dunszt.sk

kultmag

A test művészetbe öltöztetése: a vászonkeretektől az élő ruhákig

Dorota Sadovská a szlovák kortárs művészvilág kiemelkedő alakja. Munkásságával leginkább Szlovákiában, Csehországban és Ausztriában találkozhatunk, de volt már önálló kiállítása többek közt Franciaországban is. Több szlovák és külföldi díjjal ismerték el már tevékenységét. 2005-ben például megkapta az ausztriai KulturKontakt Austria Artists in Residence díját. Legfőképp a festészet határaira való rákérdezés, illetve annak kikezdése jellemző munkásságára. De vajon milyen szerepe(ke)t játszhat ebben az emberi test, vagy annak egy rész(let)e?

Az Ön munkásságát leginább a sokrétűség, pontosabban a médiumok közti átjárás jellemzi: a festészet és a fotográfia világa, rajzok, performanszok, saját magazinok kiadása, installációk, élő ruhák, valamint mindezek összefonódása. Egy közös nevezőjük viszont mindenképp akad, az pedig a test, pontosabban a testiség. Mit szimbolizál ez az erőteljes testiség? Mit jelent ön számára a test? Bástyaként védelmez és elkülönít minket másoktól, a környezettől? Vagy épp ellenkezőleg, eszközzé válva lehetővé teszi a megismerést, a külvilághoz való kapcsolódásunkat?

Pont a test az, amin keresztül átéljük és befogadjuk az életünket. A test valójában nem levetkőzhető amíg az ember él. A művészi élmény átadása során a test felmutatásával, illetve a testábrázolásokon keresztül tudom a legközvetlenebb és legszuggesztívebb módon kifejezni a gondolataimat. Furcsamód az európai kultúra már az antik idők óta szükségét érzi az emberi test realisztikus megjelenítésének a képzőművészetben. Természetesen felfedezhető bennük egyfajta stilizáltság, viszont szemmel láthatólag kevesebb, mint más ismert kultúrákban. Az emberi test összekötőkapocsként is funkcionál, vagyis az ábrázolt test nemcsak önmagáról tudósít, hanem másokról is egyidejűleg. Van tehát egy szimbolikus vonala is. Ma, amikor a művészetet túlságosan is szó szerint értelmezik, a test megragadásának realisztikus módja feleslegessé válik. Én például a testet éles, szűk perspektívákon, szokatlan látószögeken vagy fragmentumokon keresztül ragadom meg, amelyek a test szószerintiségét absztrahálják.

A portréin szereplő alanyok jelleme és egyénisége is meghatározó az alkotás folyamata során? Vagy kizárólag a testük fizikai felépítése, illetve esztétikai oldala számít?

A jellem és az egyéniség központi szerepet töltenek be a munkáimban. Modellnek konkrét személyeket választok a családi, baráti vagy az ismerősi körömből, lényeg, hogy egy adott szinten ismerjem őket. Semmilyen élő testet nem tudok pusztán alapanyagnak tekinteni. A mozdulatok és vonások magukban hordozzák a vágyakat, tapasztalatokat, a lélek csalódásait. Többször előfordult, amikor valakit megszólítottam azzal kéréssel, hogy álljon modellt és öltse magára az általam kitalált történetet, érzést, rövid időn belül kiderült, hogy valójában nem is idegen számára az adott érzés vagy történet, amit kérek tőle. Vagyis bele volt már írva a testébe, és valószínűleg emiatt esett rá intuitív módon a választásom.

Bunch of Angels, 2016, acrylic on canvas, 190 x 190 cm

A fotóknál a test részletein van a hangsúly, egész pontosan a bőrön. Akár azt is mondhatnánk, hogy sokszor vásárra viszi a bőrét, hiszen a saját testével is dolgozik. Mi a szerepe a bőrnek a fotografikus műveiben?

Igen, valóban fontos szerepet tölt be a bőr a fényképeimen. Amikor festek, a bőr legkisebb részleteire, redőjeire, ráncaira, pici sérüléseire és szőrpihéire nem annyira fókuszálok. Sokkal méltóbb módja mindezek megragadására a fotográfia, aminek a trükkje abban áll, hogy elhiszzük, hogy egy hajszállal valódibb és konkrétabb, mint a festészet. Ez viszont kizárólag a láthatóság felületi síkján belül érvényes. Ezzel szemben a festészet képes arra, hogy valamiféle mélységet és lényegit fejezzen ki, ugyanis természetes módon szabadítja fel magát az adott részletektől.

Messages to the Mirror No.6, 2009, C-prints on aluminium, 7 parts, approx. 50 x 255 cm

A térben tudatosan elhelyezett installációi a test fragmentumaival, például színes kezek fényképeivel dolgoznak, amelyek le vannak választva az „egészről”, a testről. Bizonyos szempontból deformáltak, kiragadva saját kontextusukból, már nem játsszák az eredeti, ember számára fontos szerepüket, és valami mássá válnak, valami olyanná, ami paradox módon mégis emberi alakot sejtet: meztelen, semleges, bekategorizálhatatlan, faji és nemi ismertetőjegyek nélküli emberi testet. Mit szimbolizál ez a töredezettség?

Nem épp a töredezettség korát éljük? Elég cinikus kort, ami azt illeti. Például, amikor a pácienseket a diagnózisuk száma alapján említik, az embereket szervekre redukálják, vagy kiadó anyaméhként határozzák meg.

Megrémít, amikor egy nő a világ bármely pontján méhként van megnevezve. Egy élő testet nem lehet tárgyként kezelni. Az élet különlegességét minden sejtünk magában hordozza: a mindennapok megélését, minden találkozást és gondolatot.

Rohanó korunkban az internet felaprít minden vizuális információt az értelmes hierarchia hiányában. A Google keresőjében a tudományos tanulmány mellett megférnek a hoax tákolmányok, vagy a kiemelt helyen megjelenő előfizetett reklámanyagok is, amelyek távolról sem függenek össze a keresett témával. Ugyanakkor mégis vágyunk rá, hogy a részletek együtt alakítsák ki korunk érdekes képét.

In the Right Direction, 2011, spatial installation of colors photographs, dimension variable, Eastslovak Gallery, Kosice, Slovakia 2012
In the Right Direction, 2011, spatial installation of colors photographs, dimension variable, OFF Photo Festival, Bratislava, Slovakia

A Nemzeti identitás 2013 című projekt keretein belül született rajzaival is reflektál korunk társadalmi helyzetére. Kifejezetten érzékeny témát ragadott meg az egymással interakcióban lévő meztelen testeken keresztül, miközben a főszerep itt nem a testnek, hanem a színeknek jutott.

Igen, a projekt egyik legnagyobb jelentőséggel bíró eleme a szín. Magyarországot például három – a hivatalos nemzeti színekkel (piros, fehér, zöld) kirajzolt – alak sziluettje képviseli, viszont kék alapon, amely a köztudatban a szlávságot szimbolizálja. Ellenkezőleg, Szlovákia alapszíne a magyar nemzet zöldje, amelyen a sziluettek a szlovák trikolór színeiben pompáznak: fehérben, kékben és a pirosban. És mivel Ausztria zászlójából hiányzik a kék és a zöld, így az osztrák – két piros és egy fehér – sziluetteket türkizkék alapra rajzoltam meg. A képek olvasásához humorérzékre és objektív távolságtartásra van szükség, amelyek a nemzeti kérdések asztalra kerülésekor gyakran hiányoznak. Hiszen minden nemzetnek megvan – néha klisékben kifejezve – a saját különlegessége. Ugyanakkor pont az egyediségük az, ami egyben korlátozza is őket. A gazdagodáshoz nyitottság kell, emiatt fontos a kölcsönös kommunikáció, hogy tudjuk egymást gazdagítani. Még ha képesek is vagyunk élesen látni, mindig csak egy résnyit látunk, amelynek a részleges kiegészítéséhez egy másik nézőpontra szintén szükség van. Továbbá, mi van akkor, ha mi itt, Közép-Európában már-már túlságosan is hasonlítunk egymásra, és pont emiatt érezzük annak szükségét, hogy elzárkózzunk, elszeparálódjunk egymástól? Pont, mint a szomszédok, akik túl közel laknak egymáshoz, és túl jól ismerik egymást.

Slovakia (on the Green of Hungary), 2013, acrylic on canvas, 90 x 135, Hungary (on the Blue of Slovakia), 2013, acrylic on canvas, 90 x 135 cm, installation National Identity, Ernest Zmetak Art G

Mi kötheti (szó szerint) össze a valódi testet a vászon testével?

Számos alkalommal vizsgáltam már a festészet határait: a festészetet és a mozgást, a festészetet és a teret, a festészetet és annak ábrázolását. A Festmény méretre szabva (Maľba na mieru) vagy a Mint a képből (Ako z obrázku) című projektekben maga a festmény anyagisága illeszkedik, simul a testre ruhaként. Az előbbi projektben a festmény teste – a megfestett vászon – heterogén módon van kiállítva, színes göcsre emlékeztet. A mellettük elhelyezett kis méretű fotóból kiderül az is, hogy a ruhák személyre szabva készültek. A másik projektben a meztelenségtől mentesítve festmények borítják be az alakot. Egyrészt eloldozzák a testiség fogalmától, másrészt viszont szoros, derékszögű festmények keretei fogják körül a modelleket. Így lesz az alak speciális módon bekeretezve. De a Műanyag kora (Doba plastová) című performanszom is az emberi test festménnyel való összekötésével foglalkozik: egy megfordított kép hátoldalán játszódik, s az alak a performansz során élő képpé válik. 

A test művészetbe öltöztetésével operált az Élő Ruhák (Vivid Dresses) című performansza is. Mit jelent frissen sarjadó füvet viselni magunkon és együtt lélegezni vele?

Körülbelül még az ezredforduló előtt született meg bennem az ötlete egy olyan ruhának, amelyen keresztül kinő majd a fű vagy más növény. Csak 2013-ban sikerült varrattatnom az elképzeléseimnek megfelelő ruhát, amelyet szétcipzározhattam egyszerű, geometrikus alakzatokra. A francia barokk kerteket a különböző díszítő kertészeti megoldások (körök, félkörök, félívek és egyenesek) inspiráltak. A hagyományos barokk képzőművészetben közkedvelt volt a Vanitas, azaz az élet eredetének és pusztulásának témája. Rajzaikban például a nő életének különböző állomásait ragadták meg: kislánykortól a felnőtté váláson keresztül egészen az idős korig, karöltve a halállal. Az Élő Ruhák (Vivid Dresses) című performansz a Vanitas fogalmához köthető, minden élő törékenységére és múlandóságára mutat rá. Az elburjánzott, konzumorientált társadalmat kritizálja, amely nem veszi figyelembe az öregedést, az elmúlást és a természeti ciklusok váltakozását. Magát a projektet tekinthetjük egyfajta ironikus látószögből a természet abszolutizálásának a vegánság istenítése, a mindenhol uralkodó kommersz biostratégiák és az azokhoz hasonló, a józan ésszel szemben ható életfilozófiák ellenében. A frissen kinőtt füves ruhák viselete egyébként kifejezetten nedves érzés, szó szerint.

Az Ön munkásságának egyik különleges ismertetőjegye, hogy műveit nem a klasszikus, megszokott módon installálja fel. A festett műtárgy vagy a kép elhelyezésénél már eleve tudatosan számol a későbbi szemlélő jelenlétével. Vagy igazodik a szem magasságához, vagy pont ellenkezőleg, aktív részvételt követel, konkrét hely keresését a megfelelő befogadáshoz, vagyis a látogató sokszor alkalmazkodni kényszerül, akár fizikai megterhelés árán is, a szerzői elképzeléshez. Mennyire tudatos a kiállítóteremhez való alkalmazkodás az installáció során? Mi a fontosabb a kiállítás szervezése során, maguk a festmények vagy azok elhelyezésének szerkezete?

Elsősorban abból az ellenszenvből fakad minden, amit a festészet dizájnhoz való kötését látva érzek. Azaz, lázadok az ellen, miszerint a festészet fő célja, hogy valaki ülőgarnitúrája felett díszítse a falat, hogy a mű luxus dizájnercucc kiegészítő. A térben levő festmény, na az már kényelmetlen, abszurd, a fal nyújtotta stabilitásától megfosztott, tehát sérülékenyebb objektum. Valamiféle metszésponttá válik a klasszikus festészet és szobrászat közt. A festményeim elhelyezését, felinstallálását a térben ugyanannyira az alkotói kézjegyemnek tartom, mint azok megfestését. Némely galériák még mindig nincsenek felkészülve a festmények térbeli elhelyezésére. Viszont, hogy mondjak ellenkező példát is, előfordult már, hogy egy túlmotivált kurátort kifejezetten fékeznem kellett abban, hogy ne a plafonra installálja a festményem. Lehetséges, hogy a hellyel akart spórolni. Minden egyes szériámnak specifikus, rászabott installációelve van, és szorosan kötődnek az elméleti szándékoz. Egy kivétellel, minden installáció során jelen voltam. Amikor a második szülésem miatt nem tudtam részt venni a felinstallálásnál, a képeimet köteleken lógva háromszög alakzatban helyezték el, amellyel teljesen megcáfolták a festményeim plafonból kinövő természetes módját. A jövőben ki szeretnék adni egy könyvet is a kézjegyemet viselő installációkról.

Legutóbb a pozsonyi Ateliér Xlll-ban láthattuk a kiállítását 12+ címmel. A bemutatott portrék a szlovák képzőművészeti szcéna ismert alakjait és azok házastársait ábrázolták hátulról, oldalra forduló pózban. A festmények szereplői egytől egyik elfordulnak a nézőtől, további közös nevezőjük a szelíd színválasztás és az azonos kompozíció. Miért volt szükség erre a szokatlan ábrázolási módra? A párok portréi kifejezetten intim hatást keltenek, talán erről is mesélhetne egy kicsit. Miért pont a festményeken szereplő alakokat festette le?

Szándékosan választottam olyan látószöget, amelyben az alanyok hátulról vannak ábrázolva, de mégis látszik a profiljuk. Azt a pillantást szerettem volna megragadni, amikor hátulról nézünk rá valakire, aki épp csak felénk fordul, a pillanat töredékéig, s mi az arccsontozat egy részletéből, a szeme sarkából, az orr egy részéből mégis felismerjük. Az elfordult profilnézet fókuszában a fül áll. Mintha az ilyen portré a látogatót jobban hallaná, mintsem nézné. Hátulról tekinteni valakire egyben annak a követését is jelenti. Így a festmény előtt álló néző tekintetét beszippantja a megfestett alany a kép fiktív terébe, amelybe maga is mered. Az egyik látogató azt mondta, minél tovább van jelen a kiállítás szemlélőjeként, egyre inkább várja, mikor fordul felé valaki a megfestett portrékról. Szorítok neki, hogy teljesüljön a vágya.

Hasonló alkotói alapelvet alkalmazott a romantika korabeli Caspar David Friedrich is. Festményei elülső részében egy alak áll háttal nekünk, belemerülve az előtte fekvő táj távoli vonalaiba. Jelenléte a tér festett illúzióját további rétegekre osztja fel.

12+, 2019, installation of the paintings, oil on canvas, Atelier XIII Gallery, Bratislava, Slovakia

A festmények a kiállítótermet keresztezve, páronként egy-egy kifeszített lenmadzagon lógnak, ringatóznak. Minden páros külön rájuk szabott háttérszínnel rendelkezik, amely változatos hangulatot, érzést kölcsönöz az adott képpároknak.

A 12+ című projektet már 11 éve csiszolgattam, de egészen eddig nem volt alkalmam, bátorságom befejezni. A párokat a kortárs szlovák képzőművészet berkeiből válogattam ki. Kellemetlen és váratlan fordulatok miatt a saját korosztályomból nem tudtam választani: némelyikük mostanra elvált, mások értetlenül álltak hozzá, miként akarom őket a törvényszerű partnerükhöz kötni. Emiatt áll a kiállításom nagy része tőlem egy vagy két generációval idősebb emberekből. Például az egyik portrén Rudolf Fila látható, aki még az édesanyámat tanított a Šupkán (Pozsonyi Képzőművészeti Középiskola).

12+, 2019, installation of the paintings, oil on canvas, Atelier XIII Gallery, Bratislava, Slovakia

Legközelebb hol tekinthetünk be Dorota Sadovská művészetébe?

Leghamarabb szeptemberben Kassán egy performansz keretén belül, majd Pozsonyban a Fehér Éjszakán (Biela Noc). Még ebben az évben lesz egy önálló kiállításom Bécsben is, valamint decemberben egy közös kiállítás a Nyitrai Galériában. A jövő évet pedig Prágában az Altán Klamovkában kezdem majd egy kisebb önálló kiállítással.

(Kiemelt kép: Dorota Sadovská: Autoportrét, 2019, olej na pláne 30×40 cm, farebná fotografia, foto: M. Janoško)

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket