Ha az emberek közötti virtuális hidak elég erősek, nem kell a hidakat lerombolni

„Minden filantróp valahol önző is. Én emberileg sokat gazdagodom azáltal, hogy művészeket, tudósokat támogatok. Rengeteg inspirációt merítek ezekből az emberi kapcsolatokból” – mondja a párkányi születésű, svájci művészetpártoló informatikus, aki 1968-ban egy verseskötettel hagyta el a hazáját, hogy a rendszerváltás után nemzetközi művészeti programmal térjen vissza a szülőföldjére. Az újjáépített Mária Valéria híd köré szerveződő Hídőrség, valamint az AquaPhone kortárs performance egyedülálló módon kapcsolják be a határ menti kisvárost a nemzetközi kulturális vérkeringésbe. Párkány, Pozsony, Baden, Párkány – ezek a városok életútjának legfontosabb állomásai, amely során elvesztette a kisebbségi érzését, ugyanakkor visszatalált a gyökereihez. Karol Frühauf, vagy ahogy a szülővárosában emlegetik őt: A Karcsi.

Milyen nyelven beszélgessünk?

Ahogy ön szeretne. Ha már magyarul kezdtük, akkor folytassuk magyarul.

Még milyen nyelveken tudna interjút adni?

A szüleimmel mindig magyarul beszéltem. Ha azt akarták, hogy ne értsem őket, egymás közt németül beszéltek; szlovákul nem is beszéltek jól, megvolt a szókincsük, de a grammatika nem volt az erős oldaluk. Én szlovákul végeztem az iskoláimat, a pozsonyi diákéveim alatt irodalmi kisszínpadot csináltunk, nekem ez lett az erősebb nyelvem. A cseh tudásom is megmaradt, bár én ezt így külön nem is tartom számon. Az iskolai orosz már lekopott, csak értem. Mielőtt emigráltam volna, jól tudtam franciául, interjút viszont már biztos nem tudnék adni. Hollandul megérteném a kérdéseket, mert a feleségem holland, de nem tudnám magamat jól kifejezni. S természetesen még németül és angolul, ezeket a nyelveket már kint tanultam meg.

És a szíve szerint melyik nyelvet választaná?

Az a témától is függ. Azt hiszem, ma már németül tudom magamat legjobban kifejezni. A munkahelyemen sokat használom az angolt is, amit aacheni egyetemistaként kezdtem tanulni, mert a 70-es években, amikor a szakdolgozatomat írtam, informatikai szakirodalom csak angolul volt. Két hónapig olvastam egy tanulmányt, szótárból kerestem ki minden szót. Eleinte csak olvastam, aztán egyszer csak megszólaltam. New Yorkban voltam egy konferencián, és amikor hallottam, hogy mindenki akcentussal beszél, felbátorodtam. Azóta beszélek angolul, pedig sose tanultam rendesen.

A svájci családja is többnyelvű. Mindössze annyi a különbség, hogy a badeni Frühauféknál a német nem a szülők titkos nyelve, hanem a család közös nyelve…

Amikor együtt vagyunk, németül folyik a szó. Egyébként a feleségem hollandul beszél a fiunkkal, ezért is ragadt rám. A menyem magyarországi, akivel én magyarul szoktam beszélni. Áron unokám pedig valamilyen szinten mindegyik nyelvet ismeri, mert vele mindenki az anyanyelvén beszél, és emellett még persze a környezetében beszélt svájci németet is.

Sokan nem is tudatosítják, hogy aki Svájcban születik, annak nagy eséllyel az első nyelve a Schwitzerdütsch valamelyik változata lesz, neki is meg kell tanulnia németül, mielőtt iskolába megy.

Így van. A fiunkkal is gyakorolni kellett otthon a németet, most pedig az unokánk miatt fontos, aki az idén kezdett iskolába járni.

Ön könnyen tud nyelvet váltani? És egyáltalán mitől függ a nyelvválasztása, a helyzettől vagy a személytől?

Attól függ, hogy kivel mit szoktam meg. Ha valakivel kialakul a kommunikációs csatorna, azon nagyon nehéz változtatni. Az első feleségemmel szlovákul ismerkedtem meg egy pöstyéni teniszpályán, és csak később derült ki, hogy tud magyarul, amikor az első randevún véletlenül összefutottunk az anyjával. Ennek ellenére a mai napig szlovákul beszélünk, mert ha egymásra nézünk, automatikusan így szólalunk meg. Az viszont nagyon zavar, ha valaki keveri a nyelveket, az nagyon sérti a fülemet.

A könyvtárában milyen nyelvű könyvek dominálnak?

A hálószobával kezdem, ott még van néhány szlovák és cseh könyv, egyébként a 450 darabos gyűjteményemet a zürichi központi könyvtárnak adományoztam. Mert ha én már nem leszek, senki se fogja olvasni őket, mert nem értenék. De a mai napig velem van az a könyv, amivel 1968-ban emigráltam, egy cseh nyelvű Paul Éluard-kötet, Karel Teige illusztrációval, gyönyörű könyvecske. És még néhány kedvenc, amiket megtartottam, Válektől a Milovanie v husej koži, vagy Wolkertől a Balada o námořníku. És itt tartom még a holokausztról szóló irodalmat is, abból nagy gyűjteményem van, mindenféle nyelveken.

Ez az ön személyes kézikönyvtára. És a családi „központi” könyvtárban?

A nappaliban német, holland, angol és magyar nyelvű könyvek vannak, köztük rengeteg képzőművészeti kiadvány. Van, ami két példányban is megvan, mert amit a feleségem német fordításban vesz meg, azt én eredetiben is megveszem. Nekem fontos, hogy eredetiben olvassak. De valamiért magyarul lassabban megy az olvasás, mint más nyelveken, nem tudom, miért, talán mert nem olvasva sajátítottam el a nyelvet.

Ha valaki az identitását firtatná, mit válaszolna neki? Nem muszáj válaszolnia, ha ez önnek kellemetlen…

Hál’ Istennek, nem szokták gyakran kérdezni, de nem kellemetlen, nagyon egyszerű a válasz: európai vagyok. Egyébként úgy szoktam bemutatkozni, hogy magyar anyanyelvű vagyok, szlovák iskoláim vannak, az egyetemet németül végeztem, a feleségem holland – s ebből kifolyólag svájci állampolgár vagyok.

Egy formanyomtatvány rovatában mindez hogyan nézne ki?

Az egyértelmű, csak egy útlevelem van: svájci.

Szlovák verseskötete utószavában felfigyeltem erre a mondatára: „Narodil som sa v Parkani, ešte sa tak volalo dnešné Štúrovo v roku 1947”. Az tény, hogy születésének évében még szlovákul Parkan volt a szülővárosa neve, de miért tartotta fontosnak ezt kiemelni?

Én ezt Svájcban is így szoktam mondani, ha megkérdezik tőlem, hogy hol születtem. Mert én egy párkányi gyerek vagyok, de azt is hozzáteszem, hogy Štúrovo, hogy tudják, hol helyezkedik el a térképen. Otthon persze németül is Párkány a Párkány.

Akkor most nézzük sorjában, hogyan lett ebből a párkányi gyerekből európai felnőtt. Párkány, Pozsony, Baden – életútjának ezek a legfontosabb városai, egy kis aacheni kitérővel. Milyen volt az 50-es évekbeli közeg, amiben gyerekeskedett?

Párkány egy hangulatos kisváros volt. Mi abban a főutcai házban laktunk, ahol Frühauf nagyapámnak ügyvédi irodája volt korábban, a mai török cukrászda mellett. Ez volt a városi korzó, középen sárga keramitkockás út, két oldalt sétány, platánfákkal, padokkal, nagyon szerettem. Kulturális élete is volt. Mi, gyerekek sokat sportoltunk; délelőtt úszás, délután tenisz, este biciklizés, gyümölcsöt lopkodtunk a kertekből. Edit nénitől franciául tanultam, a némettanulásom viszont kudarcba fulladt, mert Berta néni a régi gót betűs írást erőltette.

Szóval, a család az 50-es években is igyekezett továbbvinni a polgári szokásait. De mit tudott a felmenőkről?

Egyik nagyszülőmet se ismertem. A szüleim jómódban nőttek fel. Anyám Érsekvadkertről származott, osztrák fräuleinja volt. A környékén, majd később Tompán voltak birtokaik, amiket aztán ’48-ban államosítottak. Apám pedig egy párkányi ügyvéd fia volt, Bécsben járt közgazdasági egyetemre, a háború után a Bars megyei banknál dolgozott, Léván, később pedig az Andezit Kőfejtőnél. A háború után ismerkedtek meg, apám már 40 éves volt, amikor megszülettem, ezért is vagyok egyke. 1974-ben apámnak sikerült kijutnia Aachenbe, a mérnöki diplomamunkám védésére, akkor már nyugdíjas volt, évente egyszer kiutazhatott Nyugatra. Ő is mérnöknek készült, de a 20-as években Budapesten a numerus clausus miatt nem volt rá lehetősége. Fontos volt számára, hogy a fia mérnök lett. Valahogy éreztük, hogy utoljára látjuk egymást. Ekkor elmeséltettem vele az életét, a párizsi éveit, a háború alatti bujkálást, a szüleit… Én pedig mindent lejegyzeteltem, csak sajnos nem tudok mindent magam után elolvasni, mert olvashatatlan a kézírásom, de szerencsés vagyok, hogy elmesélte nekem.

Tehát a gyerekkori emlékeit valójában csak utólag tudta a családi emlékezetirodalomban elhelyezni.

Amikor rokoni társaságban a nagyszüleimet vagy más családtagokat, ismerősöket emlegették, mindig azt a szót használták velük kapcsolatban, hogy „üdülés”…

Így nevezték a koncentrációs tábort?

Igen, ez volt a fedőneve. Sokan nem tudtak róla beszélni. Apáméktól néhány házzal odébb laktak Weiss Tomiék – őt Tomáš Radil néven ismerik, idős korában megírta az emlékiratait, Az auschwitzi fiúkat (Ve čtrnácti sám v Osvětimi). De előtte talán még a lányának se tudta elmesélni az „élményeit”.

A szüleinek hogyan sikerült megúszni az „üdülést”?

Apámat a Bars megyei banktól behívták munkaszolgálatra, és amikor áthelyezték őket egy másik helyre, két párkányi barátjával együtt sikerült megszöknie a vonatról. Utána pedig Budapesten bujkált, hamis Lutz-papírokkal. Közben másoknak is segített Carl Lutz, svájci diplomata hamisított menlevelét megszerezni, a Baross kávéházban volt a találka, ott adta át nekik. Ez például nagyon meglepett, hogy ilyen merész volt, nem ilyennek ismertem őt. Ez is bizonyítja, hogy rendkívüli időkben az emberek olyanra is képesek, amire máskor nem.

És az édesanyja?

Őt is Budapesten bújtatták, a nővérével együtt, pedig ők még 1932-ben kikeresztelkedtek. Nekik Wallenbergtől volt menlevelük. Egy volt tanárnőjük segített nekik, Lukács Imréné Szombathelyi Etelka volt a neve. Először a Kék Golyó utcában, aztán az Ostrom utcában, végül a Szent István körúton kötöttek ki.

Csak nem itt találtak egymásra a szülei?

Nem. Jóval a háború után, de az is van ennyire érdekes. Ipolyságon, egy bizonyos Himmler családnál volt összejövetel, itt ismerkedtek meg, majd pár hónap leforgása alatt össze is házasodtak. Nem volt vesztegetni való idejük, mert mint ahogy mondtam, apám már benne volt a korban, s nekem még meg kellett születnem. Évtizedekkel később pedig, amikor a rendszerváltás után Badenből belefogtam a hídőrség szervezésébe, az ő fiuk, Himmler György lett a legfontosabb párkányi partnerem. Így találkoztak az apák és a fiaik az időben.

Ez már szinte sorsszerű dramaturgia. De ne szaladjunk ennyire előre az időben. A nagyszüleiről mit sikerült megtudnia?

Anyámék hiába üzentek a szüleiknek, hogy menjenek le ők is Budapestre, nem voltak hajlandók. A családi legenda szerint nagyapám azt mondta: „Ezek az én földjeim, nem hagyhatom itt őket.” Aztán pár hónap múlva mégis ott kellett hagyniuk mindent, de nem önszántukból. A párkányi ügyvéd nagyapámat szintén elhurcolták, valójában csak az ő felesége úszta meg a haláltábort, mert ő még ’36-ban autóbalesetben meghalt. Ez lehet, hogy most cinikusan hangzik, viszont tény. Egyik rokonom, Gyula bácsi, mondogatta, hogy őt ne hamvasszák el, mert belőlünk már eleget elhamvasztottak.

Melyik haláltáborban végezték a nagyszülők?

Bizonyosat csak az anyai nagyapámról tudok, őt Auschwitzból Buchenwaldba vitték, majd 1945. január 16-án Weissenseetől nem messze halt meg a „halálmars” során. A nagyanyámról és Frühauf nagyapáról viszont semmi nyom nem maradt, se az Arolseni Levéltárban, se másoktól nem tudtunk meg semmit, őket valószínűleg regisztráció nélkül, közvetlenül az auschwitzi gázkamrába vitték. És ez a puszta tényen túl furcsa érzés…

Hiányérzet? Nyugtalanítja?

Nem is tudom. Észrevettem, hogy nagyon zavar, hogy nem tudom, mi történt ezzel a két emberrel, akik fontosak az én életemben. Jártam Auschwitzban, persze nem találtam utánuk semmi nyomot, de legalább tudom, hogy hol voltak.

Mennyire meghatározóak ön számára a zsidó gyökerei?

Erre azt tudom mondani, hogy nem dicsekszem a származásommal, de nem is szégyellem.

Vallási kötődése nincs? A 216 elhurcolt párkányi zsidóból mindössze egytucatnyian tértek vissza, tehát jelentős hitélet nem lehetett a városban. Otthon sem tartották meg az ünnepeket?

Nem. Apám ugyan eljárt a hitközségbe, hogy meglegyen a szükséges tíz férfi, Schwarzék lakására, mivel zsinagóga nem volt, de egyébként nem tartotta magát vallásosnak. Anyám családja pedig, mint ahogy már említettem, ’32-ben katolizált. Engem is megkereszteltek, elsőáldozó voltam, bérmálkoztam. Amikor anyám a zsidó temetőben lett eltemetve, a nővére megharagudott rám, hogy hogyan tehettem ilyet? Pedig kézenfekvő volt a válasz, a férje mellé temettük el.

Ilyen élesen külön tudta választani a zsidó származása miatti meghurcoltatást és a vallását? Nincs ebben ellentmondás?

A nagynénim számára nem volt. A szüleit elgázosították, ők már soha semmilyen temetőben nem fognak nyugodni. Velük, lányokkal is ugyanez történt volna, ha nincs Wallenberg-menlevelük. Az anyám ugyan csak alkalmilag járt templomba, de a nagynéném nagyon vallásos volt, élete végéig támogatta a Szent István-bazilikát. Nekem viszont nehézségeim vannak a vallási intézményekkel. Meg vagyok győződve ugyanis arról, hogy az emberiség történetében a legtöbb embert a vallása vagy a nemzetisége miatt gyilkoltak meg. Az én vallásom pedig – ha mondhatok ilyet – a pacifizmus.

Akkor mostanában nagyon nehéz napjai lehetnek.

Rendkívül nehezen viselem a szomszédban zajló háborút. Mintha a történelem megismételné önmagát.

• Karol Frühauf (1947)
• mérnök-informatikus, vállalkozó, kultúraszervező, művészetpártoló
  Párkányban (1947: Parkan, ma: Štúrovo) született.
• 1968-ban pozsonyi egyetemi tanulmányait megszakítva Svájcba emigrált.
• 1975-ben az Aacheni Műegyetemen (RWTH) mérnöki diplomát szerzett, alkalmazott informatika szakon.
• A badeni Brown, Boveri & Cie-nél hálózatvezérlési technológiával foglalkozott, programozóként, majd vezető beosztásban.
• 1987-ben társaival együtt saját céget alapított. A rendszerfejlesztési szaktanácsadással foglalkozó INFOGEM AG a projektirányítási és minőségellenőrzési szoftverfejlesztés területén szerzett szakmai elismerést.
• Több szakmai szervezet tagja (SAQ, EOQ), szakterülete a telekommunikációs és pénzügyi szektor minőségbiztosítása; négy svájci főiskolán és más szakmai fórumokon adott elő. Számos tanulmány szerzője, két könyv társszerzője (Software-Projektmanagement und -Qualitätssicherung; Software-Prüfung – eine Anleitung zum Test und zur Inspektion – VDF, Zürich)
• Létrehozta a szülei nevét viselő „Štefan und Viera Frühauf” Alap-ot, amely Svájcban, Hollandiában és főként Szlovákiában kulturális és művészeti programokat támogat.
• 2004-ben Párkányban útjára indítja a nemzetközi viszonylatban egyedülálló Hídőr-projektet, amely a Párkány és Vidéke Kulturális Társulás közreműködésével nemzetközi művészeti és tudományos rezidensprogramot működtet. (bridgeguard.org)
• 2006-ban kezdeményezője volt és egyben aktív résztvevője a háromnyelvű AquaPhone performance-nak, amely azóta fesztivállá nőtte ki magát.
• Művészeti publikációi: AquaPhone 2006–2015, Marenčin PT, 2015 (Hanneke Frühauffal, háromnyelvű). Szlovák nyelvű verseskötete: Malý šlabikár lásky (A szerelem kis ábécéskönyve), Marenčin PT, 2019.
• Családjával Svájcban él; művészetpártoló tevékenységét Párkány város 2017-ben Pro Urbe-díjjal ismerte el.

Lépjünk tovább az ön történetében. A 60-as években a párkányi gyerekből pozsonyi diák lett. Ott járt középiskolába, ott lett egyetemista. Hogyan hatott önre a pozsonyi szellemi közeg?

Azért mentem szakközépiskolába, hogy minél hamarabb szakmát szerezzek. Aztán persze már adott volt, hogy az érettségi után a villamosmérnöki karon folytatom a tanulmányaimat. De én valójában sosem voltam műszaki érdeklődésű, dramaturg szerettem volna lenni, vagy újságíró. Az óvárosi kultúrháznak volt egy épülete a Fő téren, annak a pincéjében létrehoztunk egy irodalmi színpadot: Divadielko u Rolanda volt a neve. Verseket dramatizáltunk, irodalmi esteket szerveztünk. Először Jozef Ligda volt a mentorunk, majd miután emigrált, Martin Huba foglalkozott velünk, aki a közeli Divadlo na Korze színháznál volt. Nagyon inspiratív és pezsgő szellemiségű közeg volt, én valójában ott végeztem az egyetemet.

Arra még emlékszik, hogy mi történt önnel 1968. augusztus 21-én?

Hogyne! Iszonyatosan berúgtam. Éppen kint voltam Frankfurtban, nyári diákmunkán. Amikor kiderült, hogy Csehszlovákiát megszállták az oroszok, bánatomban annyi cidert megittam, hogy fel se tudtam állni.

Ez egy hazafihoz méltó reakció volt. És akkor egyszerűen nem jött haza?

Épp ellenkezőleg. Hazajöttem Párkányba, hogy a szüleimmel megkonzultáljam a világpolitikai helyzetet. Már a hazaút is különleges volt. Ašnál léptem át a cseh határt, az útjelzőtáblák mind le voltak takarva, az állomásépületeken lévő helységnévtáblák is. Kísérteties volt.

Ezek szerint családi döntés volt az emigráció?

Érdekes módon az anyám határozott így. Pedig mint egyetlen gyerekét mindig nagyon féltett. Amikor bejelentés nélkül megérkeztem Párkányba, hazafelé menet egyszer csak azt láttam, hogy az anyám rohan elém. A keresztanyám ugyanis meglátott az ablakból, ő tudatta vele telefonon, hogy váratlanul hazajöttem Frankfurtból. Ennek ellenére mégis képes volt nekem azt mondani, hogy: „Menj, fiam! Évtizedek óta várjuk a jó híreket. Ha Pozsonyban élnél, akkor is ritkán látnálak.” Nagyon bölcs asszony volt.

Hivatalos papírokkal tudta elhagyni az országot?

Megkaptam a kiutazási engedélyt, Prágában két éjszakát vártam a vízumra, mire sikerült bejutnom az osztrák követségre. Az utolsó pozsonyi estémen egy beszélgetést vezettem, dugig volt a Divadielko u Rolanda, még a lépcsőkön is ültek. Másnap reggel katonaságra kellett volna mennem, ez akkor tantárgy volt az egyetemen, ehelyett a barátnőmmel együtt felültünk a bécsi buszra. Ott pedig rögtön az izraeli követségre mentünk.

Miért pont oda? Nem Németország volt az úticél?

Mert Izrael bécsi nagykövete a párkányi származású Riedner Róbert volt. Az ő szülei is a párkányi temetőben nyugszanak. Ő szerzett nekünk szállást és munkát – persze feketén, mert nem volt menekült státusunk – arra az időre, amíg a német vízumot megkapjuk. Fillérekből éltünk: kenyér, szalonna és banán. A Naschmarkton a nap végén 2 schillingért lehetett túlérett, akciós banánt venni, ez volt a legolcsóbb energiaforrás. Én azóta se vagyok hajlandó banánt enni.

Hogy lett ebből mégis Svájc?

Egy szerencsés véletlennek köszönhetően derült ki, hogy feleslegesen várunk, mert Németország lezárta előttünk a határát, svájci vízumot viszont megvárásra sikerült szereznünk. Rögtön útnak indultunk, minden meg volt szervezve, egy nagy tornateremben aludtunk, közel háromszázan, ahol tisztálkodni tudtunk, meleg ételt kaptunk. Másnap a szociális hivataltól szállást és 50 frank zsebpénzt kaptunk, két héten belül mindkettőnknek állást szereztek Badenban. Svájc nagyon nyitott és befogadó ország volt, tárt karokkal és segítőkészen vártak minket.

És hogyan lett ebből a huszonegy éves bevándorló srácból sikeres technológiai vállalkozó?

Sok év elteltével, és persze támogatással. A badeni Brown, Boveri & Cie cégtől kapott ösztöndíjjal mérnöki diplomát szereztem az aacheni műszaki egyetemen, amit aztán náluk kellett ledolgoznom. Azt azért hozzá kell tennem, hogy 1975-ben egy friss diplomás informatikus egzotikus élőlénynek számított a személyzeti osztályon. Egy elektronikai hálózatvezérlési technológiával foglalkozó munkacsoportba kerültem, ekkor még lyukkártyát használtunk adathordozóként. Valójában ebben a 25 fős nemzetközi csapatban, ahol én voltam a legfiatalabb programozó, sikerült elvesztenem a kisebbségi komplexusomat, mert állítólag olyasmit is tudtam, amit mások nem.

Azért volt kisebbségi érzése, mert a keleti blokkból érkezett?

Nem. Egész életemben így éreztem. A magyaroknak szlovák voltam, a szlovákoknak magyar, ráadásul még zsidó is. Azt hittem, hogy amit én tudok, azt mindenki tudja, sőt, mások még nálam is többet tudnak. Ilyen volt a hozzáállásom. Itt viszont szereztem egy kulcsfontosságú tapasztalatot. Egyszer hosszú és kemény vitába keveredtem a főnökömmel, de az volt az érzésem, hogy nem sikerült őt meggyőznöm. Másnap viszont úgy prezentálta az ötletemet a többieknek, mint a sajátját. Számomra két fontos tanulsága volt ennek a sztorinak. Egyrészt kiálltam a véleményemért, másrészt ekkor értettem meg, hogy nem én vagyok a fontos, hanem az a feladat, amin dolgozunk. És ez szakmai önbizalmat adott nekem.

Negyvenévesen lett vállalkozó. A szakmai életrajza is nagyon gazdag: tanulmányokat írt, négy főiskolán adott elő, képzéseket vezetett, rangos szakmai szervezetek tagja. Egy laikusnak hogyan foglalná össze, mi az ön szakterülete?

Az INFOGEM AG-t hárman alapítottuk 1987-ben, egyedül nem mertem volna belevágni. Jó kollégák voltunk a Brown, Boveri & Cie-nél, ahol nagyon komplex rendszereken dolgoztunk együtt, az elektromos energia eloszlásának vezérlésével kapcsolatban, de mi rugalmasabb keretek között, hatékonyabban akartunk foglalkozni rendszerfejlesztési szaktanácsadással. Az én szakterületem a minőségbiztosítás, főleg a telekommunikációs és pénzügyi szektornak dolgoztam. Ezen a területen nem csak Svájcban ismernek.

Adódik a tipikus közép-európai kérdés: Miért nem elégedett meg azzal, hogy van egy jól menő svájci vállalkozása? Mi késztette arra, hogy művészeti projektekre szórja el a pénzét?

Ahogy azt már említettem, én az apám kedvéért lettem mérnök. Szóval, nem vagyok egy technikai beállítottságú ember.

Bele se merek gondolni, hogy mire lett volna képes, ha mégis műszaki beállítottságú lenne.

Másként mondom. Én nem tudok úgy gondolkodni, mint egy klasszikus mérnök. Nekem a matematika, a logika az erősségem, ezért is lettem informatikus. Sokan csodálkoznak, hogy mennyi mindenfélével foglalkoztam már életemben. Én egyáltalán nem érzem soknak, csak azt csinálom, ami érdekel. Nem érzem tehernek a munkát, stressz nélkül dolgozom. Ha valaki szereti azt, amit csinál, nem érzi úgy, hogy dolgozik.

A művészetek iránti vonzalma megmaradt szabadidős érdeklődésnek?

Mindig is érdekeltek a művészetek, szinte csak irodalmi érdeklődésű emberekkel voltam körülvéve, de ha Csehszlovákiában például mégis dramaturgiát tanultam volna az egyetemen, akkor az ideológiai tantárgyakat se tudtam volna elkerülni, amihez végképp nem volt kedvem. Tehát amit otthon elkezdtem, azt Svájcban fejeztem be. A feleségem, Hanneke viszont művész, szobrászatot tanult, és amikor egy zürichi alapítványnak dolgozott, rezidens művészeti programok koordinálásában vett részt. Innen tudtam meg, hogy egyáltalán létezik ilyesmi. A konkrét inspiráció innen jött. De volt még egy személyes indíttatás is, nem tudom, érdekli-e?

Hogyne! Végül is a személyes indíttatás a legfontosabb.

Meghalt a jóanyám, én pedig tudtam, hogy én rossz fiú vagyok, mert csak azért, hogy elmenjek a szüleim sírjához a temetőbe, nem fogok Párkányba utazgatni. Ezért kerestem egy pozitív indokot, hogy miért járjak vissza. De volt még egy élményem, korábbról, ami ezen túlmutat. Nem csak szerettem volna, hanem úgy is éreztem, hogy van miért.

Ezt hogy érti?

Először ’89 tavaszán jöttem haza az emigrációból meglátogatni az özvegy anyámat, még a rendszerváltás előtt. Ami jó drága utazás volt, mert le kellett mondanom a csehszlovák állampolgárságról, visszafizetni 4,5 ezer frankot a taníttatásomért, ha várok félévet, már nem kellett volna, de most nem ez a lényeg. Autóval érkeztem, és Radványnál, ahol az út kitér a Dunához, ott éreztem, hogy valami történik velem. Meg kellett állnom, hogy rájöjjek, mi van.

Megdobbant a szíve?

Inkább egyfajta felismerés volt, hogy a fizikai környezet milyen erősen hat rám. A Duna-part hatott így rám. Hasonló békét éreztem magamban, amikor először sétáltam Bern többkilométeres árkádsora alatt. Minden magyar emigránsnak honvágya van (és balatoni vityilló után sóvárog), nekem viszont soha nem volt, csak az emberek hiányoztak. Ez is bizonyítja, hogy nem vagyok rendes magyar. Akkor a Duna-parton tudatosult bennem először, hogy annak ellenére, hogy nincs honvágyam, kötődöm ide, itt is vannak gyökereim, tehát van miért visszalátogatnom.

Anélkül, hogy vitatkoznék önnel, szerintem a szülőföldhöz való kötődés is a honvágy egyik formája, csak könnyebben kezelhető, mert aktivitásra sarkallja az embert. Márpedig ön a szülővárosában ugyanolyan aktív, mintha ott élne, nem pedig Badenben.

A párkányiak nélkül hiába lennék aktív. A városvezetés befogadta a projektemet, holott nem volt rá semmilyen garancia, hogy sikeres lesz. Óriási szerencsém, hogy a Párkány és Vidéke Kulturális Társulás vezetője, a már említett Himmler György magára vállalta a helyhez kötött feladatokat. Az én dolgom a finanszírozás és a rezidensekkel, illetve a részvevőkkel való kapcsolattartás és szervezés. Tehát két lábon állnak a projektjeim, stílusosan szólva: két pilléren áll a Hídőrség és az AquaPhone is. Azért neveztem sorsszerűnek a Himmler Gyurival való találkozásunkat. Ha a mi szüleink nem találkoznak, én meg se születek. Ha pedig az ő fiaik nem találkoznak, ezek a párkányi projektek sose valósulnak meg.

Ha jól tudom, a kulturális Hídőrség gondolata nemzetközi viszonylatban is egyedülálló projekt. Honnan jött az ötlet?

Én se tudok hasonló kezdeményezésről. Az inspirációt a németországi Stadtschreiber-programból merítettem, aminek az a lényege, hogy egy meghívott író rezidensként néhány hónapot eltölt egy adott városban, és közben megírja az ott szerzett benyomásait. Csak én ezt az újjáépített Mária Valéria hídra alkalmaztam. Sokan bolondságnak tartották az ötletemet: ugyan miért jönne el bárki is a világ végére Párkányba? És miért ne?

Egyetértek. Egy országhatárokon átívelő híd, amelyik generációk számára csonka volt, nagyon izgalmas objektum, sokféle inspirációt hordoz magában. A gyakorlat is önt igazolta, hiszen 2004 óta folyamatos a hídőri szolgálat. Milyen kritériumok alapján választja ki a hídőröket?

Jelenleg az 55. hídőr teljesíti a szolgálatot, aki egy dél-afrikai író. Folyamatosan érkeznek a pályázatok, és szinte a világ minden tájáról jelentkeznek képzőművészek, írók, rendezők. Fontos, hogy egy hídőrnek legyen nemzetközi háttere. Szükséges még a kommunikációs rugalmasság és az integratív hozzáállás, elvégre két országhoz tartozó hídfőt kell a tevékenységével összekötnie. Annak idején Mostarnak is felajánlottam a know-how-t, amikor a csodálatos középkori hídját lerombolták. Én úgy látom, hogy ha a virtuális hidak elég erősek, tehát ha jól funkcionálnak az emberi kapcsolatok, akkor a hidakat sem robbantják fel, mert nincs miért, és nincs kinek.

A Hídőrségnek lett egy társrendezvénye is, az AquaPhone performance. Azokat az 50-es éveket idézi fel, amikor Párkány és Esztergom között semmilyen kapcsolat nem volt, és az emberek a Duna két partjáról úgy kommunikáltak egymással, hogy a víz hanghordozó képességét használták.

Az AquaPhone Hanneke ötlete volt, mert sokszor hallotta anyámtól is, tőlem is a „dunai suttogás” történetét. 2006-ban egyszeri alkalomnak szántuk, de pont abban a pillanatban, amikor befejeződött a performance, megjelent egy dupla szivárvány a Duna felett. A „hanghíd” után egy szabályos „fényhíd” ívelte át a Dunát, a bazilikától a párkányi partig. Ez annyira meghökkentő volt, hogy égi jelnek vettük, és megfogadtuk, hogy évenként megismételjük. Azóta minden évben új librettó születik, amit egy kortárs szerző ír a felkérésünkre, és három nyelven hangzik el, magyarul, szlovákul és németül, a Duna két partjáról, zenei improvizáció kíséretében.

Ön is aktív résztvevője a performance-nak, ön az egyik szövegmondó.

Ezt azért merem csinálni, mert van versmondói múltam. Minden filantróp valahol önző is. Én emberileg sokat gazdagodom azáltal, hogy művészeket, tudósokat támogatok. Rengeteg inspirációt merítek ezekből az emberi kapcsolatokból. Annak pedig külön örülök, ha én is részt vállalhatok a programokban, és kiélhetem a költészet iránti szenvedélyemet.

Ugyancsak meglepődtem, amikor a kezembe akadt a verseskötete, a Malý šlabikár lásky (A szerelem kis ábécéskönyve). Van annak jelentősége, hogy szlovákul ír verset?

Más nyelveken is szoktam. Én valójában mindig is írtam verseket, csak soha nem publikáltam őket, de ezúttal rábeszéltek. Ez is egy állandó foglalatosság számomra a nyelvvel. Jön egy szó, amivel aztán eljátszogatok. Ilyenkor mindig kézzel írok, mert úgy könnyebb gondolkodni. A gép kikényszeríti az írást, gépelés közben az embernek az az érzése, hogy szolgálnia kell a technikát.

Meggyőzött, Frühauf úr, ön tényleg nem egy technikai gondolkodású ember.

Én játékos vagyok. A sportban is a játékot szeretem, nem magát a sportot. Világéletemben aktívan sportoltam, de mentálisan alkalmatlan vagyok a futásra. Órákig képes voltam teniszezni, pingpongozni vagy röplabdázni, de kétszáz métert futni már megterhelést jelentett. Ezekben a sportokban az a nagyszerű, hogy nincs bennük test-test elleni harc. És mindegyikben ott a háló, ami elválasztja a két térfelet, viszont a köztük pattogó labda, összeköti őket.

Lám, egy újabb kommunikációs híd! Mit szeretne még elérni a kulturális programjaival? Maradt még önben hiányérzet?

Annak nagyon örülök, hogy a város vezetése biztosítja számunkra a Hídőr-házat. Ez egyfajta garancia számomra, hogy akkor is lesz rezidenciája a hídőrnek, ha én már nem leszek. Amire még vágyom, hogy láthatóbb legyen a hídőr tevékenysége. Hogy hatékonyabban be tudja vonni a helyieket. Hogy az esztergomiak is magukénak érezzék, elvégre a hídnak két hídfője van.

A szüleiről nevezte el azt az alapot, amely a művészeti projektjeit támogatja: „Štefan und Viera Frühauf Fonds”. Miért?

Az irántuk való tiszteletből. Mindketten értékes emberek voltak, apám egyébként is sokat tett a város sportéletéért.

Ennek a gesztusának van még egy hozadéka. A szülei neve nemcsak egy sírkövön olvashatók, a párkányi zsidó temetőben. Úgy is fogalmazhatunk, hogy posztumusz támogatják az ön elképzeléseit, hogy a város kulturális életét felpezsdítse.

Remélem, ebben a formában nemcsak engem élnek túl, hanem mindannyiunkat.