Nincs pardon

Egészen úgy tűnik, mintha a színház ismét kezdene ráébredni oly gyakran elbagatellizált társadalmi szerepére, legalábbis annyi bizonyos, hogy Kelet-Közép-Európa struccpolitikát már csak hírből ismerő részein a valóság nem hagyja érintetlenül a kulturális szférát, így a tavalyi Divadelná Nitra után a 15. pozsonyi New Drama Festival is egyértelműen a párbeszédalapú színházcsinálás mellett tette le a voksát.

Ez az igény nem csupán a versenyelőadások tematikájában artikulálódott, ami akár meglepetésként is érheti az egyszeri nézőt, hiszen itthon kevés olyan nagyvolumenű fesztivált tudnánk felsorolni, amelyik kísérőprogramjában nem a nézőbűvölő kommerszre támaszkodik, itt azonban minden esemény a szakmai interakció jegyében zajlott. Csak hogy egy-két példát említsünk: a többnapos, igen konfrontatív, a klímaváltozást és a környezeti katasztrófákat művészeti szempontból körüljáró konferencia mindenképpen hiánypótló kezdeményezés, de a díszvendég, vagyis Gianina Cărbunariu workshopjai is lényegi kérdéseket érintettek, például, hogy vajon meddig terjedhet a színház valódi hatásköre. 

Voltaképpen maguk a versenyelőadások is erre keresték a választ, éppen ezért üdvözlendő, hogy a kortárs szlovák drámát hirdető fesztivál maga mögött hagyja a nagyon is csalogató álprovokatív egyszerűséget, és nem esik a parttalan akutálpolitizálás csapdájába, sőt éppen a zajló politikai-közéleti diskurzust igyekezett megakasztani radikális nyitottságával. Tette ezt úgy, hogy a beválogatott előadások mindegyike a közös kulturális örökséget igyekezett egészen új fénytörésben láttatni, ezáltal pedig a múlt kevésbé szép fejezetei váltak fellapozhatóvá. Ez a dekonstrukciós igény teszi nemzetközi színtéren is relevánssá a meghívott produkciókat, hiszen az igen egyenetlen színvonal ellenére a fesztivál műsora mégiscsak érzékeny lenyomata a 20. és 21. század kevéssé ünnepelendő valóságának.

Különösen igaz ez az fesztivál fődíját magáénak tudó Moral Insanityre, a Prešov National Theatre előadására, amely Umberto Eco néhány éve megjelent, A prágai temető című regényén alapul. Megérne egy külön tanulmányt, hogy a kortárs színház miként reflektál a gyűlöletpropaganda egyre vérmesebb mechanizmusaira, Júlia Rázusová rendezése ugyanis – kibújva a klasszikus narratív keretek közül – csupán búvópatakként ereszti át a szövegen az antiszemitizmus gondolatfüzérét. Így tesz egyébiránt maga Eco is, ám a szándékoltan provokatív és politikailag teljességgel inkorrekt előadásban talán még dominánsabbá válik, hogy milyen rutingyakorlattá is lett az emberi faj gondolati feldarabolása: itt már nem a „mi” áll szemben az „ők”-kel, hanem az egyedül álló „én” követeli ki magának a despotikus felsőbbrendűséget.

Ez tükröződik már Diana Strauszová installáció-díszletében is: Peter Brajerčík a keresztre feszített Krisztus pózába dermedve, műanyag kiszögellésekre tűzött salátafejek között várja, hogy a közönség elfoglalja helyét, ő pedig végre valahára belekezdessen irtózatos próféciájába. Persze, ahogy azt előre meg is jósolhattuk, nem lesz ebben semmi isteni: lassú tűzön főzött szellemi kotyvalékát árasztaná ránk ez az alak, játékos abszurditását azonban mégis muszáj komolyan vennünk, már csak azért is, mert olyan nagyon ismerős ő most nekünk. A tér- és kellékhasználat kimért iróniája csak még erősebben megbolygatja ezt a közös tudáshalmazt, ugyanis egyszerre idézi fel bennünk az Édenkert merőben groteszk képét, és a sarkából kifordított candide-i világot, amelyben a társadalomnak hátat fordító egyén az éppen alakuló történelem keretéből kíván kilépni. Bármelyik megoldáshoz is nyúlunk, érezzük, hogy a kert toposza mégiscsak valamiféle védettséget jelöl, ám jelen esetben ez messze esik az idilltől: itt éppen a józan ész nem törheti át a kapukat.

Nincs kérdés, ezt a figurát erkölcsi elmezavara űzte vissza a kényelmes tudatlanságba, így az előadás már nem is a közösség felbomlásának pillanatát detektálja – puszta fantazmagóriának tetszik már ez a valaha volt egység is –, hanem a társadalom és persze a nemzet utáni állapotot. Nem véletlenül keveredik hát az egyetlen emberi szólamba a magnóra rögzített, egyre gyakrabban loopolt politikai demagógia, hogy aztán ezekkel a szalagokkal végül ténylegesen bekerítse magát ez a hol söpredéknek, hol fasiszta (anti)hősnek látszó figura: ki kell zárnia mindazt, ami nem rímel a gondolataira, hiszen nem engedheti, hogy a valóság elgáncsolja az emberi hübriszt. Persze küzd ezzel a vaksággal ő is, az első percekben még kényszeres mozgások uralják a testét: ez nem az ő döntése, ezt a megrepedezett identitást örökül kapta az elmúlt századtól.

Az elhangzó gyűlöletgyűjteményt lelkesen honorálja a közönség, az egybehangzó nevetés azonban ezúttal elmarad: nincs olyan, aki ne kerülne rá a céltáblára, és éppígy nincs egyetlen dobás a sem, amely irányt tévesztene. Először, mondhatni természetesen, az idegen nemzetek állnak a szöveg homlokterében, a világ pedig a nacionalizmus alapelvei szerint különböző kollektívákra látszik feloszlani, ám ezek a kollektívák is csupán egymás rosszízű jellemzésére szolgálnak: „…a zsidó nemcsak hiú, mint a spanyolok, buta, mint a horvátok, kapzsi, mint a levanteiek, hálátlan, mint a máltaiak, szemtelen, mint a cigányok, mocskos, mint az angolok, mézesmázos, mint a kalmükök, gőgös, mint a poroszok és rossz nyelvű, mint az astiak, hanem buja is a végtelenségig…”

A morális méregkeverő persze nem torpan meg az evidenciáknál: megcélozza saját nemzetét is, sőt kategorikus gondolkodása szerint (zavaró) elemekre bontja őket. Megkapják a magukét a homoszexuálisok, a férfiak, a nők, a munkások, az értelmiségiek, fiatalok, öregek – ha valaki valamilyen, akkor bizony nincs pardon. Mondhatnánk, hogy menekülni csak ő tud, de hát éppen saját maga elől kellene, ez pedig mégiscsak valamiféle kilátástalansággal kecsegtet. És hát mi tagadás, kínálkozik erősen az aktuálpolitikai olvasat is, ám ezek a hatalmi játszmák során közösen kotyvasztott bölcseletek túlmutatnak a jelen időn: univerzális métely ez, amitől évtizedek óta nem tudunk  megszabadulni.

Peter Brajerčík igen kimunkáltan, túlzásoktól óvakodva alakítja a modernkori mizantrópot. Neurotikus alkata már az első percben nyilvánvaló, és természetellenes mozdulatait is csak nagy nehezen képes leküzdeni: nincs otthon a saját testében.  Aztán ahogy szapora egymásutánban váltja a gyűlöletirányokat, mégiscsak megtalálja a kapaszkodókat, egyre magabiztosabban mozog gondosan körülhatárolt világában. Hol pókerarccal, hol mindentudó félmosollyal provokál, fokozatosan csendesednek el széles gesztusai, hogy teljességgel rábízza magát a végeérhetetlen verbális fröcsögésre. Az Eco szövegén végzett dramaturgiai műtét azonban nem könnyíti meg a dolgát, sok ugyanis az ismétlés, az elkalandozó anekdotázás, amely bár a figyelemirányítás fontos eszköze lehetne, az aránytalanságok révén mégis sokszor fárasztóvá, sőt ritmustalanná válik az előadás.

Az esetleges szcenikai és koncepcióbeli döccenők ellenére a Moral Insanity nem érdemtelenül nyerte el a fesztivál fődíját, hiszen tudatfolyama egy olyan önmagát is problematizáló, a különböző politikai ideológiákat a maga nyerseségében feldolgozó színházi eljárás, amelyre ma nagyon is szükségünk van. Ugyancsak figyelemreméltó a különféle zsűrik döntéseiből kirajzolódó kép: Júlia Rázusová fődíja mellett különdíjjal jutalmazták a The Emperor of America látványvilágát jegyző Katarína Cakovát, a diákzsűri ugyancsak Júlia Rázusová egy másik munkáját, a The Reunification of the two Koreast tartotta a legkiemelkedőbb produkciónak, a pozsonyi közönség pedig a Veronika Malgot and Lýdia Ondrušová által rendezett Love You and Take Care című előadást szavazta meg a fesztivál legjobbjának. Úgy tűnik, megérkeztek a nők a szlovák színházba, és vállalják is érte a (társadalmi) felelősséget.

Fotók:  Robert Tappert