Reneszánsz fraktáltudat

Nehéz eldönteni, mi számít „rajzművészetnek”: az ún. „műhelyrajzok”, minták másolása a festőinas-képzés pedagógiájához tartozott, vagyis az így keletkezett munkák gyakorló és vizsgadarabok, a rátermettség és a tudás bizonyítékai. Forma- és technikatárház, a majdani alkalmazás potenciális elemei. A rajzok egy majdani vizuális nyelv eleven szótárának címszavai: de csak szavak. A sémák másolása épp az eredetiség ellenébe megy, a kor művészi köznyelvének elsajátítását szolgálja. Ha egy inasrajz túl eredeti, akkor tulajdonképpen rossz. Michelangelo Domenico Ghirlandaio műhelyében tanulta a szakmát, s hogy már inasrajzaiban is eredeti volt-e, megválaszolhatatlan kérdés. Ha túlságosan az, akkor nem teljesítette a feladatot, ha nem, akkor munkája tucatmunka. A kiállítás egyik különlegessége, hogy Budapesten látható a tizenéves Michelangelo első ismert „műhelyrajza”, mely egy londoni magángyűjteményből került elő. Mivel az inasrajzokat nem volt szokás megőrizni, s maga Michelangelo később is szinte csak vázlatként, alapanyagként, tehát nem rajzművészetként tekintett rajzaira, a legtöbbször használat után megsemmisítette azokat. Jobbára tehát itt és most hagyományos értelemben nem Michelangelo-művekről, hanem Michelangelo-vázlatokról van szó: ez a schizzi (gyors vázlat), illetve primi pensieri (első futamok) és a studii (tanulmányok) világa. Belelátunk a fejébe, belekukucskálunk a „jegyzettömbjébe”, kikukázzuk az értékes „szemetet”. A művész nem ezt akarta, hanem ennek alapján képzelt el valamit, bizonyos értelemben tehát illetéktelenül látjuk, amit látunk. A kiállítás egyik attrakciója éppen ez, a titkos pillantás és a művészettörténeti játék, a miből lesz a cserebogár izgalma: egy arcban felfedezni a majdani szibüllát, egy mellizomban Dávidot, egy lábszárban a cascinai csatát, vagy egy síremlék-elemet, egy szemállásban az egyik ignudo tekintetét a Sixtus-kápolnában. Ráadásul nem egy rajzon több rajz is van: ezek rendszerint nem alkotnak összefüggő kompozícióit, vagy nem egészíthetők ki a hagyományos elképzelések szerint.

Michelangelót egy kőfaragó felesége szoptatta, és így szívta magába a szobrászat tudományát: ez a legenda is utal arra az ösztönös művészi magától értetődőségére, mely munkáiból árad. A Dávid-szobor viaszmodellje nem maradt fenn, közvetlen rajzvázlatokkal sem rendelkezünk, van viszont a kiállításon egy „gyanús” testtartású férfiakt, melyet többen előzményként kezelnek. A férfiakt meghatározó jelentőségű műfaja a kiállításnak: a mozdulatok szépsége, az anatómia bámulatos átalakulása művészetté elképesztően plasztikus (lásd pl. az 1504 tájára datált, fekete krétával rajzolt Férfihátaktot vagy a tollal, barna tintával készült Két férfiaktot), egy-egy kidolgozottabb részlet sugárzó erotikájától nehéz szabadulni. Ezek a vázlatok a mai modern szemlélet alapján mégiscsak teljesek, az egész benyomását keltik, nemegyszer a töredék, a mozzanat poétikus erejét híva segítségül. Hasonlóan a befejezetlen szobrok őserejéhez. Az aktok Michelangelo verseinek bámulatos elemeit idézik: a kidolgozott, finom részletek és a rejtélyes-homályos-utalásos szakaszok dinamikáját. Ha összeolvassuk a képeket a versekkel, korántsem lehetünk meggyőződve, hogy itt csakis és egyértelműen a „test diadaláról” van szó. Ezek a művek legalább annyira szólnak a lélekről is.  A Magyar Helikon 1980-as Michelangelo Buonarroti versei című, Michelangelo rajzaival ékesített kiadványa ezt a párbeszédet, kettősséget remekül érzékelteti. Ahogy Faludy György nevezetes Michelangelo-verse mondja, az emberi test anyaga és a műtárgyhoz használt matéria elválaszthatatlanul egységes identitást alkot, s ez az összefonódás a materiához rendelt lelki komplexitást is magába foglalja:

„Hogy tudnám testem börtönét levetni? / Üss rám, ha tudsz vén bűnöst szeretni, / Istenszobrász! A márvány én vagyok.”

A test burkából már olykor a lélek az égbe suhan: mondja egyik versében maga Michelangelo, mégpedig a szépség üdvözítő hatására. A szépség ugyanis az egyetlen földi gyümölcs, mely a mennyről tudósít, s a megjelenő szépség csodálata azonos a teremtő csodálatával, aki egyszerre ok és okozat. A szeretett, a csodált lány lelke Istenből szakad ki, s a gyarló szem a legtöbbször csak a földhöz kötött test csodáit észlelheti.

A cascinai csata kartonképének (a freskó sosem készült el) feldarabolása és rekonstrukciós kísérletei különösen izgalmasak: a legközelebbi, 19 bonyolult konstellációt alkotó férfiaktot ábrázoló rekonstrukció Bastiano da Sangallo nevéhez köthető.  A fürdőző firenzei katonák gyorsan fegyverkeznek, hogy felléphessenek a támadó pisaiak ellen. A meztelen hadi jelenetekből egész kis kollekció áll össze: itt van Antonio Pollaiuolo rézmetszete is, a betlehemi gyerekgyilkosságok akcióképei tovább árnyalják a műfajt. A drapériatanulmányok alműfajából is komoly mennyiséget kapunk Ghirlandaiotól Baccio Bandinelliig.

A kiállítás egyik legszebb darabja az a fejtamulmány, mely a Doni-tondóhoz készült. Ez a vöröskréta-rajz szinte a semmiből sejlik elő, a test légiesen átszellemült, szinte a nemi markereit is elveszti, minden földi nyűgtől, emberitől szabadulni képes. Ez utóbbi profánabb módon is magyarázható: egyes vélekedések szerint Michelangelo tulajdonképpen egyik inasa (Antonio Mini) vonásait olvasztotta bele a képbe.  A Léda és a hattyú címen emlegetett, csak másolatokban ismert festményhez köthető, vörös krétával készített rajz egyenesen Firenzéből, a Casa Buonarroti gyűjteményéből került ide: hasonlóképpen a csúcspontok egyike, ugyancsak Mini-transzformáció lehet. A rajz szinte festményszerű dimenziókat kap: túllép önmaga materiális keretein. A Ganymedes elrablása értelmezhető a kontempláció egébe ragadott intellektus hagyományos, dantei elve szerint, de a szerelem apoteózisaként is, a rajz ugyanis ahhoz a titokzatos lovaghoz szól, akit a művész így rejtett bele egyik költeményébe: „Ha legyőzetve, bilincsben üdvözültem, / nem csoda, hogy magamban, meztelen, / fegyveres Lovagomnak rabja lettem” (Rónay György ford.). A Lovag Tommaso de’Cavalieri nevére utal. Az Uffiziból kölcsönzött rajz mellé a helyi gyűjtemény egyik darabja, Nicolas Beatrizet Michelangelo nyomán készített rézmetszete került. A Sixtus-kápolna egyik, a perzsiai Szibilla fölött (Bartolommeo Passatori lerajzolta) balra található ignudójához készített vöröskréta-rajz páratlanul expresszív, s még inkább az a vele szemben látható meztelen alak vázlata: az erőkifejtésben, a rémületszerű hátrahőkölésben megnyilatkozó spontán szépség valóban a reneszánsz test diadala a kiismerhetetlenség szakrális félelmén. Hasonlóan zavarba ejtő Krisztus testének szépsége a bécsi Pietán.

A kiállítás az életmű kronologikus narratívájába igyekszik beilleszteni a Michelangelo-rajzokat, bőséges magyarázatokkal, a rekonstrukciós törekvések és a felhasználás módjának szemléltetése mellett kapnak helyet a kortársak hasonló alkotásai és az utóélet sokszor leletmentő, máskor hódolatszerű megnyilvánulásai. Leonardo da Vinci halvány rószaszínűre alapozott papírra rajzolt emblematikus vöröskréta-fejtanulmánya a Szépművészeti gyűjteményéből származik: alighanem most lelte meg igazi kontextusát. Akárcsak a Leonardo-féle két szénrajzarc is. Izgalmas megfigyelni, mennyire másként alakul pl. Luca Signorelli tollán a férfiakt, a vörös és a fekete kréta együttes jelenléte, akárcsak az alakformálás lezsersége egészen modern hatást kölcsönöz a műnek.

Érdekes figyelni az áttűnéseket is, ahogy pl. Michelangelo Sámson és Delila című rajzának konstrukciója Jacopo Pontormo Venus és Cupido című festményén bukkan elő újra. Külön öröm, hogy a Laokoón-szoborcsoport is bekerült a diskurzusba: 1506-ban került elő egy római kertből, s azonnal a legtöbbet utánzott, rajzolt antik műalkotások egyike lett. Lynn Catterson még azt is felvetette, hogy a szoborcsoport valójában Michelangelo legremekebb hamisítványa. Természetesen ez az elmélet nem nyert bizonyítást: a testábrázolás és a testfelfogás tapintható közelsége azonban nyilvánvaló. A szoborcsoportról készült Marco Dente aggályosan pontos rézmetszete, s azt idézi meg Giovanni Jacopo Caraglio Rosso Fiorentino nyomán készült Fúriája is.

Az érckígyó imádása címet viselő, Oxfordban őrzött rajz párhuzamaként kerül elő Raffaello da Montelupo helyben őrzött munkája, melynek hátoldalán a Medici-síremlékek tervei után készült rajzok rejtőznek. Sorolhatnánk tovább is a finom párhuzamokat, a gondosan és körültekintően „dramatizált” kiállítás erényeit. Apróságokból, vázlatokból, rekonstrukciós kísérletekből, művészettörténeti rejtvényekből és megfejtéseikből épül ki az életmű egésze: a kicsiben rejlő nagy, a miniatűrben rejlő teljesség fraktáltudata. És a másolatokra is igaz, amit Ferencz Győző Fraktál-tudat című költeménye így fogalmaz meg: „Hiteles másolatban, / Bár egyre távolabb van, / Még mindig, valahogy, / E vége-láthatatlan / Terjedő láncolatban / Az én, az én vagyok.” Ráadásul Michelangelo énje énünkben is tovább sokasodik.

A test diadala. Michelangelo és a 16. századi itáliai rajzművészet című kiállítás a Szépművészeti Múzeumban június 30-ig tekinthető meg. Kurátora Kárpáti Zoltán.