„Annak a rendszernek az összeomlását éljük meg, melyben inkompetens politikusok uralkodnak a világon”

Ezért is távozik az elismert ruszista az eperjesi egyetemről.

Kemény szovjet nevelést kapott, aminek hatását még azután is hosszan magán érezte, hogy családja Ukrajnából Csehszlovákiába költözött.

Annál hálásabb a volgográdi undergroundnak, mely megmutatta neki, hogy lehet másmilyen is a világ.

Bár azóta már régen megbukott a kommunizmus, és az iskolarendszer sokéves fejlődésen van túl, Valerij Kupka évek óta harcol azzal a tapasztalattal, hogy az egyetemi hallgatók Szlovákiában nem szeretnek önként művelődni, és a tanulmányokkal kapcsolatos igényeik folyamatosan csökkennek.

Az egyetemi tanár, költő, ruszista figyelmeztet arra, hogy a bomba időzítője lassan lejár, ezért harminc év után elhagyja az eperjesi egyetemet, ahol ebben a tekintetben egyre rosszabbak a körülmények.

Az a tény, hogy Ukrajnában kitört a háború, számára a legerősebb bizonyítéka annak, hogy a hatalomhoz még mindig félművelt és empátiahiányos emberek jutnak.

Ruszistaként sajátos kapcsolat fűzi Oroszországhoz. Feltételezte volna, hogy sor kerül ilyen pusztító háborúra?

Nagy sokk volt számomra, és nehéz róla beszélnem. Igen, volt olyan elképzelésem, sejtésem, hogy Oroszország minimalista módon majd fellép Ukrajna ellen, de ezt nem vártam.

Személyesen mit jelent ez az Ön számára?

Félek, az érzéseim nem vagyok képes megfogalmazni. Mindkét országban vannak közeli rokonaim és barátaim, írók, képzőművészek, akikkel régóta együttműködöm. Elrettent a képzet, hogy egymással szemben fognak kiállni. Annak a rendszernek az összeomlását éljük meg, melyben gyakran inkompetens és szakmailag képzetlen politikusok uralkodnak a világon. Azért történik mindez, mert a hatalomhoz félművelt és empátiahiányos emberek jutnak. És ez nem csupán a politikára érvényes, hanem a társadalmi élet minden területére. Ezért is távoztam az eperjesi egyetemről.

Mi történt?

Évek óta képzünk filológusokat, akik nem kívánnak önként művelődni. Úgy gondolom, nincs rendben, ha egy egyetemi hallgatót kényszeríteni kell arra, hogy tanuljon. Egyre kevesebbet várunk el tőlük, a képzés színvonala az ő színvonalukhoz alkalmazkodik. Mintha az lenne az egyedüli kritérium, hogy megtartsuk a diákot az iskola számára, és nem az, hogy növeljük a műveltségét. A sok éves tapasztalatom azt mondatja, hogy főként a kevésbé ügyesek mennek tanítani az iskolákba, az ügyesebbek inkább más foglalkozás után néznek. Sok egyetemi hallgató még mindig úgy szeret csalni, mint a kisgyerekek, lemásolják más szövegét, majd védelmezik a plágiumot. Természetesen, ez a legkönnyebb. Így bárki elvégezheti az egyetemet. Szörnyen demoralizálóan hat mindez azokra a diákokra, akik becsületesen dolgoznak, és megérdemlik a hallgatói státuszt. Az időzített bombák hatása azonban már érződik.

Még szovjet gyerekként költözött Ukrajnából Szlovákiába. Milyen okok miatt döntöttek a költözés mellett a szülei?

Egy Chomut nevű ukrán faluban születtem. Mindez decemberben történt, de már az új év januárjában átnevezték Zöld ligetre. A falut valamikor a volinyi csehek alapították, akik még a 19. század során a cári Oroszországban telepedtek le ott, ezért is nevezték Chomutnak. Később, a bolsevik rendszer alatt aztán futottak vissza gyorsan az akkori Csehszlovákiába. Nagygazdák voltak, és tipikus nagy cseh gazdaházakat hagytak maguk után. A háború után, 1947-ben az egyikbe beköltözött a nagyanyám, egy ruszin nő hat gyerekkel, várandósan, férj nélkül, mivel a nagyapám nem sokkal azelőtt meghalt. Mindkét nagyszülőm Cigelkából érkezett Ukrajnába, önszántukból erőszakkal, ahogy sok ruszin abban az időben. Az államhatalom akkor ukránoknak tartotta őket, és úgy vélte, vissza kell menniük a hazájukba, miközben ténylegesen Szlovákia volt a hazájuk. Édesanyám akkor tizennégy éves volt, és minden épségben megmaradt az emlékezetében.

Mit mesélt Önnek?

Elég gyakran emlegette, hogy nem a legkellemesebb fogadtatásban volt részük, hiszen azokban az időkben még az erdőkben rejtőztek Bandera követői, akik egészen az ötvenes évek elejéig terrorizálták a lakosságot, főleg a beköltözötteket. A helyiek huculoknak nevezték a ruszinokat, és visszaküldték őket a hazájukba. Nem tetszett nekik, hogy a jöttmentek megkapják a csehek házait és telkeit. Később a szovjetek a kolhoz földjeihez csatolták a telkeiket. Ebbe a kommunizmusba születtem bele később, és életem első tizenöt évét Ukrajnában éltem le. 1978-ban költöztünk Szlovákiába.

Ön is el szeretett volna költözni, ahogy a szülei?

A maradás szóba sem jöhetett. Anyám gyors döntésének az egyik lényeges oka azok a hírek voltak, melyek szerint a szomszédos faluba már szállítják haza Afganisztánból a katonákat, cinezett koporsóban, bár hivatalosan az afganisztáni szovjet invázió csak 1979-ben kezdődött. Édesanyám nem habozott: mivel a férjén kívül két fiatal fia is volt, rohamtempóban elintézett mindent, hogy a repatriáció keretében visszatérhessünk Szlovákiába, és így elkerüljük a háborút.

Szlovákiában nem kellett bevonulnia?

Mivel még hosszú ideig a Szovjetunió állampolgára voltam, ezért nem kellett. Ráadásul külföldiként nem lehettem a kommunista párt tagja sem. Az egyetemen felajánlották, de ez a kitűnő indok segített, s így könnyen megúsztam.

Felébredt Önben a rebellis?

Nem szeretném magam ebben a fényben feltüntetni, egyszerűen így jött ki. Nem látok benne semmiféle rebbelizmust. Ukrajnában szovjet iskolásként meglehetősen kemény kommunista nevelésben részesültem. Partizánokról, fiatal háborús hősökről szóló filmeken nőttem fel, akik számomra példaképek voltak, miközben szlovákiai kortársaim, mint később megtudtam, May-regényeket olvastak. Úgy gondolom, mindkét országban követésre érdemes példákkal találkozhattunk.

Nehéz volt alkalmazkodnia a csehszlovák élethez?

Bár én nem szerettem volna eljönni Ukrajnából, az élet Szlovákiában jóval könnyebb és kellemesebb volt, így viszonylag gyorsan megszoktam. Ráadásul épp kamasz voltam, talán a legrosszabb életkor az egyik országból a másikba költözéshez. A baráti köröm hátrahagyását eléggé tragikusan éltem meg, édesanyám nagyon féltett, ahogy az öcsémet is, de ő fiatalabb volt, s könnyebben vette. Tényleg nagyon féltett, lelkifurdalása volt, nehogy valamit tegyek magammal, kritikus korban voltam.

Mi gátolta a leginkább?

Egy olyan országba jöttünk, melynek egyáltalán nem ismertem a nyelvét, olyan érzésem volt, mintha mindent elvesztettem volna. Nagyszüleimtől ugyan megtanultam kicsit ruszinul, szüleim azonban főleg ukránul beszéltek. Rossz időszak volt ez számomra. December elsején keltünk át a határon, Bártfára érkeztünk, néhány nappal később pedig már az eperjesi ukrán gimnázium diákja voltam. Kollégiumban laktam, ahol úgy nézett ki a szoba, mint egy kaszárnyában: tizennyolcan voltunk, nyikorgó fém emeletes ágyakon aludtunk, és senki sem értette, mit beszélek. Senki nem értett ukránul, és oroszul is csak nagyon gyengén tudtak. De aztán lassan beindultak a dolgok.

Segített Önnek a ruszin nyelv? Illetve mi mozdította előbbre?

A gimnázium tanítási nyelve az ukrán volt, a gyerekek azonban főleg sárosi dialektusban beszéltek egymás közt – mármint a városiak, a falusiak pedig ruszinul. A ruszin volt az egyetlen nyelv, melyet az iskolán kívül megtanulhattam. A kollégiumban én voltam az egyetlen gimnazista, a többiek az építészeti ipariba jártak. Köztük találtam barátra, Janónak hívták, ruszin volt, és természetes módon alakult úgy, hogy ő lett a kezdeti időkben a tolmácsom. A mai napig nagy hálával emlékezem rá.

Igaz, hogy az érettségi után azért fordult az orosz nyelv tanulmányozása felé, mert frusztrált volt amiatt, hogy nem ismeri a hazai nyelvet?

Így nem fogalmaznék. Nem voltam frusztrált amiatt, hogy nem ismerem a nyelvet, mivel a négy év gimnázium során, annak is köszönhetően, hogy sokat olvastam szlovákul, annyira megtanultam ezt a nyelvet, hogy kettesre érettségiztem belőle. Társadalomtudományt szerettem volna hallgatni, és imádtam az orosz irodalmat, azonban azokban az időben kvóták voltak érvényben az egyetemeken, és már nem fértem bele a társadalomtudományi kvótákba. Ezért a gépészetre jelentkeztem. Természetesen a felvételin csak üldögéltem, csupán azért vettem részt rajta, hogy ne szóljanak meg, és a szüleim előtt igyekeztem szomorú képet vágni, amiért nem vettek fel. A vízművek és csatornázás szakon találtam munkahelyet egy melléküzemben, a következő évben pedig oda mentem felvételizni, ahová akartam, a Pavel Jozef Šafárik Egyetem bölcsészkarára, orosz nyelv és irodalom, valamint történelem szakra. Mivel nem egyenesen a gimnáziumból érkeztem, a kvóták már senkit nem érdekeltek, és így felvettek. Elképzelhető, hogy az ukrán nemzeti kisebbség tagjaként – a ruszint akkor még nem ismerték el hivatalosan – segített, hogy léteztek nemzetiségi kvóták is.

Nem voltak dühítőek ezek a kvóták?

Nem vettem róluk tudomást. A középiskolai pedagógiai szaktanácsadók nyilván teljesítették a tervet, hogy hány embert kell rábeszélni arra, hogy rendőr vagy katona legyen, és hogy hány százalék legyen közülük nemzetiségi. Valószínűleg ettől függött a prémiumuk.

Milyen nyelven tanult korábban Ukrajnában?

Minden tantárgy oktatása ukránul folyt, az orosz nyelvet és irodalmat tulajdonképpen idegen nyelvként tanultuk. Amikor azonban könyvet szerettem volna olvasni, mindig az orosz irodalomhoz kellett nyúlnom, mivel az ukránból nem érdekelt semmi. Ezenkívül oroszul sugárzott a központi szovjet televízió is, és bár a második műsor ukránul ment, többnyire nem volt ott semmi érdekes. Így aztán kiskoromtól kétnyelvű környezetben nőttem fel, és mindkét nyelvre szülőnyelvemként tekintek.

A múlt század nyolcvanas éveiben fokozatosan átalakult a politikai klíma. Miként változott a viszonya a nyelvhez és az irodalomhoz?

Nagymértékben néhai kitűnő gimnáziumi tanárom, Vasiľ Turok érdeme, hogy orosz nyelvet és irodalmat, illetve történelmet kezdtem tanulni. Neki köszönhetően abban az időben az orosz nyelv vált számomra a legfontosabbá. Irodalmi ízlésem később meglehetősen radikálisan megváltozott, mikor a nyolcvanas évek második felében tanulmányaimat Volgográdban folytattam, ahol rövid időre belecsöppentem a helyi underground és nem hivatalos kultúra világába. Megváltoztam, kreatív embereket ismertem meg, akik mások voltak, mint a korábbi barátaim. Sokat segített ebben egy cseh diák, ma író, publicista és diplomata, Tomáš Kafka, aki szintén akkor volt ott részképzésen, neki köszönhetően kerültem költők és művészek közé, különböző, magánlakásokban zajló viták és találkozások helyszínére. Mindent bevont az illegalitás aurája, és ezt igencsak értékeltem. Ennek is köszönhetően kezdtem el foglalkozni később, már doktorandusként a moszkvai és a pétervári undergrounddal.

Miként vetett számot a szovjet neveléssel?

Még nagyon sokáig éreztem a hatását. Annál hálásabb vagyok a volgográdi undergroundnak, amely annak idején megmutatta, hogy lehet másmilyen is a világ. Mikor hazatértem onnan, az volt az érzésem, hogy más ember vagyok. Más típusú emberekkel kötöttem barátságot ezt követően az eperjesi bölcsészkaron és azon kívül is, mint azelőtt. Még a tanulmányaim idején, tehát 1989 előtt Kassára kezdtem el járni Marcel Strýko illegális filozófiai előadásaira. 1990-ben vele, Erik Grochhal és Juraj Briškárral egy lapot alapítottunk Tichá voda (Csendes víz) címmel. Ez jelentette a belépőmet az irodalmi életbe. Ugyanebben az évben felvettek az eperjesi bölcsészkarra tanársegédnek. Akkoriban kezdtem el gyakrabban járni a ruszin Alexander Duchnovič Színházba, amely az ukrán gimnáziumi tanáromnak, Vasiľ Turoknak hála – aki akkor már ennek a színháznak a dramaturgja volt – az Ukrán Nemzeti Színházból keletkezett. Akkoriban vált Szlovákia egyik legprogresszívebb színházává, főleg Blaho Uhlár és Miloš Karásek közreműködésének köszönhetően, akik később Pozsonyban megalapították a Stoka színházat. Szép idők voltak ezek, valódi bohém élettel. Sok érdekes emberrel ismerkedtem meg, akik szintén segítettek a pályámon. Vasiľ Turok halála után külsős dramaturgként és műfordítóként kezdtem el együttműködni az Alexander Duchnovič Színházzal.

Orosz és más világirodalmi klasszikusokat fordított ruszinra. Hogyan működött ez?

Ruszinra fordítani eléggé összetett munka.

Miközben ruszin nyelven a színjátékok hangzása olyan könnyed és humoros.

Tűnhet így, de mindig attól függ, hogy ki, hogyan és mit mond ruszinul. Annyi biztos, hogy a ruszin nyelv még csak most fejlődik ki, és ezen a nyelven bármit nem lehet mondani – más nyelvektől eltérően, melyek évszázadok óta fejlődnek. A ruszinból hiányoznak a szókincs teljes rétegei – a városi kultúrával, a tudománnyal kapcsolatos kifejezések, az elvont fogalmak stb.

Az eddig említett sok nyelv közül melyik most a legfontosabb az Ön számára?

Az oroszra, az ukránra a ruszinra és a szlovákra is szülőnyelvemként tekintek. Valahol a fejemben mind a négy egyforma polcon van. És mindegyikben van valamilyen akcentusom, de nem csinálok belőle problémát. Ennek a négy nyelvnek köszönhetően nincs problémám a csehvel, a fehérorosszal és a lengyellel sem. A nyelvek segítik egymás megértését, és ez a lényeg.

És melyiket tekinti az anyanyelvének?

Mikor az anyanyelvről van szó… a Szovjetunióban párhuzamosan az orosz és az ukrán volt számomra az, így szívtam őket magamba. Szlovákiában megint csak természetes módon tanultam meg a ruszint és a szlovákot, az utcáról, később a könyvekből. Most mind a négy nyelven gondolkodom és álmodom. Átkapcsolok, ha éppen akarok.

Milyen közel vannak egymáshoz ezek a nyelvek?

Mivel mind a négy szláv nyelv, úgy tűnhet, hogy nagyon közel állnak egymáshoz. De amikor például ruszin gyerekeknek tanítottam oroszt, arra jöttem rá, hogy ezeknek a nyelveknek a közelsége meglehetős hátrányt is jelenthet. A diákok tudatalattijában kialakul egy téves képzet, hogy az oroszt könnyen elsajátítják. Ez a két nyelv azonban csapdahelyzeteket teremt a tanulók számára, mert olyan szavakkal van dolguk, melyek hasonlóan hangzanak, de teljesen eltérő jelentésük lehet. A műfordítás során ezeket a szavakat hamis barátoknak nevezzük.

A népszámlálás során emelkedett a magukat ruszin nemzetiségűeknek vallók száma. Milyen helyzetben van napjainkban a ruszin nyelv?

Az irodalmi ruszint 1995-ben kodifikálták Szlovákiában, rendelkezik írásos formával, azonban még nem állnak készen szótárak, melyek a minőségi fordítás szempontjából elengedhetetlenek – tehát értelmező, szinonima és kétnyelvű szótár. Gyakran zavarom az embereket azzal a kéréssel, hogy mondják meg, miként hangzik ez vagy az ruszinul, tanácsot kérek, szavakat gyűjtök, hogy a lehető legjobban sikerüljön lefordítani a szövegeket. Örülök, hogy részt vehetek ebben a munkában. Talán az összes szó, amit lefordítottam és használtam, egyszer majd a ruszin nyelvi korpusz alapját képezi.

Milyen fordítói lehetőségeket kínál most a ruszin nyelv?

A ruszinok kultúrája és gondolkodása főleg a falusi élethez, a folklorisztikus gondolkodáshoz kapcsolódik. A műszaki kifejezéseknek gyakran német eredetük van, egyéb szavakat más kontaktnyelvből, például a szlovákból, az ukránból vagy a lengyelből vettek át. Talán a kortárs szövegeket a legösszetettebb művelet lefordítani ruszinra. A fordítás során ki kell találni új szavakat, az átvett szavakat a ruszin nyelv struktúrájához igazítani, vagy a legmegfelelőbb kifejezéseket átvenni más nyelvekből. A többi nyelv is hasonló fejlődésen ment keresztül. A nyelv gyarapításának perspektíváját látom benne. Az orosz amiatt zseniális a számomra, mert mindent el lehet mondani a segítségével. Nem probléma számára átvenni idegen szavakat, és képes úgy magához igazítani ezeket, hogy később nem is lehet azonosítani őket.

Milyen nyelven gondolkodik, mikor különböző szövegeket vagy verseket ír?

Verseim kizárólag oroszul írom. Oroszul keletkezik a fejemben, magától ölt alakot, ebbe a nyelvbe tudom bekódolni a legintimebb gondolataim. Ruszinul és ukránul is próbáltam írni, de nem jött belőlem olyan természetesen. Azzal is kísérleteztem, hogy lefordítom saját magam ruszinra és szlovákra, de be kell vallanom, hogy abban nincs semmi kellemes. Verseim fordítását ezért inkább Marián Milčákra, Ján Štrasserre és feleségemre, Ivanára hagytam. Egyedül haikukat és néhány minimalista prózát írtam szlovákul. Ugyanakkor például a tudományos szövegeket rendszerint szlovákul írom, és nincs vele semmi gondom.

Miért alakul ki az alkotás során Önnél ez a gát?

Szerintem nem gátról van szó. Nem tudom, miért van ez így, a versek egyszerűen oroszul születnek. Nyilván azért, mert szakmailag hosszú évek óta az orosz irodalomban élek, nagyon erősen kötődöm hozzá.

Valerij Kupka (1962)

Költő, műfordító, ruszista, színházi dramaturg
Ukrajnában született, 1978-ban a családja Szlovákiába költözött
1988-ban befejezte tanulmányait a Pavel Jozef Šafárik Egyetem orosz nyelv és irodalom, illetve történelem szakán
2000-ben doktorált irodalomelmélet és egyes nemzeti irodalmak története szakon
A 19. és 20. század orosz irodalmát, orosz gyerekirodalmat, a 20. század orosz képző- és filmművészetét kutatja
Több szakkönyv szerzője vagy társserzője (A 11–20. század orosz irodalmának szótára, A 20. század orosz kultúrájának kisszótára, A 18–21. század orosz irodalma, A 20. század orosz művészi kultúrájának szótára, Orosz avantgárd)
Verskötetei: Nestálosť (Állhatatlanság; 1994), Skomorošina (1996), Mucha v uche (Légy a fülben; 1997), Líza tichšia ako kláštor (A kolostornál csendesebb Líza; 2000), Dom bez svetla (Fény nélküli ház; 2004, ruszin nyelven), Zabudnutá štvrtá strana (Az elfeledett negyedik oldal; 2014)
Az Alexander Duchnovič Színház számára orosz klasszikusokat fordított, de olyan szerzők műveit is, mint Eugèn Ionesco, Friedrich Dürrenmatt, Ladislav Smoček, Karol Horák és Miloš Karásek