„Nem feltétlenül egyénileg kell utakat törni”

Fidelio KULT50 kiadványa ismét összegyűjötte azokat a művészeket, akik az elmúlt évben „pörgették a magyar kultúrát”. A prózai színház kategóriájában szerepel Hegymegi Máté is a Woyzeck, illetve a Jeanne d’Arc – a jelenidő vitrinében című előadásaiért, vele beszélgettünk a független és kőszínházi létezésről, a társulatalapításról és arról, hogy merre tartanak, tarthatnak a fiatal alkotók ebben a mostani labilis helyzetben.

Milyen hatással van rád, hogy bekerültél a Kult50 kiadványba?

Nem számítottam rá. Nagyon meglepő, és nézve, hogy kikkel lehetek ebben a kategóriában (Fodor Tamás, Mohácsi János, Nagypál Gábor, Pallagi Mara – a szerk.), hatalmas megtiszteltetés. Mindig jólesik, ha elismerik azokat az előadásokat, amiket létrehozunk.

Van annak jelentősége, hogy te vagy a legfiatalabb a kategóriádban?

Nem a kor szempontjából van ennek jelentősége számomra. Ha jól emlékszem, mindkét évben volt egy-egy fiatal ebben a kategóriában. Szerintem arra kifejezetten figyelnek, hogy legyen egy pályakezdő, vagy pályája elején lévő alkotó. A megtisztelő az, hogy ilyen kvalitású, ilyen szakmai múlttal rendelkező emberek mellett ott lehet a nevem.

Ha már említetted a fiatal alkotókat, hogy látod most a helyzetüket, köztük a sajátodat is a szakmában?

Úgy látom, ha az egyetemen, vagy az első két évben sikerül valami erős állítást letenni rendezőként, akkor jó lehetőségek érhetik az embert. Az a nehéz, ha az ember nem tud az elején izgalmas dolgot létrehozni.  Utána már szinte lehetetlen berobbani, hiszen a fővárosi nagyszínházakba nem könnyű bekerülni, vidéken pedig ahhoz képest, hogy mennyi intézmény működik, elenyésző a fiatal rendezőgeneráció alkalmazása. A független színházi struktúra alultámogatottsága pedig nagyon lekorlátozza a rendezői ötletek, víziók, álmok megvalósítását, kezdőként esélytelen, hogy egy szerény, de normális költségvetésre pályázhasson valaki. A Staféta ugyan nagy segítség volt, nekem is sokat jelentett, de arra jelenleg már annyian pályáznak a színház minden területéről, hogy nem tudja ellátni a fiatal alkotók ekkora létszámát. De talán ott még mindig könnyebben el tud indulni az ember.

Milyen kihívásokkal kell szembenéznie egy rendezőnek, ha az egyetem után nem horgonyoz le egyből egy kőszínháznál?

Az, hogy én szabadúszóként dolgozom, felvet bizonyos problémákat. Ha nem dolgozhatnék időnként kőszínházban, akkor keresnem kellene valami más munkahelyet is. Nagyon szeretek kőszínházban is alkotni, mert egészen más munkakörülmények vannak, máshogy lehet dolgozni és nem arra gondolok, hogy kényelmesebb. Kiváló társulatokkal, színészekkel találkozhattam így, és teljesen más módszerekkel és irányokkal kísérletezhetek, plusz van rá keret, hogy mondjuk egy nagyobb díszlettel dolgozzunk. Ilyenkor nem csak az üres tér irányából tudok elindulni, szabadabban lehet tervezni. Több darabot a független szférában nem csináltam volna meg, mert annak valami grandiózusabb közeget képzeltem el, abban tudnak működni. Paradox módon a független létezés sok mindent lekorlátoz. Most az a kérdés, hogy miként lehet talpon maradni. Más felől igyekszünk megközelíteni a színházban való részvételünket: összeálltunk négyen és szeptembertől elindítunk egy társulatot. Több mint egy éve megy az előkészítés, amit mi megcsinálhattunk, azzal készen vagyunk, már csak az anyagi része és a menedzsment a kérdéses.

Nagyon bátor lépés, hogy ebben a teljesen bizonytalan helyzetben ti mégis alapítotok egy saját társulatot. Honnan jött ez az ötlet, kikkel csináljátok?

Sokat még nem árulhatok el, de hamarosan, amikor abba a fázisba lépünk, szívesen beszélek majd róla. Négyen rendezők, Kovács D. Dániel, Pass Andrea, Szenteczki Zita és én úgy döntöttünk, hogy nem külön-külön alapítunk csapatokat, hanem összeállunk és megpróbálunk egy fúziót létrehozni, a színházi hierarchiát kicsit másképp értelmezni, ahol a társulattal, színészekkel a négy rendező eleinte külön-külön dolgozik, aztán később közösen is. Én nagyon szeretnék olyan munkákat csinálni, ahol egy próbafolyamatnál tovább tudok dolgozni emberekkel. Az, hogy folyamatosan új emberekkel találkozhatok, a szabadúszás egyik legjobb része, de néha hátrány is tud lenni, mert tulajdonképpen mindig elölről kezdesz valamit. Ritka, hogy két egymást követő évben ugyanazzal a csapattal hozzunk létre egy előadást, viszont, ha egy társulat része vagy, akkor azokkal az emberekkel a következő munka során még tovább lehet lépni. Ez igaz rendezőileg is és közösségileg is, mert ahogy egyre jobban összeszokunk, úgy tudunk egyként gondolkodni és még előrébb menni. Jó és erős színházat akarunk csinálni, és ennek az a következő lépcsője, hogy nemcsak egyéni alkotókban, hanem csapatban gondolkozunk. Kovács D. Danival már régóta pedzegettük ezt, legalább öt-hat éve gondolkozunk rajta, és tavaly jutottunk el odáig, hogy álljunk össze többen, mert körülbelül ugyanazzal a közeggel dolgozunk és a színházhoz való hozzáállásunk is hasonló. Aztán ebből lett egy nagy együttműködés.

Rendezőileg mi a legnagyobb különbség egy független és egy kőszínházi munka között?

Mindkettőben más anyagokkal, más metódussal lehet dolgozni. Rengeteget tanultam a kőszínházi rendezéseim során, viszont a független előadások esetében muszáj még jobban kiaknáznod a kreativitásodat, mert mindent a nullából kell építened. Ez bizonyos anyagoknak jól áll, de nem mindennek. A kőszínház egyik nagy előnye, hogy olyan színészekkel tudsz együtt dolgozni, akiknek csak ezzel kell foglalkozni. Nem kell hat másik játszóhellyel egyeztetni, aztán havi egyszer összeesni egy próbára, hogy el tudjuk játszani azt az egy előadást, hanem azzal foglalkozunk, ami a dolgunk, és a díszletet nem én rakom össze, hanem megvan erre a szakember. Több idő, figyelem tud összpontosulni arra, amre kell.

A Woyzecken másfél évig dolgoztatok, mire elkészült a végleges változat. Miért igényelt ez az anyag ennyi időd?

Egyrészt elcsúsztunk egy kicsit a színészegyeztetés miatt, mert ugyan dolgoztunk rajta fél évet, de átkerült egy évaddal későbbre, mint terveztük, másrészt viszont kellett is ennyi idő, mert hiába volt meg egy verziónk, mindig kiderült, hogy van olyan rész, amihez hozzá kell írni, mert nem érthető, vagy húzni kell belőle. Szerintem jót tett neki, mert annyira bonyolult és nehezen érthető anyag, hogy képtelenség rövid idő alatt megérteni, végezni a példánnyal. Ezt a művet megérteni is hosszú folyamat, nemhogy felrakni úgy színpadra, hogy ez másnak is befogadható legyen. Meg kell találni a módszert, hogy hogyan lehet megcsinálni anélkül, hogy az élét elvennénk vagy finomítgatnánk, de közben mégis azonosulhasson vele a néző. Rendezőileg nehéz volt megtartani a költőiségét, miközben szerettem volna a saját vízióinkat hozzátársítani. Színészvezetés szempontjából is kihívás volt, mert két fiatal pályakezdővel csináltuk (Major Erik és Tóth Zsófia játsszák Woyzecket és Marie-t – a szerk.), de remek volt, ahogy ezt megugrották. Mindkét szerep nehéz és összetett, és bennem is kérdéses volt, hogy készen állok-e arra rendezőileg, hogy vezessem őket, de szuper volt velük dolgozni.

Neked mi a személyes kötődésed ehhez a darabhoz?

Több is van. A félelem a realitás elvesztésétől, hogy mennyire sérülékeny az ember, és milyen könnyen megbillen… Ráadásul egy nagyfokú terheltség esetében ez felerősödik, ez a szakmánkban is jelen van. Mentálisan nagyon egyszerű sérülni, és emiatt a párhuzam miatt nagyon fontos nekem ennek a férfinak a története. Woyzeck hajlamos rá, hogy elveszítse a kontrollt, hogy megcsússzon, és nem azért, mert őrült, hanem mert egy olyan közeg veszi körül, ahol kényszeresen meg kell felelnie. Ez a részvétnélküliség, ami ebben a közegben uralkodik, nagyon veszélyes, könnyű elveszteni az irányítást. Woyzeckkel is ez történik, és végül olyasvalakin vezeti le az egészet, akin a legkevésbé sem szeretné. Sok szegmense van, amit áttételesen, de a sajátomnak érzek, és az egyetemi felvételi óta, szóval közel tíz éve bennem volt az, hogy ezt egyszer meg kell csinálnom. Eddig nem mertem, nem volt olyan koncepció a fejemben, amiről azt gondoltam, hogy ez elég erős állítás, de most, ami létrejött, az talán közelít ahhoz.

Jól rímel erre a katonás Jeanne d’Arc, hiszen ugyanúgy az egyén és a közeg viszonyát vizsgálja.  

Igen, ez engem mindig is foglalkoztatott. Itt van egy nagyon egyszerű ember, ráadásul, ami abban a korban nagyon speciális, egy nő, aki ki mer állni valami mellett, és egyszerűen azzal, hogy hisz valamiben, óriási hatással van a környezetére, rengeteg embert elér és nagy változásokat hoz. Viszont ezek után ezt az embert egyszerűen kihasználják. A politika és az egyház is azt mondja, oké, nem feltétlenül hiszünk neki, de ha ilyen hatással tud lenni az emberekre, az hasznos lehet. Hasznos is, utána viszont megegyeznek az ellenséggel, szóval egyszerűbb félretenni őt. Ez az egész nagyon itt van a közelünkben, minden mondata aktuális. Engem sokkal jobban pofán vág az, hogy ez 600 éve történt, mégis ugyanezt látjuk most is.

Azért az valahol elkeserítő, hogy ma is megtörténhet ugyanez.

Persze, csak nyilván áttételesen, mert most már nem égetjük el, „csak” ellehetetlenítjük az illetőt. Sajnos még mindig nagyon könnyen csendre lehet inteni valakit. Változott a világ, de ugyanazok a sémák most is fellelhetőek, és emiatt nem kellett a Jeanne d’Arc-ba egyetlen aktuális helyzetet vagy pillanatot se beemelni, mert ugyanúgy ott van benne minden.

Mit lehet tenni így az ellehetetlenítés ellen?

Amit látok, és ami miatt ez a társulat is kezd kibontakozni, az az összefogás hiánya. Ezt most nem politikailag értem, mert ennek a szónak most lett egy más jelentése, hanem arra gondolok, hogy nem feltétlenül egyénileg kell utakat törni.

Fotók: Slezák Zsuzsi. Portréfotó: Dömölky Dániel