hogyan tehetők sikeressé? Egyáltalán azzá tehetők?

A témánál maradva, amennyiben a színházi siker az intellektuális (érzelmi, érzéki, értelmi) élmény ereje és mélysége, a színházi nevelési előadások sikeressége összetettebb, mint egy „normális” produkciónak. A S(irály) generáció kevés eszközzel él: egy állófogas, néhány ruhanemű és tárgy a színpadi alakok jelzésére. A saját figurája mellett ugyanis itt mindenki játszik Trigorint is. Kifejezetten szellemes színpadi ötlet a Trigorin-kabáttal való bábjáték (a technikán még érdemes lenne csiszolni) és a mozgásszínház Trepljov darabbeli darabjának előadásakor. A „kevés eszköz” a színészi játékokra is igaz. Márton Gábor Csaba karakteres játékában Trepljov nem sokkal több mint egy anyja feltétlen szeretetének hiánya miatt frusztrált kamasz. A darab „változója” Nyina, aki ráadásul egy színház a színházban helyzetben is szerepel, így az őt formázó Bakonyvári Krisztinának van a legnehezebb feladata az előadásban. Ezt részben jól meg is oldja, noha Nyinájának körvonala el-elveszik az előadás egyes jeleneteiben, ami ebben az esetben nem a figura gondolatébresztő lezáratlanságát, inkább eldöntetlenségét és/vagy kidolgozatlanságát jelenti. Bakonyvári L. Ágnes kicsit mindvégig hamiskás a szerepében, az általa alakított anya egyetlen jégtömbből épül fel, így azon túl, hogy nincsen meg a figura igazsága, a fiával való érzelmesebb jelenet is lóg a levegőben. Trigorin, a sikeres író karakterének eldöntetlensége/semmilyensége vélhetően tudatos: igazi lapot nem kap, mivel az ő dramaturgiai szerepe ebben a leosztásban csupán az érzelmi háromszög színesebbé és többrétegűvé tétele.

Miközben a képzeletbeli sorrend a színészi alakítások minőségében a fentiek szerint alakul, a foglalkozásvezetői teljesítmények esetén éppen fordított a helyzet. Ott Bakonyvári L. Ágnes viszi a prímet, aki lényegre törően foglalja össze a kiscsoportos játékok és beszélgetések tanulságait, intellektuálisan és érzelmileg is érzékenyen reagál a hozzászólásokra. Nyugalmat sugároz és bizalmat kelt. Ez utóbbi, miként az érzékeny figyelem és a magas szintű kommunikációs készség, persze, mindenkinél alap ebben a műfajban. Ezek bírhatják megszólalásra a legbátortalanabbakat és leginkább meditatív alkatúakat is. A siker mint téma, a benne rejlő kérdésekkel együtt fontos felvetés lehet az előadással megcélzott 17+-os korosztály számára. Főként akkor, ha a benne résztvevők vagy a színészek részéről a dolog praktikus/anyagi/egzisztenciális síkja is felmerül. Az általam látott előadás ezzel szemben felnőtt és idealista nézők előtt zajlott, és az a gyanúm, hogy a nagykamaszok még nálunk is inkább kételkednek a klasszikus polgári jólét siker voltában. Ezért is gondolom úgy, hogy a színházi nevelési előadás eredeti felvetése: a generációk közötti szakadás elevenebb kérdésfelvetés lehetne. Meglehet, az sokkal messzebb állna Csehov darabjától.

Az élet és a műsorrend úgy hozta, hogy az általam frissen látott előadások közé egy atipikus máSzínházi produkció is belekerült. Az Anya-e vagy? ugyanis egy „sima” monodráma, amit Bakonyvári Krisztina rendezett, és amelyben az anyai lét viszontagságait egy „külsős” színésznő: Huzella Júlia mutatja meg. Az alkotók saját történeteit Róbert Júlia szőtte előadássá. A darab angolszász módra szellemesen önironizáló hangvétele leginkább talán Bridget Jones naplójára emlékeztet. Közben pedig tördeltsége kevésbé áll össze egy történetté, és helyenként mélyebbre szalad az elvárásokkal való küzdelem kudarcosságának felmutatásában. Ezzel együtt az Anya-e vagy? az anyaság hétköznapi, mázsányira duzzasztott vagy éppen önmagában tonnányi gondjait könnyed szórakozásként tálalja. Az talán túlzás, hogy az anyaság szükséges előfeltétele lenne a szórakozásnak, az viszont előfordul, hogy a női nézők már egy-egy jelenet csírájánál nevetnek, míg a férfiaknak csak később esik le a tantusz, és az előadás inkább azok számára adja meg a ránevetés felszabadító élményét, akiknek személyes tapasztalatból ered a ránevetnivalójuk. Huzella Júlia a bemutatón egy kicsit hangosabban kezd a kelleténél, mintha nem bízna az erejében, ám néhány jelenet alatt önmagára és ránk talál: jó ritmusban és kellő színpadi súllyal tudja végigvinni az előadást. Nem véletlen, hogy időközben a produkció kifejezetten népszerűvé vált a MáSzínház repertoárján.

A kevésbé jellemzően máSzínházi friss bemutatók után A zuhanás sokkja már egy törzsökös inkluzív színházi előadás. Ahogy épeket nem, úgy fogyatékkal élő színészeket sem lehet csak úgy leakasztani a szögről. Mégis ők honnan érkeznek az előadásba? A MáSzínház tevékenységében az értelmi fogyatékos emberek számára is nyitott, különféle, többek között színjátszó foglalkozások legalább olyan súllyal esnek latba, mint maguk a produkciók. (Sőt.) Az egyes előadások szereplői e foglalkozások résztvevői közül kerülnek ki. Bagyura Gábor és Konkoly Áron is így kerültek bele a produkcióba, előbbi egy Down-kóros testvért, utóbbi annak hallucinált mását alakítja.

Az előadás az angol Nathan Filer lektűrjéből született, és az Illés Márton által színpadra írt darab is magán hordozza a szórakoztató irodalom 0minden előnyét és hátrányát. A zuhanás sokkja egy feszes, jó ritmusú pszichológiai dráma egy skizofrén férfi visszaemlékezéseként, aki gyerekként elvesztette a testvérét. Közben mindez időugrásokkal és hallucinációkkal színesítve egyfajta krimiként is működik: az egyes jelenetekben sorra derülnek ki meglepetésszerű dolgok. Ezeknek a meglepetéseknek az ára azonban egyfajta csináltság, amit középszerű krimiknél lehet érezni: a szerző folyamatosan elhallgat, és csak apránként csepegtet fontos információkat, amelyek visszamenőlegesen akár hiteltelenítenek is korábbi jeleneteket. A darab, miként a pszichológiai lektűrök általában, egy megnyomorodott sorsot pszichológiai sémákon keresztül mutat meg, végül pedig a traumává egyszerűsített személyes drámát egy deus ex machinaként érkező villámcsapásszerű megoldás révén happy enddel zárja le.

Az előadás látványvilága Kovács Dorottya munkája, tele van ötletekkel. A papírral való kézműves játékok és kellékek szellemes bonbonjai csakúgy a tervezőt dicsérik, mint a különböző méretű kockák, amelyek alapból ülő/állóhelyként funkcionálnak, ám a néhol matrjoskaszerűen egymásba illesztett és különféle dolgokat rejtő idomok metaforaként utalhatnak az igazság felé vezető út természetére is. A látvány legerősebb elemei azonban a fekete falakon lévő rajzok, amelyek az előadás előrehaladtával egyre sűrűbbé válnak, és a megőrülés sémáktól mentes, érzéki élményeként szorulnak rá a nézőkre és a főszereplőre.

Grisnik Petra és Szabó Mátyás Péter egy-egy ruhadarab váltása mellett meggyőzően alakítanak minden kisebb szerepet: a figurák különösebb mélységeire a darab maga nem igen ad teret. Némi kis hiányérzetünk a színészi finomságok iránt talán az anya és apa kapcsán maradhat bennünk. Inoka Péter a skizofrén fiú és férfi főszerepében értelemszerűen mélyebbre kényszerül, még ha a fent említett mozaikos dramaturgia inkább ugrálásokat kíván meg tőle, mint az őrületbe csúszó karakter finomrajzolatát. Inoka érzékeny játékkal felel meg a szerep kihívásaira, talán egy pont van, amikor az a bizonyos bakugrás egy jeleneten belül megbicsaklik, de az legalább annyira a dramaturgia hibája is. Noha kell egy kis idő, amíg a fülünk és a képzeletünk helyrerakja a verselős hanglejtést, Bagyura Gábor és Konkoly Áron is megoldják a szerepüket. Kettejük közül Bagyura Gábor kapja a nagyobb feladatot, és ő a meggyőzőbb is. Kovács Henrietta rendezése tehát hozza a műfaj jellemzőit, az erényekhez hozzáadva egy kreatív és dinamikus látványvilágot.

Léptékek és oldások

Túl az előadás esztétikáján, A zuhanás sokkja közös játékként jól példázza mindazt, amiről a MáSzínház szól: természetesként viszonyulni a mássághoz. Ami a társadalmi léptéket illeti, szemben például a melegséggel, a migránsléttel vagy egyszerűen a másként való gondolkozással, nyílván az értelmi fogyatékosság csúszik le legkönnyebben a torkunkon. Az persze más kérdés, hogy a hétköznapi életben tudnánk-e mit kezdeni azzal, amikor például Down-szindrómás emberekkel kerülünk kapcsolatba.

A független színházakra, főként minél eldugottabb-elvarázsoltabb helyeken jelenik meg, mindig is jellemző valamiféle oldottság. Persze alkat és tapasztalat kérdése, hogy kit mi feszít, bizonyára sokan vannak, akik számára éppen a fesztelenség tud kényelmetlen lenni egy színházban. Akik azt szeretik, ha hostessek és hostok kérik el a jegyét elegáns ruhákban, szükség esetén a helyére kísérik, a jegyek helyre szólnak és a szünetben lehetőség van pezsgőt kortyolni.  És ez így rendben is van.

A MáSzínház ebben is más: a fogadópult mögött az egyik színész-rendező áll, aki a legtöbb érkezőt név szerint üdvözli, a vendégek között Down-szindrómás fiatal és meleg párok is vannak, ahogy jól érezhetően reformpedagógusok és „otthonszülő waldorfos anyukák” is festetlen hajjal, színes ruhákban. És persze teljesen átlagos kinézetű emberek, akik lehet, hogy melegek, lehet, hogy nem, talán az alternatív pedagógiákban hisznek, talán nem, esetleg szeretnek a Vígszínházba és az Operába járni, de az is lehet, hogy nem. Három alkalom után úgy tűnik, a közös nevező a mosoly – ami néha kivillan, máskor csak a szemeken látszik. Egyszóval (ami három): jó itt lenni.

Fotók: MáSzínház