Tor

Megszűnt a kiabálás, oldódott az állandó megfigyelésből fakadó paranoiám, nem kellett folyton mosoly-buborékot eregetnem az unott vendégek szórakoztatására. És végre nem pusztán három-négy órákat aludtam, hanem a kezdeti alvászavar után nyolc-kilenc lett az átlag. Igaz, hogy a repertoár egy idő után unalmas volt, ám szabad kezet kaptunk, bármikor változtathattunk rajta, a lényeg, hogy a vendégek is élvezzék a programot. És rendszerint akkor élvezték, amikor mi is. Persze olyan is akadt, hogy pocséknak éreztem, a vendégek azonban elragadtatva hallgatták végig a műsorunkat. Rengeteg pozitív visszajelzést kaptam. Amikor pedig lehunytam a szemem, hagytam, hogy a zene üstöke magával ragadjon.

Hirtelen azt sem tudtam, mihez kezdjek a felgyülemlett szabad óráimmal. Különösen a kezdeti, egy hónapos intenzív próbaidőszak után. Aksával pusztán az éttermi meló szüneteiben találkoztunk, de mit csináljak addig? Mivel a pincérekhez képest a zenészek szinte mindenhová betehették a lábukat, bejártam a hajót. Persze, a főparancsnoki hídra nem mehettem, illetve a hűtő-és gépházba sem. Az utóbbi kettőbe nem is vágytam, a fagyos állati tetemek és a forró, büdös géptermek csöppet sem vonzottak. Többfajta zenekar volt a hajón, jazz, rock, folk, blues, ám úgy tűnt, a mi kis klasszikus triónk előkelő helyet kapott.

A különböző városokról elnevezett szinteken utcanevek alapján sorakoztak az éttermek, bárok, butikok, parkok, szökőkutas terek, medencék, mozik, színházak, kondi-termek, sportpályák, még bungee jumpingolni is lehetett. Pláza, vagy inkább plázák a köbön. Párszor eltévedtem a luxus labirintusában, ám szerencsére minden szinten több helyen is a falra szerelt, digitális térképek segítették a tájékozódást, amelyeket a telefonomra is letölthettem. A jégszínházra voltam a legkíváncsibb, ám a műsora pont a mi föllépéseink idejére esett, így a képzeletemre tudtam csupán hagyatkozni. A hajó minden mutatványa ellenére két hét után azon kaptam magam, hogy a kikötőket várom, aztán iszkoljunk Aksával a helyi strandokra, nagyot csobbanni, merülni a kék anyaméhben, az óceánban.

A butikokban nem vásároltam semmit, méregdrágák voltak, ugyanazt az árut fél áron meg lehetett kapni egy-egy európai városban, vagy Budapesten. A legköltekezőbb turisták a kínai családok voltak, semmire sem sajnálták a pénzt. A mértéktartás és a kommunista erkölcs mese habbal, ideális fogyasztók voltak. Minden érdekelte őket, ami nem kínai, akkor is, ha a legtöbb terméken ott állt, hogy Made in China. Mi tagadás, ha egyszer én is eljutok Kínába, nem a hortobágyi szarvasmarhát fogom keresni. Ha már itt tartok, hortobágyi szürke marha nem volt a hajón. Pedig valóban sokféle állatot láttam, különösen az Aquapolis állatkertjében. Magyarországról, magyarokról különben is alig hallottak, ismertek valamit a vendégek, illetve a személyzetisek. Olyan is akadt, aki azt hitte, Magyarországon még mindig kommunista diktatúra van. Egy vén csóka pedig aggódva kérdezte, véget értek-e már Magyarországon a deportációk. Igaz, hogy vannak antiszemiták Magyarországon, ám ne essünk hisztérikus túlzásokba sem, válaszoltam ingerülten. Az öreg tágra nyílt szemekkel bámult, mint aki most fedezte föl az ábécét. Egy osztrák tinédzser pedig azt közölte velem, mostanában szörnyű híreket hall a hazámról, én is olyan extrém vagyok? Le akartam ugatni, ám inkább faképnél hagytam, máskülönben olyan vitába keveredtem volna, hogy kirúgnak az állásomból.

Különösen a szomszédos országokból tudtak keveset a magyarokról. Persze, ez fordítva sincs másként. Mégis furcsa volt, amikor egy szlovák fiúnak, Peternek meséltem a Trianonról, úgy tett, mintha semmi köze nem lenne hozzá. Persze, miért is lenne, a Magyarországot sújtó békediktátum nem az ő sara. Legyintett, ő úgysem tervez visszamenni Bratislavába, tőle úgy nyargalják ott egymást a népek, ahogy akarják. Egyébként is, a két ország közötti viszony néha azért olyan, amilyen, mert a parlamentben többségében agymosott hülyék trónolnak. Ezzel nem vitatkoztam.

Bármikor elkapott a honvágy, mindig eszembe jutott Peter válasza. A hajó egyik legsunyibb fantomja a nosztalgia, valami olyasmiért sorvasztja a lelket, ami nincs.

Amikor nem zenéltem vagy nem Aksával töltöttem a szabadidőmet, egyre többet, már-már mániásan foglalkoztam magammal. Rászoktam a szelfizésre. Egyszer a bőséges ebéd után kimentem a fedélzetre, hogy készítsek magamról egy szelfit: én és a Földközi-tenger; valahol Málta és Tripoli között járhattunk. Már a tizedik képnél tartottam, amikor a telefon képernyőjén a távolban egy hajót vettem észre. A kapitányunk kürtölt, hogy hamarosan összetalálkozunk egy másik hajóval. Ilyenkor többen is kifutnak a fedélzetre integetni, fényképezni, szelfizni az elvonuló „szomszéddal”. Aztán ahogy közeledett a hajó, egyre inkább leesett, nem sétahajóról, hanem valami szedett-vedett tákolmányról van szó, csoda, hogy úszni tudott a vízen. Amikor már egészen közel járt, világosan látni lehetett, csurig tele volt emberrel, fásult, napszítta feketékkel. A vendégutasaink közül sokan azt hitték, ezek a hírhedt kalózok. A Fantastic Voyage lassított, az utasai pedig fényképeztek, integettek, több száz szelfit lőttek az Instagramra.

Mellettem a hajón épp azon vitatkoztak, kiktől és hány visszajelzést vadásztak be a Facebookon. Egy idősebb hölgy fölvetette a társaságának, hogy utaljanak át nagyobb pénzösszeget valami karitatív szervezetnek, amely kisegíti a szerencsétlen afrikaiakat. Bólogattak. Egy kamasz fiú kitűnt a többiek közül, nem fényképezett a telefonjával, zsebbe tett kézzel állt és figyelte az elhaladó emberi rakományt a tengeren. Amikor kellő távolságra került, a korlát fölé hajolt és utánuk köpött.

Elsomfordáltam a hajó hátsó részébe, a tathoz, onnan figyeltem a propellerek által felkavart, habzó hullámtarajokat. A hajónk éppen „kiszarta” magából a szemetet. Az egyik éttermi részleg megszabadult az ebéd romjaitól: dinnyehéjak, felszeletelt almák, mandarinok, narancsok, ananász-szeletek és kókuszhéjak, tortadarabok, különféle köretek, zöldségek, saláták, tészták, sültek, szívószálak, gyűrött szalvéták a vízen. Általában ledarálják a kaját, úgy öntik a tengerbe, valami miatt most „hagyományos módon” szabadultak meg a maradékoktól. A halak jót fognak lakomázni, vetette felém nevetve egy matróz, majd kihúzta a távcsövét, és Afrika partjai irányában kémlelte a horizontot.