Minden előadásnak meg kell találnia a saját zenéjét

A tánc eredetének, gyökereinek felkutatására tett kísérlet, de a fekete Afrika és a vajdasági feketeföld közötti párhuzamot is megtalálta a párizsi Atelier 3+1: Omma című produkciója Nagy József rendezésében. Az előadás látványát képező dinamikus csoportkompozíciók legfőbb eleme az emberi test – a fekete test –, annak minden rezdülésével, feszülésével, a róla visszaverődő fénnyel.

Nagy József táncos, koreográfus, rendező, pantomimművész és fotós, 1980 óta Párizsban él. Ott alapította meg a JEL Színházat, és ezzel párhuzamosan létrehozott egy új műfajt, amely újrakeretezte a színház, a tánc és a performansz korábbi ismereteit. A vajdaságból, Magyarkanizsáról származó alkotó visszatérő vendége a szabadkai Desiré Fesztiválnak, ahol rendszeresen nyomon követhetjük legújabb rendezéseit. Nagy Józseffel a fesztivál keretében bemutatott előadása alkalmával beszélgettünk.

Eredetileg képzőművésznek készült. A vizualitás, illetve a látvány ma is szerves része a színházi munkájának, illetve az alkotói kifejezésének általában – ha például a fotogramjaira gondolunk. Ön szerint mi az az aspektus, ami művészi szintre tudja emelni a hétköznapi látottakat?

Marcel Duchamp óta minden beemelt, kiemelt dolog vagy tárgy művészinek tekinthető, ha más környezetbe kerül, és azt a másságot művészinek értelmezzük. De ez csak azoknak egyértelmű, akiknek van egy minimális kulturális betekintésük vagy jártasságuk. Én ritkán emelek be, vagy mutatok föl dolgokat, amik másképpen működnek. Általában a stilizáció vagy a metamorfózisok felé mozdulok, mert önmagában a tárgy nem elégséges – még a vizuális dramaturgiához sem. A színháznak a lényege pedig az emberi játék. Az ember olyan amilyen, de a játéka által átlép egy másik dimenzióba.

Új dimenziót ad a látványhoz a mozgás is, hiszen a színpad belakásával egy teljesen új műfajt látunk. Az a fajta mozgásszínház, ami egybeforrt az Ön nevével, újrakeretezte a színház, a tánc és a performansz korábbi ismereteit. Hogyan fedezte fel a mozgás mélyebb rétegeit?

Úgy, hogy a saját világomat próbáltam színpadra vinni, és egy saját stílust próbáltam kialakítani. Nem volt modell. Ez egy összetett dolog: különböző forrásoknak és igazodási színtereknek az összehangolása, úgy irodalmi, mint képzőművészeti, megfigyelési, zenei és minden más szinten – ahol a minden más is egy külön kategória. Ezeknek az összessége adja azt a masszát, amiből gyúrok. Tehát nincs kiválasztva egy domináns terület, például csak a mozgás, hanem ez egyfajta totális megnyilvánulás. Nagy szavaknak tűnhet, hogy ez a totális színház keresése, de mégis erről van szó, hiszen minden érzékszervre hat.

Hogyan lett egy kanizsai gyerekből mozgásszínész?

Úgy, hogy erre született. Ez ilyen egyszerű. Fölfedeztem magamban, hogy a mozgáshoz van érzékem, van fülem. Elindultam ezen a szálon, és akkor ez egyre jobban megerősödött és kiteljesedett – előbb táncosként, előadóként, utána rendező-koreográfusként. Ez megérzés dolga. Ráérzés és rádöbbenés, hogy erre van fogékonyságom. Adottság kérdése.

Hogyan építette fel ezt a mozgás- illetve színházkultúrát, ami lényegében a JEL Színházzal együtt született?

Rengeteg munkával, rengeteg töprengéssel, rengeteg kereséssel. Ebben kettős mérce van: szellemi és fizikai. Vagy úgy is mondhatnám: szellemi és konkrét. Nem konceptuális művészetet csinálok, és nem csak kosztümös improvizatív táncot, hanem a kettőnek a keverékét.

Kik voltak a mesterei, milyen kultúrákat szívott magába?

Az egész világ. Párizsban nyitottabbak voltak a világszínház és tánc kultúrája iránt. Tehát az Egyesült Államoktól Japánig – beleértve egész Európát és Afrikát – az egész világban jelenlévő tendenciákat láthattam ott, Párizsban, nem is kellett elutaznom. Ez nagyon nagy segítség volt ahhoz, hogy elég gyorsan képet kapjak arról, mi és hogyan működik. Akkor úgy döntöttem, hogy senkit sem követek, hanem a saját stílusomat fogom valahogy megfogalmazni, fölépíteni, és így kerestem helyet ebben a történetben.

Egy-egy alkotómunka során gyakran csapattal dolgozik, a koreográfia, a zene, a képi világ pedig szerves egészet alkot. Hogyan épül fel, áll össze egy ilyen darab?

Ha a többiekkel dolgozom, nem szólóban, akkor nem csak – és ez a lényeg – az én formavilágomat próbálom rájuk adni, hanem egy közöset építek azokkal az emberekkel, és azokból az emberekből, akikkel dolgozom. Belőlük (is) merítkezem. A kettőnek az egyeztetése, ütköztetése hozza létre azt a közös matériát – ezt matériának, matier-nek (fr.) hívom – amiből az előadás anyaga lesz. Rendezőként természetesen én szabom meg a játéknak a kereteit meg a struktúráját.

A munkatársait mi alapján választja meg?

Az alapján, hogy képesek-e megérteni, és megosztani velem, ami bennük van. A nyitottság vagy a szándék önmagában nem elég, képesnek is kell lenni rá. Egyfajta intelligencia kell. És az, hogy hasonlóképpen gondolkodjunk, és hasonló háttérrel vagy akarattal nézzünk egy irányba.

Bejárta a világot, mégsem szakadt el a Vajdaságtól. Ezek a motívumok, amelyeket Vajdaságból, Kanizsából merít – akár az agyag, a Tisza vagy a por – megjelennek egy-egy előadásban. Hogyan kúsznak be ezek a nyomok a munkáiba?

Ami bekívánkozik, azt beengedem. Az Ommában például nem utaltam semmi ilyesmire, viszont a földdel való munka, tehát a paraszti munka, megjelenik. Az én gyerekkori élményeimből indultam ki, amikor a földet túrtuk, és akkor kiderült, hogy ez volt a közös bennünk – ezt találtam meg. Gyerekkorukban nekik is földet kellett művelniük, nagyon keményen, hogy kinőjön az a betevő falathoz szükséges növény. Van is egy rész az előadásban, amiben ezeket a mozzanatokat stilizáltuk, és ezt emeltük föl. A tánc nyelvére fordítottuk. Mondjuk rá ez egy olyan motívum, ami közös, és központi motívuma maradt az előadásnak.

Az Omma című előadásban kiindulópontként egyfajta ősi mozgásigényt, illetve magát az univerzális mozgásformát keresték. Milyennek lája az előadást ilyen szempontból?

Elég sikeresnek. Olyan értelemben, hogy nem volt evidens, hogy megtaláljuk a közös nevezőt, mivel a táncosok tényleg egy speciális kultúrkörből jönnek, ahogy én is. Nagy kérdés volt, hogy van-e egyáltalán közös nevező, és megtaláljuk-e, de bíztam benne. Kezdetben nehéz volt, míg összehangoltuk a dolgokat, utána viszont annyira evidenssé vált, hogy szinte engem is – meg őket is – meglepett, hogy a közös nyelvnek a keresése ennyire bekövetkezhet, ennyire nyilvánvalóvá válik. Mélyebb rétegekbe kell behatolni, mint ami a mi életünkre vagy a befogott kulturális hatásokra vonatkozhat, és akkor ott megtaláljuk azokat a közös dolgokat, amikből lehet építkezni. Olyankor tényleg eltűnnek a határok, hogy fekete Afrikáról vagy Közép-Európáról beszélünk.

Miből építkezik az előadás?

90 %-ban improvizatív szűrések után jutunk el azokig a mozdulatokig vagy mozdulatsorokig, amik használhatóvá válnak. Néhányat tudtam hozni, amit előre elképzeltem, de azt is le kellett ellenőrizni, és miután működött, bent hagytam. Ezeket valahogy ki kell provokálni, különböző verbális utalásokkal, amit valamilyen szinten értelmeznek, és arra fizikálisan – tehát a testükkel – reagálnak. Arra én megint csak reagálok, és akkor ilyen oda-vissza játék – vagy lényegében munka – alakul ki, és ha valami számunkra értékelhető, megfogható mozdulat megjelenik, akkor azt félretesszük, és előbb-utóbb belekerül a nagy formába. Tehát először is atomokra, kis elemekre szedjük, azokból építkezünk. Magáról az előadás formájáról csak én gondolkodom a munka közben – ez nem a táncosok dolga.

Az előadás dinamikáját tekintve mi az, ami végül az összképet adja?

A zenei kompozíció. Az állítja össze az egészet, ennek működnie kell. Minden előadás egy zenei kompozíció, emellett minden előadásnak meg kell találnia a saját zenéjét – nem a hallható zenére gondolok, hanem magára a mozgásra, tehát a koreográfiára. Ez is a folyamatos munkának az eredménye. Nem tudom előre meghatározni, mert az az én zenei ízlésemet tükrözné, itt pedig egy közös valaminek kellett összecsiszolódnia, és akkor lassan kialakul a próbák folyamán ez a zeneiség. Akkor érezzük, meg a táncosok is érzik belülről. Mert az, hogy ők jól érzik magukat, belülről, tehát viszi őket a zene, azt jelenti, hogy organikussá sikerült gyúrni az egészet.

Az Ommánál a látvány elég letisztult. Paradoxul hangozhat, de ilyenkor maga az üres tér is konkrétan eleme az előadásnak, ha jól sejtem.

Így erősíti fel a látványt, mert az egyik test a másik testhez képest válik mássá, és nem egy díszlet vagy más elemhez képest. Az Omma teljesen üres térben játszódik. Itt most direkt erre fókuszáltam, hogy az emberi testet mint vizuális alapot ábrázoljam – élő szobrokként jelenjenek meg. Különböző dinamikus csoportkompozíciókból áll a látvány, tehát ez a darab vizualitása: az emberi test a maga csupasz mivoltában.

A fekete testek látványa a konzervatív közép-európai közönség számára meglehetősen tájidegen. Mik lehetnek azok az azonosulási pontok, amelyek ettől elvonatkoztathatnak?

Hát az, hogy nekik is két szemük van, egy orruk, két fülük. Nekik csak a bőrszínük más, de ezek a különbségek egy idő után megszűnnek. Nem a másság dominál, hanem a hasonlóság, a közös-ség. Ez is egy paradoxon, és ezért örülünk annak – mert ezt már több hónapja játsszuk különböző országokban, különböző nézők előtt –, hogy nincsenek akadályok. Abszolút közös térben találjuk magunkat a közönséggel, ami egy nagyszerű dolog.

Mikor jó egy előadás – a közönség és az előadás közötti kommunikációt tekintve?

Ha a közönség lankadatlanul tud figyelni. Rá tud hangolódni, és együtt tud utazni a színpadi történésekkel. Akkor jó, akkor sikeres az előadás, ha nem kell túl sok erőfeszítés a dekódoláshoz, az értelmezéshez. Tehát ha magától értetődővé válik még az is, amit csak később értünk meg.

Az ön szemléletében mi a művészet célja?

Ez az emberiség történetével összefonódik, hiszen a barlangrajzoknál kezdődik. Úgy látszik, hogy erre az embernek, az emberré válás folyamán van egyfajta spirituális igénye, és ettől vagyunk mi – ez a faj – mások, hogy igényünk van egy ilyen spirituális élményre. Hogy ez egyénenként hogyan változik, annak feltétele, amiről az elején beszéltünk, az a fajta szemléletmód, valamiféle érzékenység, amivel az emberek keresik a művészetet.

Ez tanulható?

Nem. Ezért csodálatos az egész. Csak az erre született, speciális intelligenciával – intelligencia alatt érzékenységet értek – megáldott emberek képesek átlátni és utána összefogni.

Önnek mit ad?

Egyfajta nyugalmat. Bizonyosságot, hogy még mindig van értelme csinálni.

A helyét a világban hol látja?

Nekem ez a helyem: a színház – ami mobil. Ez, amit mi csinálunk, egy vándorszínház. A kőszínházi praktikumhoz képest ez egy másik típusú színház. Nem a közönség jön, mi megyünk a közönséghez. Pár hete Moszkvában játszottuk az én darabomat (Mnémosyne), ami 2019-ben volt látható a Desirén. Ezelőtt egy pár héttel Párizsban, Szarajevóban, Görögországban, Olaszországban játszottuk az Ommát, majd Veszprémben. Tehát mi megyünk ezekre a helyszínekre. Visszük magunkkal a lelkületét, és mindenki ezt kapja. Mi teremtjük meg ezt az atmoszférát. Mint ahogy ide is hozzuk, itt is megteremtjük.

Vajdaságban, Magyarkanizsán létrehozta a Nagy József Regionális Kreatív Műhelyet, de egy idő után ennek az intézménynek a nevéből is eltűnt az Ön személye. Mi történt?

Ez párhuzamosan ment a franciaországi munkámmal, és egy idő után nem lehetett ilyen formában folytatni. A színház egy kollektív műfaj, és hogyha nincsen – elsősorban – megfelelő anyagi támogatottsága, akkor egy idő után elvékonyodik, és én nem tudtam föladni a francia vonalat, ahol pedig a kezdetektől fogva működött. Próbálkoztam 7-8 évvel ezelőtt Magyarországon is, bejegyeztem magam, gondoltam, kétlaki módon, egyet kint, egyet itt, ezen a környéken készítek, de ugyanúgy semmibe vették a munkámat Magyarországon is, úgyhogy ettől elálltam. Tehát ha dolgozom, akkor Franciaországban csinálom a dolgaimat, mert ott valahogy nem kötik semmihez se, csak tisztán a munkám eredményét vagy minőségét figyelik, és ha az megfelelő, akkor mellé állnak, úgy érzik, hogy nekik ezt fontos segíteni. Itt úgy látom, nem mindig van így.

Az Omma társulatával 2020 őszén a Free SZFE mozgalom mellett is kiálltak, amikor az elindult. Mit gondol erről az ügyről?

Azt, hogy az ideológiának nem kellene beleszólnia a művészeti világba. Olyan sokszínű a kulturális felhozatal, hogy nem a másik területet kell bírálni, hanem oda fordulni, ahol nem sértik őket, és a sajátot építeni. Mindenkinek megvan a helye és a maga lehetősége, hogy fölépítse vagy élvezze azt, amihez éppen vonzódik. A gondok valószínűleg ott kezdődnek, amikor regionálisan, tehát szűken próbálják értelmezni a kultúrát. Most vegyük csak a színház példáját: a színháznak világtörténete van, tehát globálisan kell látni és érteni, és azt viszonyítani a mi helyzetünkre vagy a mi területünkre, nem pedig fordítva. Ezt sokan összekeverik. Főleg azok az emberek, akik nem foglalkoznak igazán színházzal.

Fotók: Molnár Edvárd