Nem dőlhetnek ki

Mindig, amikor a Baltazár Színház valamelyik előadására megyek, visszatér a hitem, hogy létezhet egy békésebb, egymást szeretőbb és elfogadóbb társadalom, még inkább emberiség. Talán nem tévedek, hogy Vörös István lírai költeménye is ebből a hitből született. A Baltazár Színház lelkes, dolgozni nagyon is tudó játszói pedig új előadásukban mindent megtettek azért, hogy helyreállítsák azokat a bizonyos oszlopokat. Legalább a színpadon.

Négy, a több részből álló oszlopokat egyesével tartó, múzsaszerű jelenség fogadja a közönséget. Az elsötétedés után felcsendül az indiai hatású zene, és kezdetét veszi a világteremtő mítoszok mintájára épülő A világot tartó oszlopok. Csakhogy itt nem a teremtést, hanem először a rombolást nézzük végig. Azt, hogy egy rossz, a természet vagy ember elleni cselekedet mennyi további rossz tettet idéz elő. Például, egy csak a maga hasznát leső, libanoni vadász lelő egy ártatlan gólyát. Mégis, a XXI. század egyre értékdeficitesebb lánca ellen megy alapjáraton az előadás koncepciója, vagyis ép és sérült játszók gondolkoznak együtt színházi módon azokról a bizonyos, közös értékekről. És ez a gesztus semmiképpen sem értékdeficites.

Vörös István képekben gazdag szövege egyaránt hitelesen szól ép és sérült játszótól. Lehet, hogy az előadás során a színművészek beszéde tisztább és jobban előadott, ám a Baltazár értelmi sérült tagjai olyan erős színpadi jelenléttel és közlési vággyal vannak jelen minden jelenetben, hogy az feledteti, sőt, természetessé teszi az evidens beszédmódi különbségeket.

A színház négy rendezője, Elek Dóra, Farkas Dorka, Kováts Kriszta és Réti-Harmath Olívia közös munkájukban a tánc és a képzőművészet segítségével olyan mindennapos, de sokszor felületesen kezelt témákat járnak körbe, úgy mint a családon belüli erőszak, az illegális vadászat vagy a falu-város konfliktus, az idegenekkel szembeni rossz érzés és – hát, persze – a járványhelyzet. Az egyszerű, mozgatható elemekből álló díszletben két libanoni vándor, egy költő és egy spirituális hajlammal megáldott kertész szemszögéből vizsgáljuk meg a világot tartó oszlopokat kikezdő jelenségeket. Keresztes Anna és Medetz Attila kettősének varázsa nemcsak a partneri összhangban, hanem az emberien ártatlan jelenlétben és szövegmondásban is rejlik. Ők ringatják abba a hitbe a közönséget, hogy voltaképpen ő is szeretne ennyire ártatlanul hinni a világ jóságában. Az oszlopok szilárdságában.

A játszók hol rituálisan, hol flashback technikát alkalmazva, hol pedig nyersen, „bele a képünkbe” tolmácsoljak saját meglátásaikat, Vörös nyelvezetét használva. A súlyos ügyeket felvonultató eseményeket nemcsak a költői megfogalmazásmód, hanem a játszók energikus és meghitt, közös játéka is ellensúlyozza. Ráadásul annyira közös előadás ez, hogy még egy „civil”, az egyik társulati tag édesapja is szerepet kapott benne. Ő volt a vándorok lecsukatásáért felelős rendőrpáros humoros, helyzetkomikumokra állandóan kész tagja. Természetes és ösztönös játékmódja abszolút beleillett a csupa szívvel létrejött darabba – mert azzal készült, érződött minden mozdulatból, gesztusból, jelmezből.

A Kováts Kriszta megnyugtató, kifejező ritmusokkal élő dalait is felhasználó előadásban talán csak egy apró bökkenő volt. Noha később a szöveg és az előadás menete értelmet adott a legeslegelején ecsetjével felbukkanó, levegőben hadonászó, „világot újrafestő” művész jelenlétének, a fehér lepedőben táncot lejtő múzsák mellett Fehér Dániel karaktere kicsit lötyög a kezdőjelenetben. Olyan, mintha a rendezők kettős keretrendszert kínálnának a nézőnek: a rituálist és az újrafestést. A rendezés azonban a múzsák szálát viszi konzekvensen végig, ezért később A Magányos cédrus című Csontváry-festmény megjelenéséhez köthető „világfestő” kezdeti jelenléte félreérthető lehet.

Azonban a szándék és a szép ívet futó előadás lényegi tartalmát egyáltalán nem lehet félreérteni. Külön érdeme az alkotásnak, hogy a lezárás is egyszerűen kifejező, költői, nem patetikus. A sokféleségben egységet alkotó játszók a körtáncot követően „csatasorba” állnak, és egyesével, a részeket egymás után adogatva újra felépítik a négy oszlopot. Így újra helyreáll a világ, legalábbis a Baltazár Színházban. Együtt, egyszerűen és magától érthetődően. A ritmusos előadás szép keretét jelenti ez a gesztus. Mi még messze vagyunk ettől a békés egységtől, de talán nem lehetetlen még felépítenünk a magunk oszlopait. A remény mindaddig élhet, ameddig a kicsi nézőtér kicsi színpadán a színház és a közösség erejével szállnak szembe Vörös István – vagy méginkább a világ – ilyen és ehhez hasonlatos mondataival, miszerint „aki nem falu, az nem is ér semmit.”

Vörös István: A világot tartó oszlopok

Alkotók: Elek Dóra, Farkas Dorka, Kováts Krisztina, Harmath Olívia, Szirtes Edina Mókus
Látvány: Kiss Gabriella

Fotók: Baltazár Színház