Sziszüphosz rózsái

Hogy a rózsakertészethez szenvedély, megszállottság kell, azt már Tompa Andrea Omertájából is tudhatjuk. Az Omerta kolozsvári rózsanemesítője még nemtelen politikai alkukra is hajlandó azért, hogy újabb és újabb rózsafajtákat hozhasson létre. Danyi Zoltán virágtermesztőinek A rózsákról című regényben már sziszüphoszi elszántságra van szükségük, hogy vadrózsába oltott rózsatöveiket kinevelni és értékesíteni tudják. Ők, apa és fia az exjugoszláv Vajdaságban (feltehetően Zentán) kertészkednek, ám a délszláv háború és az azt követő kaotikus világ – lassan, de biztosan – öncélúvá teszi erőfeszítéseiket.

A Danyi-regény azonban nemcsak erről a konkrét rózsatermesztésről szól, és nem is csak konkrét rózsákról. Mindkettő általánosabb értelművé is válik, létfilozófiai jelentések hordozójává a szövegvilágban, ugyanis a főhős – a regény elbeszélője – a maga traumatikus életéről gondolkodva újra és újra hasonlóságokat fedez fel a rózsák és saját élete, a rózsák és a világ jelenségei, illetve a rózsatermesztés és a világ működése közt. Allegorikusan vagy metaforikusan értelmezi az általa leginkább ismert és szeretett dolgokat, s bízik abban, hogy az analógiák hozzásegíthetik a maga sorsának megértéséhez és elfogadásához. Mert a könyvszöveg az elbeszélő explicit célja szerint valamiféle „számadás, jelentés, összefoglalás” (120.). Látszólag csupán egy válságos időszak – a 2014–15-ös évek – összegzése, ám a választott módszer – az adott életszakasz eseményeinek, szorongásainak és asszociációinak a pontos lejegyzése (a tudatfolyam rögzítésére tett kísérlet) következtében az elbeszélő egész élete mérlegelésre kerül. Mert az asszociációk egy része a múltba vezet. Először egy huszon-egynéhány évvel korábbi állapotba, az első háborús évek idegenségérzetébe, később pedig a gyerekkor fájdalmaihoz. Mind a közelmúlt, mind a távoli múltak felidézése bűntudattal jár; olyanfajta bűn nélküli bűntudattal, amely akkor alakul ki egy érzékeny és önbírálatra hajlamos emberben, ha sorsa szerencsétlenül alakul. Így lesz A rózsákról számvetése „gyónás”, sőt „büntetés” is, hisz a vallomást tevőnek újra át kell élnie megalázó, szorongató élethelyzeteit (154.).

A regény fő cselekményidejében egy feltételezett daganat okozza az én-elbeszélő szorongásait, emiatt mintha a pénisze elvesztésétől is tartana. (Az ambiciózus sebész metélési/késelési szenvedélyét látva utólag jogosultnak is érezzük a félelmeit. „Szerencsére” a vehemens főorvos csak a húgyvezetéket silányította el, s azután a szövettanból már ki is derült: tumor nincs, vírus okozhatta a hímvessző foltjait, sebeit és fájdalmait. Csak közben félelmekben telt egy teljes év.) Kasztrálási iszonyáról a főszereplő nem beszél senkinek, barátnőjének is csak a tüneteiről, apjának pedig ezekről sem. Ugyanaz történik vele, ami korábban, a háború elején. Figyelemelterelésül, a bajok kibeszélése helyett (mert talán nincs is kinek) kényszercselekvésekbe menekül: számolásokba, kószálásokba, nevek, szavak, mondatok ismétlésébe. Igazán hatékony védekezésnek azonban a rózsákkal végzett fizikai munka bizonyul: „A rózsákat akkor szerettem meg, amikor a bőrgyógyászaton azt mondták, hogy a farkamon egy tumor van.” (39.) Ekkor – apja számára is váratlanul – az én-elbeszélő visszatér a korábban meggyűlölt rózsaföldre, hogy újra azt csinálja, amit gyerekként és ifjúként.

Mert az ismétlődő régi munkák, az apjától ellesett mozdulatok biztonságot adnak, a rózsák látványa megnyugtatja, a természet körforgásának közvetlen megtapasztalása pedig olyan, mintha ő is bevonódna újra az élet áramlásába, melyet a szorongások elgátoltak. Más kérdés, hogy egy-egy furcsa látvány, egy-egy rádiós hír bármikor visszaránthatja a holtpontra: például az út menti keresztek csonkolt testű pléh Krisztusaiba vagy egy nő eltűnésébe (a háborús emlékek darabolásai nyomán) baljós előjeleket vetít. A bajok megelőzésére szabályokat alkot magának. Ezek közül a legsúlyosabb a hallgatási fogadalom (az omerta). Ezúttal csak hét napra rója ki magára, de a háború kezdetén – anyja Magyarországra menekülésekor – döntésképtelenségében, hogy ő is kövesse-e, fél évig se szólalt meg. Most azt nem tudja eldönteni, hogy a szerelmének (akit egyébként önáltatón a feleségének nevez) megkérje-e a kezét. Hallgatásával azonban nem elodázza a döntést, hanem végleg ellehetetleníti kapcsolatukat. A némasági fogadalomnál kedvesebb szabálynak tűnik a naplemente végignézésének kötelezettsége, a természet folytonos alakulásának, a dolgok egymásba áttűnésének a megfigyelése. Egy ilyen megfigyelési penzummal indul a regény, igaz, itt épp a folytonosság megszakadása lesz a nyugtalanító, merthogy a nap előbb tűnik el egy kékeslilás foltban, minthogy lemenne. (Tekintsük sorsmetaforának?) A záró szakaszban szintén lesz hasonló jelenet, de az már szabad és elmélyült figyelmű lesz, minden kényszertől mentes, időtlen pillanat. Az elbeszélő Oostendében a tengerparton fog állni, a hullámok ki-kicsapnak, és az ütemesen elsimuló vízben időnként meglátja az arcát is a homok fölött: „néztem, ahogy az arcom megjelenik a vízben, néztem, ahogy eltűnik a homokban, és hogyha lett volna rá lehetőségem, hogy válasszak, akkor azt választottam volna, hogy ne legyen más, többé ne legyen semmi más, csak a víz és a homok és a rózsák” (439.).

Oostende, Brüsszel – egy húsz évvel korábbi barát meglátogatása. A regény utolsó harmadában kerül leírásra ez az utazás. Elég váratlanul éri az olvasót, főleg, ha az utazás kedvező kimenetelére, a karakter magára találására tekint. Mert a hős a lehető legcsüggesztőbb helyzetben, a mélypontról rugaszkodik el, mikor elutazik, ezt megelőzően veszteséget veszteségre halmoz. A könyv első harmadánál a „feleség”, második harmadánál az apa adja ki az útját. És kiűzetik a rózsaföldről is. „Nincsenek rózsák, nincs feleségem, nincs rendes munkám, semmi nem lett belőlem” (305.) – vonja meg élete mérlegét, és várnánk, hogy a legvadabb depresszió telepedjen rá, vagy máshogyan, de újra megbetegedjen, mégsem így történik. Mintha a semmi továbblendítené: „Ez vagyok én, ez a semmi, gondoltam, de lehet, hogy éppen ez a semmi a szabadság, lehet, hogy csak ebben a semmiben lehetek szabad, ez jelenti a szabadság színtelen rózsáját” (386.).

Sziszüphosz köve leért a mélybe, a hegy aljába, indulhat az új kör, a görgetés fölfelé – összegezhetnénk mi olvasók is, némi iróniával. És tényleg, a regényhős majd elindul az íróvá válás útján, melynek eredményeként úgy szemlélheti volt énjét az új, mint aki legalább önmagával, az elszenvedett traumáival és némileg a világgal is tisztába jött. S emiatt (remélhetőleg) kevesebb a kínja. Más filozófiai háttérrel (és szintén jó adag leegyszerűsítéssel, persze) azt is mondhatnánk: a hős eljutott a megvilágosodási folyamat egy fontos pontjára, a szenvedéstől való megszabadulás, a nyugalom, a harmónia elérésének útján.

Innentől persze már érdemes ráhangolódnunk az egzisztencialista regények, eszmeregények (és Hamvas Béla-esszék) kódjaira, ha nem tettük volna meg márkorábban. Mert az elbeszélő igen nagy fokozatossággal, szinte észrevétlenül, de már korábban hozzászoktatott ahhoz, hogy filozófiai kategóriákban is gondolkodjunk, részben az egzisztencializmus fogalomkörében (saját élet – másolt élet; vagy – vagy döntési helyzetek; szabadság kontra kötelékek, azaz determinizmus), részben a zen-buddhizmus felismeréseiben (az élet áramlás, a halál a folytonosság megszakadása; az életben a fontos dolgok szenvedéssel járnak; a vágyakról való lemondás csökkenti a szenvedést; a koncentrált figyelem az önértés és a harmónia kulcsa). A traumaregény észrevétlenül tűnt át önmegismerési, ön- és létértelmező regénybe. Az a figura, aki a regény első oldalain még mindenféle praktikákkal igyekezett kellemetlen gondolatait a tudattalanba száműzni, a regény végére már rendszeres gondolkodóvá, a maga és mások sorsáról elmélkedő emberré vált. A korábbi én apró elmozdulások, áttűnések révén egyre jobban módosult, s ezt a változást tényleg olyan finoman követte az emlékező én, a narrátor, ahogy egy bimbóból kifeslik a rózsa.

Deczki Sarolta a Könyvteraszra írt kritikájában a narráció egészét jellemezte a rózsa képével: „Ahogyan a szirmok simulnak egymásra, úgy strukturálódik a szöveg és az emlékezet.” S valóban, a regény különböző témái, motívumai (a betegség- és gyógyulástörténet, az elmagányosodás, a háborús és gyerekkori emlékek, az utazás, az íróvá válás) nagyon finoman rétegződnek egymásra, s a regény négyötödében legalább olyan nehéz elkülöníteni őket az áradó, asszociációs szövegfolyamban, mint a műfaji rétegeket. Az utolsó száz oldalon azonban – nekem úgy tűnt – túlburjánzott ez a regényrózsa, a túlfűtött leírások, a megvilágosodás esszéisztikus gondolatfutamai óriási bokorrá (a brüsszeli Grand Galához hasonlatossá) növesztették a szövegvirágot. Hogy ezt a szerző az elbeszélőjét karikírozandón, szándékosan alakította-e így, nem tudom. Lehet, hogy nem tehetett mást, ki kellett bontania figurája összes lehetőségét, és abba bizony belefért az egzaltáltság, a túlhajtás és a teljes odaadás egy eszme, a világ egységének eszméje iránt, amit a rózsa testesített meg az önelbeszélő számára. Károlyi Csaba ezt a túlzást kellő empátiával szemlélte Élet és Irodalom-beli kritikájában (És, 2021/47.), mert megengedőn nyugtázta a főhősnek, ennek a „szeretet- és szabadsághiányos alak”-nak a „szövegelését”, „aki a megszabadulását keresi azáltal, hogy a rózsákról magyaráz, beszámol, mesél, összegez, összehord hetet-havat, nyomja a repetitív monológokat, variációkat, improvizál szakszerű leírásokat és lírai vallomásokat” egyaránt. Őt Szijj Ferenc vershőseire emlékezteti A rózsákról beszélője, és tényleg, ha például az Agyag és kátrány vagy az Igazi nevek groteszk monológjai felől olvassuk Danyi Zoltán új regényét, könnyebben felfedezhetjük A rózsákról nyelvében az iróniát, a humort és az abszurdot.

Persze Danyi Zoltán esendő mániákusának rokonságában ott lehetnek Tolnai Ottó bámészkodó kószálói, lézengői (Ladányi István szóhasználatával élve) és Krasznahorkai monologizáló hősei is. Mert esendők mindannyian, de megvan a maguk életigazsága, és erről nagyon szeretnének meggyőzni bennünket (és magukat). Mert itt éltek, itt élnek közöttünk, és ez nagyon nem egyszerű, de csinálják, és beszélnek róla, magyaráznak megszakíthatatlanul. A meggyőzési vágy nyújtja mondataikat hosszúra, áradóra, teszi pontosításoktól, ismétlésektől terheltté, de a megértetési szándék azt is előírja, hogy megnyilatkozásaikat mindig az élőszó levegővételeihez igazítsák. Mert igaz, amit Danyi narrátora (önreflexív módon) írt: „úgy tűnik, hogy minden életet el lehet mondani néhány mondatban, nemcsak ezt vagy azt az életet, hanem bármelyikünk életét össze lehet foglalni néhány mondatban, a magyarázatoknak viszont, éppen ellenkezőleg, soha nincs vége” (216.).

Danyi Zoltán: A rózsákról. Magvető, Budapest, 2021