Koszorús Rita képzőművész: Szlovákiában a kisebb közeg nagyob rivalizálással jár

A kortárs képzőművészet egyik kiemelkedő alakjával, Koszorús Ritával volt alkalmam hosszasan beszélgetni, többek között munkásságáról, az alkotás folyamatáról, mélypontokról és sikerekről, valamint a festészetről magáról otthoni és nemzetközi viszonylatban. A vőki származású vizuális művész Pozsonyban él és alkot, tanulmányait a pozsonyi képzőművészeti közép-, majd főiskolán végezte, továbbá részt vett a Magyar Képzőművészeti egyetem Erasmus programján is. A 2021-es VÚB Év Festményének a nyertese, számos művészi rezidens programon vett részt és galériában állított ki Csehországban, Portugáliában, Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Magyarországon és itthon.  

Kezdjük mélyről. A művész életében vannak hullámvölgyek, számodra mi jelenti a fordulópontot ilyenkor?

Eddigi festészeti karrierem egyik mérföldköve 2017 nyara, amikor Bukta Imrénél részt vettem a mezőszemerei művésztelepen. Bukta a mesterem volt budapesti tanulmányaim idején, 2013-ban. A művésztelep keretén belül minden alkotó egy prezentációval mutatkozott be. Én az egyik legfrissebb munkámat, egy videófelvételt mutattam be Curator Shooting címmel. A bemutatkozást elemzés kísérte, amely során olyan kritikát kaptam, hogy belém szorult a levegő. Kit érdekelnek a kurátorok? – kérdezték, hagytad, hogy ezt a jó festményt szétlőjék a kurátorok? Azután magukról a festményekről folytattuk a beszélgetést, olyan komplex módon, amilyenhez nem voltam otthon szokva. Bukta nagyon egyenes ember, nem köntörfalaz, ezt nagyon kedvelem benne. Frissítő és felszabadító volt egy teljesen más alkotói szférából reakciót kapnom az alkotásomra, fellazítva ezzel olyan gócokat, amelyek akadályoztak a továbbmozdulásban. Ott nyúltam hosszabb festészeti szünet után újra ecset után, onnan indultam el az absztraktabb vonal felé. Sokáig tartott, amíg a fás és Dunás időszakom után átváltottam az abrázolásmód absztraktabb formájába. Be kellett érjen bennem a felismerés, hogy nem feltétlenül szükséges a festménynek konkrétnak lennie ahhoz, hogy a néző rákapcsolódhasson. 

Munkásságod során nem csak a néző kontra művész, de a kurátor és a művész közti párhuzam – kapcsolat is foglalkoztatott: mennyire folyásolja be az alkotót a kurátor véleménye, mekkora nyomást gyakorol munkásságára. 

Abban az időben sokat foglalkoztatott a téma, hogy a kurátorok, művészettörténészek hányszor eltemették és megvetették a festészetet. Ma már komplexebben látom ennek a fő okát, ami abból is kiindulhat, hogy a festészetnek nálunk nincs erős tradíciója, inkább vízből épült fel. A szlovák művészet autonómiáját csak rövid ideje láthatjuk. Minden friss és új, nem kötődik a közös történelemhez. Főként a festészetben figyelhetjük meg ezt a rendszertelenséget. A 70-es évek óta a szlovák vizuális művészetben a konceptuális, később neokonceptuális a legerősebb hullám. Jelen van egyfajta rivalizálás a két tendencia közt. Az absztrakt festészetnek is laza talaj van a lába alatt. Hiányoznak az olyan nevek, mint Magyarországon Mauer Dóra vagy Bak Imre. A absztrakt festészet egészen kívülálló szereplőként van jelen Szlovákiában. Talán ez is az oka annak, hogy nem találom a helyem.  

Viszont észrevetted, mennyire abbamaradt/elavult már a festészet halott szlogen ismételgetése? Élesen él még az emlékezetemben, hogy a tanulmányaink során többek között annak a tézisnek a súlya alatt tanultunk és alkottunk, hogy a festészet halott. Mintha 6-8 évente változna a szél iránya, és ami addig kőbe vésett szabály volt, annak az ellenkezője jut érvényre.

Egyetértek. Változott és egyre inkább változik a festészet helyzete. 2014 és 2017 között foglalkoztatott mélyebben ez a téma, az volt a benyomásom, hogy a festészetnek nincs létjogosultsága nálunk, nem befogadható, nem áll a saját lábán, nem önálló. Fiatal korod óta azzal bombáznak, hogy nem szabad túl dekoratív, túl illusztratív, túl narratív vagy giccses képet festeni. Sok volt a korlát, amit át kellett ugrani, még mielőtt ecsetet fogtunk volna. A közegemben akkoriban olyan kérdésekkel nyaggattak, hogy meddig tervezem még a (akkoriban friss) témámat folytatni. Épp a diplomamunkámon dolgoztam, és az érdeklődési területem a Duna fogalma/értelmezése által az identitás keresése volt.

Kettős mérce volt érvényben, objektív távlatból ugyanis inkább lehetne górcső alá venni olyan munkásságokat, amelyek hosszú ideje nem hoznak újat. 

Gondolsz itt például olyan alkotókra, akik már évtizedek óta nem lépnek le a bevált és biztonságos útjukról? 

Oda szeretnék kilyukadni, hogy ha egy művész az aktuálpolitikára építi a tevékenységét, 

akkor annak a vizuális kommentálása az aktuálpolitika kommentálása marad. Alapozhatja rá a művészeti programját, de száz év múlva az a festmény csak és kizárólag abban a kontextusban lesz olvasható, nem állja meg a helyét egyedül, önmagában, kiragadva, mindig kelleni fog hozzá a kulcs. Viszont én azt vallom, hogy a festészet maga is lehet A téma. Például, hogy hogyan építed fel a képet, technikailag, milyen elemekből, a kompozíciót tekintve, színválasztással, milyen módon és milyen összhatással. Tehát az nem feltétlenül köthető politikához, ugyanakkor a téma kulcsfontosságú.

Értem, mire gondolsz, én is azt vallom, hogy egy festménynek önmagában kell helytállnia, háttértörténettől függetlenül – mert a kiállításon sem állhatunk a kép mellett és súghatjuk minden nézőnek az alkotás történetét, ők pusztán a festményt látják, és mindannyiuknak más információt ad ugyanaz a kép. Viszont ha innen közelítjük meg a kérdést, akkor a Lövöldözős projekted is csak az akkori légkör ismertetése segítségével olvasható.

Igen, ez a kritika rám is igaz, pont emiatt volt kevésbé befogadható magyarországi kollégáim számára. Nem értették, miért foglalkozom a kurátorokkal. Ugyanis ott nincs jelen ez a hierarchia, ami nálunk, hogy a művész alkalmazkodik a kurátorhoz, esetleg az aktuális trendhez, hogy alárendeli magát. Én egy egészségesebb, fokozatos karrierépítést tapasztaltam Budapesten. De nyilván a piac meg a közeg is sokkal nagyobb. Szeretek az ottani kollégáimmal konzultálni, főként festészeti problémákról beszélgetni. Gyakran elfelejtjük, mennyire legitim téma a festészet maga. Egyik magyar kollégám saját tapasztalataiból kiindulva a szlovák vizuális művészetet a kamaszkorba helyezte, lázadó, tradícióktól felszabadult, gyakran bármiféle rendszer vagy technológia nélküli stílusnak – ami persze pozitív is lehet, hogy a maga útját próbálja megtalálni és hagyománytól függetlenül épül. Ennek szerintem két oldala van. Univerzális problémát jelenthet az az eshetőség is, amikor belehelyezik az alkotást egy adott kontextusba, és van, hogy az a kontextus éppen nem megfelelő.

Nem fordítva kellene lennie, hogy egy egyedi festő teremti a kontextust? 

A festészetben nagy rések vannak ami miatt a teoretikusok és maguk a vizuális művészek sem tudják megkülönböztetni a jó festményt a rossztól. Emiatt szeretek diskurzust folytatni az idősebb generációk alkotóival. Leginkább Bukta Imrével vagy Otis Lauberttel, akik mindketten autodidakták, és ennek hála nincs bennük egyfajta korlátokkal teli beszennyezettség. A generációs különbség is nyilván hozzátesz, hogy máshogy állnak hozzá a művészethez. Otisban azt kedvelem, hogy nem köntörfalaz. Mikor először volt a műtermemben, azt mondta, hogy amit csinálok, nem biztos, hogy valaha is trendi lesz, és emiatt nem biztos, hogy elér a siker. Abban az évben, amikor megnyertem az Év Festményét, valójában be sem akartam már jelentkezni, másodpercnyi véletlenen múlt. Nem gondoltam volna, hogy valaha nyerhetek.

Én is kedvelem a kiállításmegnyitók során elhangzó eszmecseréket, más értékeket keresnek a kortárs művészet értelmezéséhez, ami telis-tele van tiszta alázattal a mesterség iránt. A kortárs szférára nem vonatkoznak már szabályok – ami egyrészt lehet felszabadító, de teret ad annak, hogy nincs objektív határ a jó és a gyenge festmény közt. És ehhez a közösségi média sem segít hozzá. 

Sok paradoxont rejt a helyzet, mivel univerzális mércévé vált a nézettség, lájkok, követők és az önmenedzselés mértéke, ami vonzza a galeristákat, mivel a művész jobban eladható komoditássá válik – amikor azt mondom, művész, értem alatta a munkásságát, amely kéz a kézben van a közösségi médiás profiljának aurájával. Aztán létrejön egy mókuskerék, amelyben a rossz festmények kulcsa az, hogyha valaki áll mögötted és segíti a pályádat, kevésbé kérdőjelezed meg, hogy jó-e, amit csinálsz, mert ha viszik a képeket, mint a cukrot, csak gyártani kell tovább az utánpótlást.

Definiáljuk akkor a rossz festészet fogalmát. Mivel különbözik a bad paintingtől? Nem lehet, hogy már a pszeudo-badpainting korát éljük? 

Én inkább azt mondanám, hogy a bad painting alibizmus, ha nem jó a festményed, de el akarod adni, legitimizálható kizárólag az alapján hogy mögé csapsz egy jól hangzó témát. 

Kétségkívül hátrányban vannak azok az alkotók, akik nem veszik ki a részüket a mindennapos tömegszórakoztatásban, akiknek nincsenek digitális mozgásban a képeik, hogyha az eladhatóságot nézzük.

Bizony, az érme másik oldalán pedig egy olyan csoport van, amely leírja azokat a művészeket, akiknek a munkái könnyen eladhatók. Továbbá nem mindig az a jó művész, aki a legtöbb lájkot kapja. Manapság aki nem választja a lájkok útját, diszkriminálva van, és sokkal nehezebb láthatóvá válnia. Reméljük, ez is változni fog.

Innen térjünk is egyenesen vissza oda, ahonnan elindultunk, konkrétan, hogy miként zajlott le a lövöldözős akciód? Nekem ugyanis ez az egyik kedvenc munkád, sok mindent felelevenít, a cserkésztáboros emlékeket, a búcsúkban az édes popcorn és vattacukor illatával kísért lövöldözést papírrózsákra, de leginkább Chris Burden Shoot című performanszát a 70-es évekből. Kétségtelen, hogy erős szimbolikával bír.

2015-ben volt egy kiállításom a Telep galériában Budapesten, amelyen a kurátorom által szétlőtt képekkel mutatkoztam be. Később, 2017-ben a pozsonyi Dot. galériában egy hasonló projektet állítottam ki, ahol már a látogatók lőhettek bele a képbe. A diploma után a pozsonyi Kunsthalléban dolgoztam, és ezáltal mindennapi kapcsolatban voltam a kurátorokkal-teoretikusokkal. Folyton azzal a ténnyel kerültem szembe, hogy a festészet mennyire irreleváns, halott, és ez még elvett a már amúgy is megtépázott alkotói önbizalmamból. Volt egy konkrét kurátor, akinek az elfogult nézetei ihlettek a projekt kivitelezésére. Végül annyira kiéleződött a helyzet, hogy egy átsírt, önmarcangoló éjszaka után rájöttem, hogy a művészet kiirtása a szervezetemből nem opció, ezért úgy döntöttem, a kezükbe adom a gyeplőt, legyenek bevonva az alkotás folyamatába és adhassák ki a felgyülemlett frusztrációt. Meg akartam adni nekik a lehetőséget, hogy rombolják le a festményem, amely egyrészt személytelenül reprezentálta magát a festészetet, de a része volt a személyes sérelmem is.

A kiállításon részt vettek azok is, akiknek címezve volt? Konfrontálódtak? 

Igen és nem. Valaki úgy interpretálta, hogy szuper, a festészetet meg kell támadni, és mivel ez egy játék volt a részemről, nyitott voltam mindenre. A Hater painter, amely a Dot. galériában valósult meg, bővült egy hanginstallációval – az egyik kurátorral összegyűjtöttünk olyan frázisokat, szavakat, amelyek dehonesztálják, kritizálják a festészetet: túl kicsi, túl nagy, rossz a kompozíció, rossz a szín, giccses, gyenge a téma stb. Ezt aztán felvettük. A látogatóknak lehetőségük nyílt belelőni a képbe, és a festmény minden lövésre válaszolt, tükörként működött a néző számára. A kép mögött egy szerkezetet rejtettünk el, ami reagált a kilőtt töltény által okozott ütésre. Szomorú viszont, hogy pont azok, akiknek címezve volt, nem voltak jelen. Akkoriban nem volt különösebb visszhangja sem, inkább mostanában köszön vissza időnként, hogy volt ez a projekt. 

Szimpatikus a lázadó hozzáállásod, mert magam is hasonló módon reagálok a dolgokra, megsiratom, aztán a dühből facsarok ki alkotást. Ennek a gyökere származásunkból eredhet… Úgy figyeltem meg, hogy – félreértés ne essék – temperamentumos csallóköziként kifejezetten ellenemre van, ha beskatulyáznak, de az tény, hogy a kettős környezetben való felnövés dacossá tett minket – amit lehet jól is használni. 

Épp most jutott el hozzám egy pszichológus üzenete, amit magamon is megfigyeltem, hogy ha alkotok, akkor két dolog vezérel: a düh és a kiegyensúlyozottság. Ez a düh  üzemanyagként hajt előre és pörget – ha jól használod fel. 

Volt is egy olyan projekted amely kifejezetten az identitásoddal foglalkozott, 2016-ban Monumentus címmel. Ennek keretében jó pár kaktusz ki lett ültetve a csallóközi vadonba. A megnyitóra látogatók nem a megszokott galériai szertartáson vettek részt, hanem aktívan kivehették részüket az alkotás folyamatából, mivel ők maguk is ültethettek-ültették a növényeket. 

Akkoriban szakítottam a festészettel egy kis időre. A kaktuszos időszak úgy jött, hogy a természeti téma mindig is ott volt, ebből merítettem. A diplomamunkám a Dichotómia címet kapta, ami épp a kettős identitás érzését dolgozta fel. Először a Duna, később a két part került fókuszba. Otthontalanság, hovatartozás, kirekesztés, tolerancia, ezek az érzések foglalkoztattak. Úgy éreztem, ezt egy festményben nem tudom kifejezni. Ekkor kerültek képbe a kaktuszok. Idegen, ugyanakkor strukturájában beillő motívumként használtam fel a kaktuszt a Dunával összekapcsolva. Egyfajta invazív karaktert alkottam, amely bár nem illett a közegbe mégis toleráltuk. Így lett a kaktusz szimbólum. Az egész projektnek sokkal inkább az akció felelt meg, minthogy ezt a témát festményben fejezzem ki. Az ötleteimet próbáltam másképpen megfogalmazni, ami a vizualitást illeti. Abban az időben már vonzott engem az abszurditás, amikor két oldala van a dolognak. Például a WINTERISATION projekt, ahol szánkón húztam a kaktuszokat a csallóközi határban. De visszatérve a kiültetős akcióhoz, a szülőfalumból hívtam meg az embereket, ismerősöket, családot, barátokat, mert ugye kis helyen mindenki mindenkit ismer. Csináltak pólókat, kitűzőket, segítettek megszerezni és kiültetni a növényeket. Az egész akció egy vernisszázs keretein belül zajlott, aztán pár hónapig ott is hagytam a kaktuszokat. A tolerancia helyi szobraként. Végül megsajnáltam őket és visszamentem értük. Behoztam őket. Azután tértem vissza a festészethez. A festményeim címeivel is tudatosan dolgozom, kétféleképpen lehet őket értelmezni, tehát a kontraszt ott is megtalálható.

Teljesen érthető, hogy fellélegzésként más médium irányába kacsintottál, természetes folyamata az alkotásnak, függetlenül attól, hogy elsődlegesen festőnek nevezed magad.

Valóban. Ezt még talán a középiskolás propagációs képzőművészeti szakról hozom magammal, ahol olyan sok műfajból kaptunk alapot, így nekem teljesen természetes, hogy tudok a vizuális művészetek széles spektrumában mozogni. Remek szakmai alapot kaptunk, így könnyen tudok a megfelelő technika után vadászni egy-egy ötlethez. 

És mi az, amin most dolgozol?

Életemben először most nyáron készültem pihenni egy rövid időszakot. Ennek oka főleg az utóbbi idők túlhajtottsága volt, az elmúlt hónapba három kiállítás zsúfolódott össze, és ez már sok volt. Viszont jött egy egészen merész kiállítási lehetőség, amit elfogadtam. Úgyhogy a pihenésre szánt idő megint csak leszűkül, és találkozunk szeptemberben a Danubianában. Egyébként az utóbbi időben a továbbtanulás lehetősége is foglalkoztat. A filmipar kezdett el vonzani. A filmben konkrétabban megfogalmazhatóak olyan témák, amelyek mostanság érdekelnek, és fontosnak tartom, hogy beszéljek róluk. Egyelőre ötleteket gyűjtök, gondolatokat próbálok összeírni, és szituációkat vázolni. Az egyik barátnőmmel, Simona Donovalovával, aki Prágában él és vágóként dolgozik, tavaly együtt dolgoztunk egy experimentális rövidfilmen. A címe Entropia, és július végéig a selmecbányai Hájovňa kulturális központban tekinthető meg a Snow in summer kiállításom keretei között. Annyit elárulok, hogy a témája a komplementáris erők egyensúlya. 

Jó, hogy említed, észrevettem, hogy egyre többször látlak együttműködni más művészekkel. Az egyik ilyen munka nemrég a milánói dizájnhétre is kijuttatott.

Úgy gondolom, a kollaboráció a művészet jövője. Személy szerint nem vagyok az egó híve.  Több szféra is érdekel, ahol együttműködést tervezek más kollégákkal. Tavaly Kristína Šipulová textilművésszel terveztünk és szőttünk egy szőnyeget. Ki akartam próbálni valami teljesen mást. Beletanultam valamibe. Ebben a konkrét esetben a dizájn és a művészet együttműködésének lehetősége vonzott leginkább. A milánói dizájnhéten belül az Alcován is kiállítottuk a szőnyeget, ahol rengetegen láthatták. Maga a festészet magányos tevékenység, festőnek lenni egyedülálló munkát jelent a legtöbb esetben és átlagos napon. Ezért is vonz az ebből való kilépés lehetősége. Gyakran úgy érzem, emiatt sem vagyok bekategorizálható vizuális művész. Festőnek talán nem elég, konceptuálisnak túl festői, szlovák kontextusban túl kívülálló. A film is ezért csábít. Csapatban dolgozni, közösen alkotni meg egy munkát frissítő kilépés a komfortzónából.

Juan Nazarral nyitottátok meg közös kiállításotokat Csehországban egy elég különleges helyen – az Élelmiszeri és Földművelő Gépek Múzeumában. Hogyan lép reakcióba veletek a hely? 

Most zajlik egy kiállításom Ostraván, ami eredetileg szólónak indult, de úgy döntöttem, meghívok egy Berlinben élő chilei művészt, akivel néhány éve ismerkedtem meg, és hasonlóan gondolkodik a művészetében, mint én. Ugyanakkor teljesen más médiummal dolgozik, ő elsődlegesen építész, de elkezdett vizuális művészettel is foglalkozni. A kiállítás címe Egy lábon állni, aminek metaforikus jelentése van, és arról szól, hogy nincs egy biztos pont, amire támaszkodni tudunk, főleg a mai helyzetben. Ebből alakítottunk ki egy helyspecifikus installációt, ahol minden kiállított elem dialógusban van egymással, ezáltal együttműködnek a térben. Hogy kivel és hol lesz a következő kollaborációm, egyelőre nem tudom, de tervben marad, míg ki nem merítettem a közös munkák potenciálját.

Áruld el, miről szól a készülőben lévő film, és avass be a háttérmunkába, hogy készíted fel a folyamatra az elméd, ugyanis filmet készíteni eltér a festés menetétől. Amikor festesz, feltételezem, először a fejedben képzeled el, ott rakod össze, milyen lesz a kép. Hogyan gondolkodsz filmben?

Festés során a vizuális elemek jelennek meg a fejemben, de a filmes ötleteknél inkább konkrét szituációk és érzések. Ha a befogadó szerepébe bújok, ritkán fordul elő, hogy a nagyon konkrét festészet magával tud ragadni, szeretem a szabadság érzését az absztraktban, az egyfajta lebegés. A filmbe hasonló érzéseket szeretnék belevinni, de konkrétabban kifejezve. Most olyan stádiumban van a dolog, hogy szituációkat próbálok leírni, olyan érzéseket, melyet ki akarok váltani a nézőből és hozzá is tudok kötni valamilyen konkrét szituációt. Nevezzük őket például szeleteknek az életből, abszurditással megfűszerezve. Szeletek, melyek sajátos módon olyan dolgokra világítanak rá, amelyek valakinek észrevehetetlenek maradnak, egyben tudtukon kívül formálhatnak, mozdíthatnak valamit az életükben. Esetleg átélt sztorik. 

Nemrégiben történt, úton a műtermem felé, hogy a velem szemben érkező autó lelassított és átengedett a zebrán egy kutyát, aki gazdi nélkül egyedül átkelt. Ilyen és ehhez hasonló eseményeket jegyzek le és próbálom egy történetbe kollázsolni. Az ötleteket mindig le kell jegyezni, bármi történjék is, mert elpárolog egy pillanat alatt, és nem tudsz majd rá visszaemlékezni. Viszont amikor a festészettel vagyok elfoglalva, ott ez máshogy zajlik. Ott inkább vizuális kép jelenik meg, struktúrák és színek vannak előttem. Aztán azt leskiccelem, rajzolom vagy kollázst készítek belőle, mielőtt még festménnyé vedlené magát. Idén a nagyobb méretű képeken pörgök. Arra is jó ráérezni és egy egész sorozaton dolgozni egyszerre. Egy kollégám említette, mekkora felüdülés egy kis kép megfestése a sok nagy után. Egyetértek, érdemes kipróbálni. A nagyobb kép kétségtelenül nagyobb kihívást is jelent. Egy hónapja fejeztem be eddigi legnagyobb formátumú festményemet, ami 2,90 x 4,5 m, és jelenleg Ostraván van kiállítva. Egészen más tapasztalat megoldani festőileg egy ilyen méretet mint egy 1 x 1m-est. Ennek ellenére a méret végeredményben csak egy hordozó. Egy kis képnek is lehet megdöbbentő ereje és súlya.    

Na de még egy középméretűnek mekkora ereje lehet, főleg, ha kikiáltják az év legjobb festményének! Milyen változást hozott az életedbe, hogy elnyerted Szlovákia legismertebb és egyedüli festőknek szóló díját?

Nemsokára lesz egy éve, hogy az én művemet kiáltották ki első helyezettnek. Elsősorban az eladások terén ugrott nagyot a mérleg. Mindamellett óriási mediális visszhangot kapott a munkásságom, rengeteg cikk, beszélgetés jelent meg mind nyomtatott, mind online formában. Többen figyeltek fel rám, ahogy a laikus, úgy a szakmai nyilvánosság. Sok kiállítási lehetőséget kaptam, és lett galeristám is Budapesten. Mindenképpen a láthatóságot emelném ki, hogy nagyobb réteghez jutott el a munkám. Így kerestek meg külföldi teoretikusok is a döntő után, és azt mondták, olyan téren mutattam újat, amiről már azt gondolták, hogy nincs miképp újat mutatni.

Mondhatjuk rólad, hogy a magyarországi kultúrában is jártas vagy. Miben más ott az atmoszféra a vizuális művészetben?

Nagyobb a közeg. Sokkal több művészt pumpál évente az egyetem is. Azt mondanám, hogy az egyetemi végzős évek eléggé depresszívek. Amiatt, mert nyomást gyakorol rád már előre, hogy mekkora a konkurencia. Benne van a levegőben, hogy művészként kérdéses a jövő. Viszont észrevettem, hogy ha eltelik pár év az egyetem után, és az alkotó rutinban marad, nem áll le az alkotással, akkor megtalálja a saját útját és rátalál a lehetőségekre, vagy azok érik utol. Szerintem ott több a lehetőség. Ha beszélek az ottani barátaimmal, akik hasonló helyen állnak a siker létráján, ugyanazokon a dolgokon rágódnak, mint én. Például milyen galeristával dolgozzanak együtt, miből tartsák fenn a műtermüket, mit dolgozzanak mellette stb. Magyarországon több művészeti díj van, az Esterházy, a Leopold, a Derkó, náluk sokkal több lehetőség van a sikerre, de a művészekből is több van. Szlovákiában a kisebb közeg nagyob rivalizálással jár. Gyakran fordul elő, hogy a minőségről megfeledkezve túl hamar vágyunk a sikerre. 

És te hol látod magad a kettő szféra között?

Be kell valljam, kedvelem a pozíciómat, amelyet a kettős kulturális identitás nyújt. Nem vagyok sem itt, sem ott, de mégis itt is és ott is. Mindig azt a részt hozom el, ami passzol. Nemrég a VÚB Év Festménye díj révén volt alkalmam megismerkedni az egyik zsűritaggal, aki viszont a művészetemet nem vélte beilleszthetőnek sem a magyar, sem a szlovák kontextusba. Azt mondta, nem illik sehova, de természetesen a szónak a legjobb értelmében. Ez nyilván megtisztelő elismerésként ért. Szerintem a jó művészet időtálló és bárhol megállja a helyét.

Az utóbbi időben sokszor emlegetted Berlint. Tervezgetted a kiköltözést, ottani műtermet, közeledsz már a megvalósításhoz? 

Nem adtam fel ezt a tervet, csak eltolódott, miután rámzúdult a verseny utáni sok teendő. Jelenleg lakást próbálok találni, ugyanis hosszabb időre tervezem az ottlétet, őszre saccolom a távozást. Berlinben az vonz, hogy több szemszögből az egyik legélhetőbb város, és úgy gondolom, ami a legfontosabb a kortárs művészetben, az ott zajlik, és ennek a részese akarok lenni. Párizs is konkurál vele mostanában, de Berlin folyamatosan vonzza a művészeket. 
Rita munkássága a honlapján tekinthető meg.