Belső szentélyek

XVIII.

Valami hever az ágyon. Štefan itt felejtett valamit. Szóval visszajön. Ruha. Női. Káprázatos, vörös, mint az eleven vér. Szóval nem jön vissza. Búcsúajándék. Lehet, hogy van benne egy csepp belőle is. Ilyen vörös anyag végtére is itt nem kapható. Az egész Štefan vére. Igen. Még folyik. Eljön a dél. Nem eszem. Eljön az este. Nem iszom. A ház elől női hangok hallszanak: Várj! Aztán meg: Nem fogunk kopogni. A ládába hányom a ruhát. Az ajtóban Mariša Augustiniová áll. Olyan állapotban, amilyenben még nem láttam. Legalább a hatodik hónapban. Nem néz rám. Mellette Alžbetka. A lánya. Vékony, véznácska. Nem veszi le rólam a szemét. Azért vagyunk itt, mondja Mariša, mert Beta megtanul bábáskodni. Tőled, fűzi hozzá reszketve Alžbetka. Kitől mástól, húzza meg Mariša a lánya varkocsát, szükségünk van a faluban bábaasszonyra. Lúšinát ráncigálni Karajból – az maga a halál. Ülj le, löki le Alžbetkát a székre. Ma kezdtek. Mariša még mindig az ajtónál áll. De egészen az asztalig ér. Lassan lépkedek utánuk – csendesedjen el csak boldog testem. Ne vegyenek észre belőle semmit. Beszélj, dünnyögi Mariša. Alžbetka úgy bámul rám, mintha épp a kis Jézussal a karomban jelentem volna meg. Először is az anyákat, mondom halkan, kell védelmezni. A saját félelmüktől. Alžbetka az ajkaira helyezi a szavaim. Mint a Miatyánk egyik mondatát – szabadíts meg a gonosztól. Bennem aztán egyáltalán nincs félelem, tör elő Marišából. A melléből méreg sziszeg. Anya vagy. És ismét az leszel, mondom éppoly halkan, van benned félelem. Közeledem felé. Ahogy párszor felém is közeledett a férje. Rudo Augustini. A Motúzi malomból. Harsány volt. És folyton éhes. Félelem attól, hogy megszületik-e. Hogy túlél-e. Kinyújtom a kezem. A hasa éles. Ekkor megdördül az ég. Mariša eltol magától. Énrajtam nem fogod mutogatni!, kiabálja, közben még az állát is leköpi. Gyere, Beta! Kifelé szedelőzködik. A viharba?, rémüldözik Alžbetka. Mariša úgy ragadja meg a könyökét, mintha karja somfaágacska lenne. Kimennek a sűrű esőbe. Alžbetka töredezik. És Mariša csak szedegeti és szedegeti őt.

Megint egyedül maradok. Az egész kunyhóban izzik a sötét. Emlékezetből megyek az ágyhoz. Kitapogatom a ládát. Előszedem Štefan ruháját. Mindjárt rám simul. Ma nem jön álom a szememre. Túl eleven ez a ruha. Csak térdig takarózom be a fehér paplannal. Villámok tépázzák a földet. Így álmodni a virrasztásban. Vagy a fájdalomban. Amilyet a szülő nő érez. A villámok eltolják a földet. Éjszaka. Sötétben szülni. Irgalmasság. Nincsenek sem arcok. Sem világok. Csak az anya és benne a mocorgás. Irgalmasság. Nyikordul az ajtó. Néhány erős esőcsepp nyomul be. És mögöttük Mariša a remegő Alžbetkával. Csöndben légy, parancsolja Mariša, alszik. Meg sem érez minket. Becsukja az ajtót. Lecsusszannak a kemencéhez. Szűzanyám, vet keresztet (látom, mert a nőknek a nőkkel szembeni megbotránkozása még a sötéten is áthatol), vérben úszik. Alžbetka a tincseit tekergeti, hogy az erős esővíz a kötényébe hulljon. Nem ébreszthet fel. Biztosan figyeli őt az anyja. Amint abbamarad a dörgés, azonnal, csipogja Mariša lánya fagyott fülébe, nekivágunk. Az ég mennydörög. A kunyhómban három test. Kettő mennydörög, és egy nyugodtan éledezik. Mint vihar után egy ültetvény. Vendégei vannak.

Otthon. A házában.

XIX.

Arany vizek. Égből aláömlő folyó. A nap körül csillagok. A hold az ég szegletében. Jó reggelt, hold. A virágok megelőznek, ahogy a hold felé futok. És ekkor… Valaki keze felemeli Štefan ruháját, a combomon szétterülő vért. Felébredek. Felsikoltok. Alžbetka lélegzik felettem, mint a pimasz reggeli nap. Mit művelsz? Megragadom esővízzel teli kötényét. Az egész az ölembe csurran. Én csak, nyávog rémülten. Mit csak? Felülök, szívverése a szemem előtt. Beta, csap fel az ajtó mögül Mariša nyelve. Alžbetka kicsusszan a kezem közül. Állítólag kőhasad van, iszkol az anyja után, ha nem tud megnyúlni egy baba felett. Már mindkettő a réten szalad. Fává dermedsz… Kővé dermedsz. Hol mindenhol duruzsolt rólam Višniačka? Ki hitt neki? Ezer fullánk szurdos. Szűzanyám. Mindenki hitt neki. Mindig. Mindent elhittek. Csak azért, mert fura szagot árasztott, hagyták, hogy telebeszélje a fejüket, hogy szárított állatbőröket szegez az ágya fölé; sőt rosszabb – rak a paplanja alá, takarózik velük, Jachom állott vérében mosakszik. Az emberek tudták, ki darabolta fel azon az éjjelen, Jolana és Jakub nászéjszakáján (azén a Jakubén, akit Jolana szívből utált), Ušiak halott lovát. A legderekabbat. Jachom úri lóként hordozta farát a réteken, és csak alvadt vér maradt utána Višniačka kancsójában. Csupán takony. Višniačka maga mesélte a gyerekeknek, mi minden él a kunyhójában. Hallottatok a Janokról és a Jurókról, a fejszéikről és a sárkánynyakakról?, kérdezte. Hallottunk, felelték a gyerekek szófogadóan. Ütötték-vágták a sárkányokat. Úgy múltak ki a kezük közt, mint a gyíkok. Višniačka elvigyorodott. Á, nem, nem is múltak ki. Ott legelésznek a hegyeink mögött a messzeségben. Csak a szárnyaikat vagdosták le. Amiket aztán hozzám hoztak. Mert nem merték a családi asztalra rakni. A kenyér mellett, Višniačka orrából vékony patakban sárga genny szivárgott – amit a gyerekek aztán otthon füstként írtak le, és a szülők hányták a keresztet, a sárkányszárnyak levágva is véreznek. Mint az a hely, ahonnan kinőttek. Némelyik sárkány ezért döglődik úgy, mint a kutyák. Haláluk előtt egy pillanatra meggyújtják az eget. Egy kis időre. De akkor aztán mindent összevéreznek. És egyikük, a legerősebb, szárnyak nélkül él tovább. Aztán felkeres engem. Visszavarrom a szárnyát és aztán eltátja a száját. A kis Vdoviaková kimereszti a szemét. Felfal? – Meg…é…get, a hang lassan tör elő Višniačkából. Ahogy a történet rémisztő végéhez dukál. Mikor? Juro Eliášik már magasabb az apjánál, okosabb is, ám ettől a naptól kezdve kerülte Višniačkát. Senki nem tudja a napot, sem az órát. De nézzétek, mutatott a nem olyan messze magasodó hegy felé, onnan jön. A sárkány. A gyerekeknek azonban akarózott félni és itt-ott feltévedtek a dombra. És fel-felmentek a kunyhóhoz. Višniačka azonban mindent elrejtett, ami gyanút kelthetett volna (az avas gyertyákat, az asztalunkban gyökeret vert gazt, az óriásgombák darabjait, a párnája mellett tartott tyúkcsontokat). A gyerekek egyszeriben csak egy nénit, kemencét, asztalt, székeket, ágyakat, edényeket, félhomályt láttak. Semmiféle gyilkos szertartást.

Pénzes Tímea fordítása

Dominika Madro 1990-ben született, szlovák nyelvet és irodalmat tanult a pozsonyi Comenius Egyetemen, majd dramaturgiát és forgatókönyvírást a pozsonyi Színművészeti Főiskolán (VŠMU). Több irodalmi díjat elnyert, pl. Martinus Cena Fantázie 2019 (Martinus Fantázia-díjat) és Poviedka pre deti 2019 (Elbeszélés gyerekeknek díjat). A Svätyne/Belső szentélyek című folklorisztikus-misztikus elemeket tartalmazó regényével debütált (KK Bagala 2019), amely az azonos című elbeszélése továbbírása, amiért elnyerte a Poviedka (Elbeszélés) 2016 díjat. Meséket ír a rádiónak (O pyšnej vlne/A büszke hullámról, Agátka a její dobrodružstvo/Agátka kalandja), recenziókat a szlovák prózáról és fantasy-ról, jelenleg a gyermekkönyvén dolgozik, valamint a finn mitológia ihlette fantasy regényén. Madro lett volna a (covid miatt meghiúsuló) 2020. évi Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál keretein belül megvalósuló Európai Elsőkönyvesek Fesztiváljának szlovák díszvendége.

Pénzes Tímea 1976-ban született Érsekújvárban, pár évnyi prágai és bukaresti kitérő után jelenleg Budapesten él. Tizenegy kötete (versek, elbeszélések, drámák, útirajzok) és tíz fordításkötete jelent meg – cseh, szlovák és német nyelvből. Legújabb kötete az Ikeranyaversek. Elnyerte többek közt a Székely János drámaírói ösztöndíjat, az NKA alkotói ösztöndíját és a Babits Mihály műfordítói ösztöndíjat, illetve a Literárny Fond, a Literarisches Colloquium Berlin és a Mercator Stiftung ösztöndíját. Az ELTE-n szerzett doktorátust fordítástudományból. 2014-ben Talamon Alfonz-díjat kapott a Kavicsok című prózakötetért, 2016-ban pedig műfordítói díjat Monika Kompaníková Mélytengeri mesék című kötetének fordításáért. Maria Modrovich Flešbek (Flesbek) című kötetének fordításáért 2021-ben Madách Imre-műfordítói díjban részesült. Dominika Madro szlovák írónő Svätyne/Belső szentélyek című, mágikus realista stílusban megírt első regényének fordítása a Phoenix Library Kiadónál jelenik meg 2022-ben (ebből származik a részlet).