Faust Galíciában
Őszintén szólva nem emlékszem, hogy melyik rendező engedte meg magának valaha azt, hogy a főszereplője a film végén hosszasan és jelentőségteljesen a kamerába nézzen. Az persze megtörtént korábban, hogy a fikciós film résztvevői leleplezték az alkotó és a néző közötti legalapvetőbb megállapodást, és kitekintettek a játékból, de mindez az önreflexió szándékával történt, valamiféle cinkos összekacsintásként. Godard vagy Woody Allen ezzel a megoldással helyezte ironikus fénybe a saját filmjét, a műalkotás tehát elvesztette a titokzatosságát. Zanussinál teljesen másról van szó: ez itt a halottnak hitt elkötelezett mozi szándékainak jelzése, közös gondolkodásra hívja azt a nézőt, aki ezzel a legkevésbé sem jelképes szembenézéssel alkotótárssá válik.
Az Éter tézisszerűségét mutatja továbbá a történet megkettőzése, ami egyébként a filmi cselekmény illúziójának fent rögzített visszavonásával tart rokonságot. Arról van szó, hogy az Éter első, egyébként törvényszerűen terjedelmesebb része – ez a felirat szerint „a nyilvános történet” – után következik egy „titkos történet”, amely ugyancsak megkérdőjelez egy olyan mozgóképes sajátosságot, amellyel egyébként Tarr Bélával bezárólag sok alkotó viaskodott. A mozgókép ugyanis eredendően képtelen olyasmit mutatni, ami nincs, mert a mozgókép konkrét, érzéki és tárgyszerű. Zanussi tehát a film titkos fejezetében láthatóvá teszi azt az emberi alakot, amelyik a történet első felében ugyan felbukkant, de csak afféle csellengő úrként. Az eddig résztvevőnek gondolt feketeruhás úr innentől kezdve Faustként mutatkozik meg, az így beavatást nyert néző számára visszamenőlegesen értelmezést kínálva ez eddigiekre: a Doktor halálos ítélete kihirdetésekor alkut kötött életbenmaradása érdekében.
Az Éter egyszerre tűnik a nyolcvanéves alkotó életpályája szerves folytatásának és valamiféle új fejezetnek. Először az utóbbi változatról: Zanussi filmjei a hetvenes évek legelejétől kezdve a kiállításukkal is megjelenítették azt a modell-szerkezetet, amit a történetek szellemi közege képviselt. Jelzésszerű helyszínek, zárt közegek, minimalista környezetrajz – persze vannak kivételek (A nyugodt Nap éve, Vágta), de ez a jellegzetessége a Zanussi-stílusnak. A Közjáték, az Illumináció, A falon túl vagy a késői filozófiai traktátusok ezt a takarékos megjelenítést képviselték, az aszkétikus forma az intenzív szellemi műveletek ellenpontja lehetett. Ehhez képest az Éter mintha művelődéstörténeti rekonstrukció volna, életes környezetrajzával valósággal lenyűgözi a nézőt, ami eddig nem volt sajátja Zanussi filmjeinek. Az első világháborút közvetlenül megelőző időszakban vagyunk a cári Oroszország és a Monarchia határán. Műgonddal berendezett helyszíneket látunk, ezek nem olyan jelzésszerűek, mint Andrzej Wajda Menyegzőjében – ami ott megemelt és stilizált, az itt aprólékosan korhű, mintha orvos- és katonatörténeti olvasmányok állnának mögötte. Lengyelország ebben az időben nem létezik, a három országdarabból a filmben tehát kettő jelenik meg, az orosz, illetve az osztrák uralom alatt levő területek.
A folytonosságot a film allegórikus berendezkedése jelenti, az ugyanis, hogy az Éter a rendező korábbi műveihez hasonlóan filozófiai eszmefuttattatások terepe. A Doktor (Jacek Poniedziałek) a jó és a rossz határán egyensúlyozva végzi a kísérleteit az emberiség távolba vetített boldogításának érdekében – perverz és megszállott figuráról van szó, aki a tudomány magasztos jelszava alatt teremtőt játszik. A film titkos vonulatából lép elénk az Elöljárónak nevezett Faust (László Zsolt), aki a Doktor elvetemültsége mögött látszik állni, amivel ugye viszonylagossá válik a gonosz felelőssége: ha a Doktor embertelen kísérleteinek mozgatórugója az Elöljáróval kötött alku, akkor el kell gondolkoznunk a szabad akarat problémáján. László Zsolt megjelenésének egyébként az ad különös hangsúlyt, hogy a magyar filmekben rendkívül gyakran találkozhattunk lengyel színészekkel – Grażyna Szapołowskát vagy Bogusław Lindát tulajdonképpen magyar színészként tartottuk számon, a nagyszerű Danuta Szaflarska (Anyám és egyéb futóbolondok a családból) felejthetetlen. De valami miatt ez a kapcsolat nem volt kölcsönös, magyar színészek alig szerepeltek lengyel filmekben. És az Éter további magyar vonatkozásai: a film megidézi a Redl ezredes öngyilkosság-jelenetét, a stábban több magyar szakember szerepel, a helyszínek között magyarokat is felfedezhetünk, a költségvetés részben a Filmalap hozzájárulásával állt össze.
Az Éter tehát mindent egybevetve az életmű különleges darabja, olyan hatalmas vállalkozás, amely ugyanakkor továbbviszi Krzysztof Zanussi eddigi törekvéseit. A nagy mozi sajátossága pedig az, hogy egyszerre hódol a mozgókép megjelenítőképessége előtt és szegi meg alapvető törvényeit.
Fotók: Next
Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!