Bőd Titanilla sportújságíró: „Amikor eljöttem az Új Szóból, úgy éreztem magam, mint Gagarin”

A pónis rokonairól szóló névtelen megjegyzések néha rosszul esnek neki, de ez nem az ő problémája.

Máig emlékszik az első mondatra, amit kisiskolásként el kellett volna mondania szlovákul: Žiaci sa zhromažďovali na školskom dvore. (A tanulók az iskolaudvaron gyülekeztek.) 

„Az angolórákkal szemben, ahol az volt az első mondat: Hello, my name is Titi, ez elég nagy különbség, nem gondolja?” – mondja BŐD TITANILLA sportújságíró. 

Traumatikus élmény volt ez számára, de a természetének és a céltudatosságának köszönhetően nem vallott kudarcot.

Gondoskodó nagypapájának és közös kedvteléseiknek, a sportnak és a könyveknek köszönhetően lett újságíró. A szlovák nyelvet is az újságolvasás által szerette meg. Az identitását pedig nem aszerint definiálja, hogy kire szavaz.

Évekig az Új Szó napilapnál dolgozott, és magyarul írt. Most szlovák nyelven ír cikkeket. Miért történt ez így?

Azért, mert eljöttem az Új Szóból. A környezetem akkor nem nagyon akarta elhinni, hogy úgy jöttem el onnan, hogy még nem volt kinézve semmilyen új helyem, pedig így történt.

Milyen kapcsolata volt az Új Szóval?

Hosszú ideig az életem, az identitásom része volt. Amikor eljöttem, úgy éreztem magam egy kicsit, mint Gagarin.

Hogyhogy?

Olvastam egyszer egy könyvet Gagarinról. Az űrutazása előtt senki nem tudta, hogyan is fog rá hatni ez az egész lelkileg. Azért is volt minden annyira bebiztosítva, hogy az űrhajóban neki ne nagyon kelljen csinálnia semmit, és mindent a Földről irányítottak, mert nagyon féltek attól, hogy ha eltávolodik az emberiségtől olyan messzire, akkor lehet, hogy eszét veszti, megőrül, hiszen egyetlen emberi lény sem volt ilyesminek még kitéve. Amikor eljöttem az Új Szóból, egy kicsit ilyen Gagarinnak éreztem magam: lehet, hogy majd megőrülök, nem fogok tudni enélkül élni, mert annyira összefonódtam azzal a lappal, annyira fontos volt számomra. De hát nem őrültem meg, mint ahogy Gagarin sem.

Szerencse, hogy elolvasta ezt a könyvet! Nem bánta meg ezt az ugrást az ismeretlenbe?

A jelek szerint a repülés megszállottja vagyok, az elmúlt hetekben háromszor láttam a Top Gun 2-t. Amikor kérdezték, hogy hol folytatom, azt feleltem: nem nyithatod ki az ejtőernyőt azelőtt, hogy kiugranál a repülőből. Azt csak utána lehet. Úgyhogy kiugrottam a repülőből, és reménykedtem, hogy nem zúzom össze magam teljesen. És nem is zúztam, mert nagyjából három hónappal azután, hogy felmondtam, kaptam egy ajánlatot a SME napilaptól, amely akkor indította az új Sportnet projektet. Megkérdezték, lenne-e kedvem részt venni ebben, én pedig igent mondtam. Azóta kaptam egyébként kedves megjegyzéseket, hogy hogyan mehettem el magyar létemre egy szlovák laphoz. Hát azért, mert ők szólítottak meg. Ezt az ajánlatot kaptam, és ezt elfogadtam.

Ezzel egy új nyelvi közegbe került. Voltak kétségei?

Féltem tőle, hogy ez hogyan fog működni. Kicsit furán is érzem magam amiatt, hogy milyen szlovák szövegeket adok ki a kezemből. 

Miért volt egyébként annyira szoros a kapcsolata az Új Szóval?

Nagyon hamar megtanultam olvasni, sokkal korábban, mint ahogy iskolába kezdtem volna járni. Nagyapám nagyon sokat írt. Földrajz–történelem szakos tanár volt, akkor nyugdíjazták, amikor én megszülettem. Emellett írt verseket, helytörténeti munkákat, temetési beszédeket, menyasszony-kikérőket, és még a Gömöri Hírlapnak is dolgozott. Rengeteget írt írógépen. Én mint egyetlen unoka az ölében ültem, és mindig kérdezgettem: „Ez mi betű? Ez mi betű?“ Ő pedig mindig elmondta: ez ilyen betű, ez olyan betű. A családi legenda szerint egyszer bementem a hálószobába a gömöri házunkban, ahol az asztalra le volt téve egy Új Szó, és magamtól elkezdtem olvasni a címeket. Hároméves koromban. Akkor kisebb attrakció lettem a faluban, hogy „a gyerek” felolvassa az újságot. 

Mindenki ismerte az Új Szót?

Szerintem az Új Szó valamilyen formában minden szlovákiai magyar család életének a része volt. Egyszer valami miatt nem tudtunk venni már délután újságot, és onnantól kezdve mindig reggel iskolába menet megvettem az Új Szót. Ezt már az osztálytársaim is tudták, várták, ahogy megérkeztem, mindjárt elvették tőlem, olvasták a horoszkópot, a napi viccet. Előfordult, hogy mire vége lett a napnak, összezsírozták, rágógumit ragasztottak rá, úgyhogy ilyenkor kellett vennem még egyet hazafelé menet. Szóval a lap mindig az életem része volt, és mindig is úgy gondoltam, hogy egyszer itt fogok majd dolgozni.

Ez végül így is lett. Milyen út vezetett odáig?

Egyetemistaként kezdtem rendszeresen írni, először még nem a sportrovatba, de aztán idővel sikerült oda is bekerülnöm. Még a diplomamunkámat is az Új Szóról írtam. Fokozatosan egy olyan kapcsolat jött létre, amiből mindkét fél profitált, én is és a lap is. Az Új Szóban lettem újságíró, de ez a lapnak is jó volt. Molnár Norbert, aki tizenegy évig volt az Új Szó főszerkesztője, abszolút támogatta az ötleteimet. Ezért éreztem azt, hogy egy olyan lapnál dolgozom, amit nagyon régóta ismerek, ezzel nőttem fel, pontosan tudom, hogy szerintem milyennek kellene lennie, és a magam eszközeivel igyekszem tenni azért, hogy olyan is legyen. Ebből a szempontból a mostani munkahelyem teljesen más, hiszen ez egy új projekt, amelynek még nem kristályosodott ki teljesen az arculata. Az Új Szó viszont már egy brand volt akkor is, amikor én beléptem, és azóta is az, bár nem érdemli azt, ahogyan most bánnak vele. Regionális bulvárt csináltak belőle. 

És mi vonzotta pont a sporthoz?

Megint nagyapámhoz kell visszakanyarodnom, aki nagy focirajongó volt, falusi szinten bíráskodott, edzősködött, sok osztályban tornát is tanított, focicsapatokat szervezett. Sokat hallottam tőle a fociról, és hatéves koromban el is vitt egy meccsre.

Nagy élmény volt?

Nagyon untam. Az egész felvezetés arról szólt, hogy majd fogok látni gólokat, és az milyen jó lesz, erre a vége 0:0 lett. Ez csalódás volt. Egy ideig hidegen hagyott a foci. Aztán egyszer, amikor tizenhárom éves voltam, iskolából hazaérve megkérdeztem édesanyámat, hogy elment-e már nagyapám a meccsre. Kupameccset játszott aznap Rimaszombat Púchovval. Édesanyám mondta, hogy már elment. Én pedig egészen megmagyarázhatatlan módon kisebb pánikrohamot éltem át, és azt mondtam, hogy nekem erre a meccsre ki kell mennem, mert ha nem, akkor soha többé nem leszek boldog. Édesanyám megdöbbent, hogy most ilyen próféciákat mondok ki, és azt mondta, jó, hát akkor kiviszlek. A második félidőre értünk oda, 2:0-ra nyertünk. Ez 1996 tavaszán történt, és azóta csak nagyon kevés hazai meccset hagytam ki. Nagyon-nagyon hosszú ideig egyetlenegyet sem, aztán később azért előfordult, hogy nem tudtam elmenni a Rimaszombat hazai meccsére, mert mondjuk épp egy olimpián voltam. Hogy mi fogott meg benne? Így utólag azt gondolom, hogy az is, hogy a stadionban nagyon sok ember érezte egyszerre ugyanazt, mint én. 

Más helyen nem tapasztalt ilyesmit?

Mindig is kicsit outsider voltam, magányos farkas. Nincs testvérem, és nagyon sokáig barátaim sem voltak. Nagyon sokat olvastam. Mindig úgy éreztem, hogy ha valamit átélek – ezek általában az olvasmányaim voltak –, az csak az én élményem, és senki másé. A foci viszont olyan, hogy ötezer ember örül akkor, amikor én örülök. Ötezer ember szomorú akkor, amikor én is szomorú vagyok. Nekem ez nagyon tetszett. Úgy éreztem, ez egy fantasztikus világ, ahol nagyon jó lenni, és elkezdtem gondolkozni életpályamodelleken, hogyan lehetne ebben a világban maradni hosszú távon. Nyilvánvaló volt számomra, hogy focista nem leszek, edző sem, nincs annyi pénzem, hogy vegyek egy klubot. De talán lehetnék újságíró… 

Ezek szerint nagyon konkrét álmai voltak. Minek köszönhető ez a céltudatosság?

Nehéz megmondani, de tudom, hogy már kiskoromban írogattam ki magamnak afféle motivációs idézeteket, verseskötetekből vagy tablókról. „Álmodtam egy világot magamnak, itt állok a kapui előtt…“ Ez egy Edda-szám, és valahogy én is így éreztem magam akkor, hogy megálmodtam egy világot, és most be kell lépnem, 

Ha annyira fontos volt önnek az Új Szó, miért jött el mégis?

Két oka volt. Az egyik, hogy kezdtem azt érezni, és ennek voltak konkrét jelei, hogy a személyes ambícióimat már nem fogom tudni ennél a lapnál megvalósítani. Ekkor kezdtem először gondolkozni azon, hogy el kellene mennem. Ekkor még Lajos P. János volt a főszerkesztő, akinek a helyettese voltam, láttam, hogy milyen helyzetben van a lap, és nem akartam vele kitolni. Aztán őt leváltották, jött egy új főszerkesztő, és az első találkozás során nyilvánvalóvá vált számomra, hogy teljesen másképp gondolkozunk arról, hogyan kellene kinéznie ennek az újságnak, és ezek az ellentétek összeegyeztethetetlenek. 

Ez a sportrovatra is kihatással lett volna?

Valószínűleg a sportot ez csak minimálisan érintette volna, de én akkor már főszerkesztő-helyettes voltam, annyira belemásztam már abba a lapba, hogy nem tudtam volna úgy venni, hogy én elvagyok a sportrovatban, és nem érdekel, a többi hogyan néz ki. Korábban is zavart, ha a lapban valami nem működött, főleg akkor, ha azt láttam, hogy a kelletlen hozzáállás miatt van ez így. Nyilván nem jöhet össze minden, és mindenki hibázik, de nagyon mérges tudtam lenni, ha azt láttam, hogy valakinek mindegy, milyen munkát végez. Ez most hülyén fog hangzani, de tré lapot csinálni is sok energia, és nem kell annyival több munkát belerakni, hogy a végeredmény sokkal jobb legyen. Egy kis odafigyeléssel nagyon sokat lehet javítani a színvonalon. 

Miben volt más elképzelése a lapról, mint az új vezetőségnek?

Az új főszerkesztő néhány hónappal a választások előtt érkezett, és mondtam neki, hogy ki kell találni, hogyan fogjuk felvezetni a választásokat. Van itt egy magyar párt, amely már több ciklus óta nem volt a parlamentben, meg van egy másik, amelynek rohadtul meg van tépázva a renoméja a Ficóval való közösködés miatt, nekünk pedig objektív képet kell adnunk az olvasóinknak, hogy mit tudnak ezek a pártok kínálni bizonyos témákban. Találjuk ki, hogy ez hogyan lesz, lesznek-e például páros interjúk, vagy hogyan fogjuk ezt csinálni. Erre azt a választ kaptam, hogy az embereket nem érdekli a politika, az embereket az érdekli, hogy feltörték a szomszéd garázsát Komáromban. Innentől fogva éreztem, hogy ez már nem az én helyem. Amikor eljöttem, egy ideig még vettem a lapot, aztán rájöttem, hogy minek, csak idegeskedem rajta. Ez már elmúlt, még nem vagyok rajta túl teljesen, de akkor is elmúlt. 

Hogyan kellene ön szerint kinéznie az Új Szónak? Ez a szlovákiai magyarság egyetlen nyomtatott napilapja, amely elég sok embert elér, összevetve a többi lappal is. Ha úgy vesszük, hogy megszólíthat minden olyan embert, aki tud magyarul olvasni Szlovákiában, ez egy elég tekintélyes célcsoport. Milyen témákkal kellene foglalkoznia ön szerint egy kisebbségi lapnak? 

Azt gondolom, hogy az Új Szó nem pusztán egy újság, hanem egy intézmény. Mivel egy kisebbséghez szól, ezért közszolgálati szerepet is betölt. Az lenne a fontos, hogy olyan témákkal foglalkozzon, olyan megközelítésben, amelyek a szlovákiai magyarságot kiemelten érdeklik, és amelyeket ilyen formában sehol máshol nem találnak meg. Például hogy egyes törvények hogyan fognak lecsapódni a kisebbségek életére. Vagy kik azok az emberek, akik közülünk valók, a mi városunkban élnek, azokba az iskolákba jártak, ahová mi, és felnézhetünk rájuk, sokra vitték. Mik azok a teljesítmények, kulturális, sport vagy tudományos téren, amelyeket szlovákiai magyarok értek el, és világviszonylatban is kiemelkedőnek számítanak. Örök kérdés az asszimiláció, hogy miért olvadunk be a többségbe. Azt gondolom, hogy senki sem szeret szenvedni, tehát ha valaki úgy érzi, hogy szlovákiai magyarnak lenni rossz, akkor nem fog akarni az lenni. De ha azt látja, hogy itt vannak ezek a világbajnok sportolók, sikeres színészek, vagy itt van ez a srác, aki a rozsnyói gimnáziumból indult, és most Amerikában egy Nobel-díjas tudós csapatába tartozik, akkor talán nem lesz benne az a kisebbségi érzés, hogy úristen, elrontottam a „sa si“-t, és másodrendű polgár vagyok ebben az országban.

Miért kellene így éreznie magát?

Mert lépten-nyomon találkozik vele, hogy nem értik meg az identitását. A szlovák sajtóban sokszor látjuk, hogy a magyarul anyakönyvezett neveket, például László vagy Gyula, helytelenül írják le: Lázsló vagy Gulya lesz belőlük. Miközben ugyanezek a lapok hibátlanul írnak le bonyolult lengyel vagy francia neveket is. Én a magyar nevek elírásában mindig érzek egyfajta tudatalatti lenézést.

Kérdés, hogy kit tarthatunk szlovákiai magyarnak. Ezt hogyan szokta megállapítani az interjúalanyainál?

Nem szívesen teszem fel embereknek azt a kérdést, hogy most akkor ők magyarnak érzik-e magukat, mert azt gondolom, hogy ez mindenkinek a magánügye. Általában azt kérdeztem az interjúalanyoktól, hogy írhatom-e a nevüket magyarul. Ha azt felelték, igen, akkor az már elárulta, hogy nincs vele bajuk, ha ezzel a csoporttal azonosítják őket. Azért idegesítő, ami most Magyarországon történik, mert politikai kérdés lett, hogy magyar vagy-e vagy sem. Ha nem értesz egyet Orbán Viktor politikájával, akkor nem vagy elég jó magyar. De én a saját magyarságom nem azon keresztül definiálom, hogy kire szavazok. Ez a kérdés az én életemben sokkal hamarább létezett, minthogy egyáltalán tudtam volna róla, hogy létezik valamilyen Orbán Viktor. 

Milyen formában jelent meg ez a kérdés az életében?

Elmentem iskolába, és szlovákórán szembesültem vele, hogy kellene beszélnem egy olyan idegen nyelven, amiből nem tudok egy szót sem. Az első mondat, amit el kellett volna mondanom egy képről, az volt: Žiaci sa zhromažďovali na školskom dvore. (A tanulók az iskolaudvaron gyülekeztek.) Miközben az első angolórán az első mondat, amit el kellett mondanom, az volt: Hello, my name is Titi. Ez nekem azóta is egy trauma. Szóval számomra az, hogy magyar vagyok egy másik országban, ilyenekben mutatkozott meg, nem abban, hogy ki van kormányon Magyarországon vagy Szlovákiában. Idegesít, amikor valaki kijelenti azt, hogy ha igazi magyar lennél, akkor nem dolgoznál szlovák lapnál. 

Tényleg mond valaki ilyet a 21. században?

Persze, vannak ilyen nézetek is. Vagy hogy ha valaki igazi magyar, akkor nem fog a szlovák válogatottban játszani. De ezek ennél összetettebb kérdések. Ezért nem szerettem direktbe megkérdezni az interjúalanyoktól, hogy magyarnak érzik-e magukat, vagy sem, mert lehet, hogy attól tartanak, hogy a klubban, vagy bizonyos edzőknél ebből kellemetlen helyzetük származhat, és én nem akarom őket kellemetlen helyzetbe hozni. Azt próbálom a sportnetes kollégáimnak is magyarázni, hogy ha szlovákiai magyarokról írnak, akkor kerüljék azt a kifejezést, hogy szlovák, hanem például írják azt, hogy „reprezentant Slovenska“. Vannak egész jó iránymutatások arra, hogyan beszéljünk bizonyos helyzetekben a nőkről, a melegekről, és ugyanígy meg kell találni a módját, hogyan beszéljünk a nemzetiségi kisebbségekről is úgy, hogy ez nekik elfogadható legyen.

Mit gondol a rosszindulatú kommentekről?

Nemrég valaki azt írta az egyik cikkem alatt: „Bőd kisasszonynak valószínűleg nincs más dolga, mint hogy a pónis rokonairól írjon“. Ezen konkrétan röhögtem. Volt természetesen olyan komment, ami rosszul esett, de ez már annyira elszállt volt, hogy ezen nevetnem kellett. Elképzeltem magamat a kis pónilovon, aztán a rokonaimat… Elég vicces volt. 

Hogyan barátkozott meg végül a szlovák nyelvvel?

Nagy fordulópontot jelentett, amikor elkezdtem szurkolni a rimaszombati csapatnak, és minden információ érdekelt. Elkezdtem venni minden nap a szlovák sportnapilapot, és akkor használtam életemben először arra a szlovák nyelvet, amire szolgál: kommunikációra, információszerzésre. Akkor jöttem rá először, hogy ez nemcsak arra van kitalálva, hogy szerencsétlen gyerekeket kínozzanak vele az iskolában, hanem van valami gyakorlati haszna és célja is, ha ismered ezt a nyelvet. Onnantól kezdve reggel már nem csak az Új Szót vettem meg iskolába menet, hanem a Športot is. Emlékszem egy esetre, amikor egy Juraj Kardhordó nevű hegymászó – egyébként szép magyar neve van – egy társával egy himalájai expedíción vett részt. Egyik reggel az állt a Šport címlapján: Rybanský mŕtvy, Kardhordó nezvestný (Rybanský halott, Kardhordóról nincs hír – a szerk.). Én pedig nem tudtam, mit jelent, hogy „nezvestný“. Egész nap stresszben voltam az iskolában, hogy mi történt Kardhordóval, és meg kellett várnom, amíg hazaérek, és kikeresem a szótárban, hogy mit jelent az, hogy „nezvestný“. Sok-sok évvel később rájöttem, hogy ez egy nagyon szép szó, szó szerint azt jelenti, hogy „nincs róla hír“, és akkor raktam össze, hogy a Gömöri Hírlap szlovák változatának címében lévő „zvesti“ ugyanez a szó, ami a „nezvestný“-ben is van. 

Érdekes módon, amikor egyetemre kerültem, nem féltem attól, hogy mi lesz a szlovákkal, úgy gondoltam, hogy az akadémiai nyelv fog menni. Sokkal érdekesebb helyzetek voltak a hétköznapi kommunikációban: „Obsaď mi fleka“ – mi az a flek?, „Kúpila som si boty za tri litre“ – akkor ez most mennyibe került?

 Bőd Titanilla

* Rimaszombatban született, ahol átélte a város történetének legnagyobb futballsikereit, és ez az újságírói pálya felé irányította.
* Újságírást tanult a pozsonyi Comenius Egyetem bölcsészettudományi karán.
* Már diákként írogatott az Új Szónak, ahol később kilenc éven át vezette a sportrovatot, és rövid ideig főszerkesztő-helyettes is volt.
* Szeret terepen dolgozni és lelkes emberekkel beszélgetni.
* Négy olimpiáról tudósított, ahonnan egy ötkarikás naplófüzért is írt.
* A foci mellett szívügye a műkorcsolya, 2004 óta egyetlen Európa-bajnokságról sem hiányzott.
* 2020 augusztusa óta a Sportnet munkatársa. 

Miért van az, hogy a mai napig szenvednek a gyerekek a magyar iskolában a szlovák nyelvvel, hogy folyton arról megy a vita, hogy nem jók a könyvek, nem jó a módszertan?

Lehet beszélni a könyvekről és a módszertanról, de a fő kérdés nem ez. A fő kérdés az, miért van az, hogy máig úgy érzik mind a tanárok, mind a diákok, hogy a magyar gyereknek tökéletesen kell tudnia szlovákul. Az egész stressz ebből fakad. Nem abból, hogy milyen a könyv, hanem abból, hogy nem hibázhatsz. Ha elkezdesz tanulni angolul, senki nem várja el tőled, hogy perfekt beszéld azt a nyelvet. Járok nemzetközi műkorcsolya-eseményekre, ahol összejön egy nagy nemzetközi társaság, ki jobban, ki rosszabbul beszél angolul. Nem érdekel senkit, hogy most a past perfect igeidőt helyesen használtad-e, az a lényeg, hogy arról beszélünk, ami mindannyiunkat érdekel, amit mindannyian szeretünk. A nyelv arra szolgál, ami a dolga, a kommunikációt segíti. De a szlovák nyelv a magyarok számára egy mumus, mintha mindenki attól félne, hogy a nyelvtudása alapján lesz megítélve. Sajnos, sokszor ez így is van. Emiatt agyalnak azon is annyit, hogyan kellene tanítani a szlovákot. Pedig talán azon is el kellene gondolkozni, hogyan lehetne megértetni a szlovákokkal, hogy él itt egy kisebbség, amelyiknek ez nem az első nyelve. Nem fogja sosem olyan tökéletesen beszélni, mint az anyanyelvét, de ők emiatt nem rosszabb emberek, és nem érnek kevesebbet. Akkor talán nem lenne az emberekben ez az óriási blokk, hogy muszáj tökéletesen tudniuk ezt a nyelvet.

Ön átélt valamilyen kínos helyzetet? 

Az egyik első napon az egyetemen, Ján Sand docens úr óráján be kellett mutatkoznunk. Mondtam, hogy „prišla som z gymnázia v Rimavskej Sobote“, ő meg megkérdezte: „Z ktorého gymnázia?“ Erre én: „Tam je len jeden gymnázium.“ Ő meg rámnézett, és azt mondta: „Jedno gymnázium.“ Abban a pillanatban azt éreztem, hogy végem. Meghalok. Megnyílik alattam a föld. Elteltek hónapok, nem lettem a legnagyobb lúzer az osztályban, az osztálytársaim kedveltek, és valahogy előjött ez a sztori. Egyikük sem emlékezett rá. Csak én. Ők észre se vették. De én akkor úgy éreztem, hogy még el sem kezdődött az egyetemi életem, de már véget is ért. Viszont legalább azóta is tudom, hogy az -um végződésű szavak semleges neműek. 

Hogyan élte meg, amikor a Sportnetnek elkezdett rendszeresen szlovákul írni?

Nem ezek voltak az első szlovák nyelvű cikkeim, korábban írtam meccsbeszámolókat Rimaszombatról a Športnak, és jelent meg néhány cikkem szlovákul a műkorcsolyáról. De amikor 2020 augusztusában elkezdtem írni a Sportnetnek, az első két hétben minden este brutálisan fájt a fejem. Úgy éreztem, hogy szétrobban attól, hogy egy másik nyelven kell koncentrálni, és mégsem olyan a végeredmény, amilyennek szeretném. Akkor arra gondoltam, hogy ezt nem fogom sokáig bírni, ha minden este így fog fájni a fejem, hát így nem lehet élni. Szerencsére a fejem nem fáj már, de attól a flow-tól nagyon messze vagyok, amit a magyar nyelven való írás jelent. Vannak barátaim, akik szerint nagyon szigorú vagyok magamhoz, de én nagyon érzem a különbséget, hogyan írok magyarul, és hogyan írok szlovákul. 

Magyarul gyakran írt személyes szösszeneteket, szlovákul próbálkozott ilyesmivel?

Olyan személyes szövegekre, amilyeneket magyarul írtam, még nem vállalkoztam szlovákul. Nem tudom, menne-e. Tudom, hogy ezek népszerűek voltak, például az olimpiai naplók, ezekre most is sokan emlékeznek, emlegetik. De eleve azt gondolom, hogy a szlovák publicisztika nyelve teljesen más, mint a magyaré. 

Miben?

A magyar publicisztika szerintem irodalmibb. Az összes nagy magyar költő és író egyben újságíró is volt. A magyar sajtónyelv szerintem választékosabb, expresszívebb, néhol szubjektívebb. Ha valami ilyesmivel próbálkoztam a szlovák nyelvű cikkeimben, azt mindig kihúzták belőle. Egy szlovák barátnőm egyszer nagyon meglepődött, hogy a szlovákiai magyarok milyen sok szlovák verset tudnak fejből. De ez ugyanígy van a magyar versekkel is, rengeteg idézet van a fejünkben, amiket megtanultunk az iskolában, és ezek befolyásolják a gondolkodásunkat később is. Ezek a sorok ott vannak a tudatunkban, és ez formálja azt, ahogy gondolkodunk, ahogy szöveget alkotunk, ahogy egymás után fűzzük a szavakat. Erre egy szép példa, hogy a legendás sportriporter, Knézy Jenő egyszer meccs közben így kiáltott fel: A védelem, a védelem, a szívemen a félelem! Rímekben beszélt, de ez teljesen beleillett a szituációba. Azt viszont egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy Marcel Merčiak egyszer a meccs hevében rímekben szólaljon meg.

A foci mellett a műkorcsolya a szíve csücske. Hogyan lett ilyen nagy rajongója ennek a sportnak?

2001-ben Pozsonyban volt a műkorcsolya-Eb, akkor még gimnazista voltam. Mindig is szerettem nézni ezt a sportot, a pozsonyi Eb-t is követtem a tévében. Voltak fantasztikus programok, nagyszerű kűrök, amiket azóta is szívesen visszanézek. Alekszej Jagugyin ugyan csak második lett, de az övé volt a legérzelemdúsabb kűr, a Gladiátor. Ahogy néztem a tévében, elkezdtem gondolkozni rajta, hogy miért is nem vagyok ott? Hiszen ez a rendezvény most itt van ebben az országban, ahol én is élek! Akkor elhatároztam, hogy ha valaha még lesz ilyen lehetőségem, hogy el tudok menni egy versenyre, akkor nem fogom kihagyni. 2004-ben Budapesten volt az Eb, és oda el is mentem. Akkor már újságírói akkreditációval mentem, egy ismerősöm lakásában laktam, aki akkor nem volt otthon. Minimális költségvetéssel utaztam, és egész héten kürtős kalácson éltem, mert csak azt adtak ingyen az újságíróknak. Azóta nem is kívánom a kürtős kalácsot.

Fantasztikus élmény volt, sikerült interjút készítenem a friss Európa-bajnokkal, Brian Joubert-rel. Ő húszéves volt, én huszonegy, tipikusan olyan helyzet volt, amikor az újságíró és az interjúalany találkozik, mind a kettőnek most indul a karrierje, és mind a ketten nagyon jól érzik magukat ettől. Már a rövidprogram után kértem tőle interjút, és a végén meglepetésre megnyerte a versenyt. Ott tolongott az összes újságíró, ő meg rám mutatott, és azt mondta: „Neki már korábban megígértem.” Hihetetlen volt. Akkor arra gondoltam, hogy jó lenne majd a legközelebbi Eb-re is elmenni. Következő évben Torinóban volt az Eb, és sikerült eljutnom oda, aztán Lyonban, és oda is… És aztán azóta minden Európa-bajnokságon ott voltam. 

Milyen volt a műkorcsolyáról írni?

Amikor fociról kezdtem írni, voltak a fejemben bizonyos minták, hogyan is szokás erről a sportról írni. Nem biztos, hogy ezek jó minták, mert lehet, hogy még a hatvanas évek elavult stílusát követik. A műkorcsolya viszont olyan terület volt, amiről nem írtak korábban olyan sok cikket, hogy lett volna egy általános corpus, ami benne lett volna a köztudatban. Ezért ott teljesen én találhattam ki, hogyan írok. Ezt nagyon élveztem.

Ezek szerint ezek a külföldi versenyeken szerzett tapasztalatok segítettek megtalálni a saját újságírói hangját?

Szerintem főleg abban segített, hogy beleszoktam ebbe. Óriási különbség, ha valahol ott vagy a helyszínen, vagy ha itthonról csinálod. Sokkal fárasztóbb a helyszínen lenni, ez egy intenzív igénybevétel, ami nagyon ki tudja készíteni az embert. Viszont ha elég fiatalon kezdi valaki, akkor még nem fárad el olyan hamar, és megtanulja kezelni ezeket a helyzeteket. Amikor eljutottam életem első olimpiájára, már volt mögöttem majdnem tíz egyhetes műkorcsolya-világverseny, ahol már legalább valami hasonlót, kicsit hasonlót átéltem: hogy keveset alszol, sokat kell dolgozni, minden percben történik valami, egyszerre több helyen kell lenni. Hallottam történeteket megbecsült kollégákról, akik összeomlottak egy olimpia második-harmadik napján, mert annyira új és intenzív volt számukra az egész. Szerintem azért volt jó, hogy én fiatalon kezdtem, mert akkor még nagyon rugalmas az ember, és megtanultam, hogyan ne vesszek el egy ilyen helyzetben.

Rióban az olimpián a költségkímélés jegyében egy szobában laktunk egy kollégával. Amikor Matej Tóth aranyérmes lett, este elmentünk a Szlovák Házba, mert ott volt vele egy interjúlehetőség. Ez már jócskán az olimpia második felében volt. Az interjú végeztével javasoltam a kollégának, maradjunk még egy kicsit, igyunk meg egy pohár bort, lazítsunk. Így is történt. Hazafelé mondtam a kollégának, hogy én még meg fogom írni ezt a cikket most. Ő meg csak nevetett: no, arra kíváncsi leszek. Tényleg megírtam a cikket, de már olyan fáradt voltam, hogy felváltva volt nyitva hol az egyik, hol a másik szemem. A kolléga kinézett rám a szobából, és csak annyit mondott: ilyen nincs, te egy perpetuum mobile vagy! Ehhez azért kell már tapasztalat, hogy ezt így meg tudd csinálni, és ne zuhanj be félholtan az ágyba. 

Tavaly megjelent az első könyve, Novota János életrajza. Miért pont ezt a futballistát választotta a könyve alanyának?

Novota Jani a DAC kapusa volt 2008-ban, egész ősszel nagyon jól védett, az ősz kapusának választották. A karácsonyi számba készítettem vele egy hosszú interjút. A Café Viennában találkoztunk, és olyan jó volt a beszélgetés, hogy arra gondoltam közben: én erről a srácról egyszer könyvet fogok írni. És a megérzésem ezúttal sem hagyott cserben. Eleve nagyon szeretem a kapusokat, az iskolai kézilabdacsapatban kapus voltam, és azt gondolom, hogy kapusnak lenni lelki alkat kérdése. 

Milyen értelemben?

A kapus egy csapat része, de kicsit kívülálló, más jellegű feladatai vannak, mint az összes többinek, és sokkal nagyobb a felelőssége. Ha valakitől ez a szerep idegen, akkor nem lesz belőle kapus, függetlenül attól, milyenek a reflexei. Azt gondolom, hogy én nagyon hasonlítok erre: szeretek csapatban dolgozni, de kicsit mindig kívülállónak is érzem magam, nem félek attól, ha nagy a felelősség, meg az sem baj, ha nem pont ugyanazt kell csinálnom, mint mindenki másnak. Viszont minden kapus agyalós, mert ha egy kapus hibázik, azt már nem tudja kijavítani senki. Engem is nagyon bánt, ha hibázok, emlékszem a cikkekben elkövetett hibáimra is, és még mindig kellemetlen érzéssel töltenek el. 

Jani ugyanúgy 1983-ban született, mint én, egyszerre kezdődött a karrierünk, egyszerre próbáltunk ebben a közegben helytállni. Figyeltem a pályafutását, sok interjút csináltam vele, és végig ott volt a fejemben a gondolat, hogy egyszer majd könyvet írok róla. Félig tudatosan, félig nem is tudatosan már akkor úgy éltem meg az egyes eseményeket, mintha egy könyv fejezetei lettek volna. A sztorija pedig tényleg kezdett könyvszerű ívet venni, regényes fordulatokkal, rengeteg akadályt kellett leküzdenie. Hálás vagyok Janinak, hogy megengedte, hogy megírjam a történetét. 

Úgy gondolom, ez nagyon tanulságos sztori, fiatal olvasóknak is lelkesítő lehet, hogy mi mindent el lehet érni, ha az ember nem adja fel. De ugyanúgy érdekes lehet azoknak is, akik szeretik lenézni a focistákat, hogy nekik nagyon könnyű az életük, semmilyen nehézséggel nem találkoznak, csak focizgatnak, kapják a rengeteg pénzt, mert rádöbbenhetnek, hogy ez nem teljesen így működik. 

Tervez újabb könyvet írni?

Dolgozom most egy kéziraton, és mindenki meglepődik, amikor elárulom, hogy egy mesekönyvet írok. Az a címe: Kirmizi és Karmazi, a két kadiköyi kandúr. Két isztambuli macskáról szól, Kadiköy Isztambul egyik negyede. Nagyon szeretem Isztambult, már nyolcszor jártam ott, és szeretnék még menni sokszor. A járvány alatt már nagyon hiányzott a város, és régi fotókat nézegettem. Lefotóztam egy olyan jelenetet is, hogy Kadiköyben egy macska ül egy biciklin, a másik meg a kerekét piszkálja. Aztán a bicikli nagy robajjal ledőlt, a két macska pedig messzire futott. Később lassan visszamentek, és nézegették, szagolgatták a biciklit.

A képet nézve elkezdtem gondolkozni rajta, hogy ugyan mire kellhetett a két macskának az a bicikli. Mihelyt ez a gondolat felmerült bennem, elkezdett kirajzolódni előttem egy sztori. Ez azért is érdekes, mert mindig úgy vettem, hogy én nem tudok fikciót írni. De most, életemben először, van kedvem kitalált történetet írni, és nagyon jó, hogy nem kell felhívni hozzá senkit. Nagyon élvezem azt a flow-t, amit az anyanyelven való írás jelent.