Otthonról haza

Van az a közhelyes kritikusi fordulat, hogy egy adott könyv „strandoláshoz éppen ideális”, vagy ennek ellentéteként: „nem az a könnyed nyári olvasmány”. Hogy mennyire értelmetlenek ezek a kategóriák, azt egyéb közhelyekkel lehetne bizonygatni: nem vagyunk egyformák, meg különben is mi az, hogy könnyed. Mindez csak azért jutott eszembe, mert éppen a strandon olvastam Moesko Péter első kötetének néhány novelláját, és amikor a Bontás című végére értem, kiszakadtam a vízpart napfényes, csendes, boldog valóságából, ahova éppen a hétköznapok komor, zajos, boldogtalan valósága elől menekültem. A hatás persze biztosan hasonló lett volna zárt ajtók mögött, egy félhomályos szobában is.

Pedig messze nem ez a kötet legsötétebb szövege, csak éppen ezt olvasva éltem át a legintenzívebb katarzist. Ami a történetet illeti, tulajdonképpen semmi különös. A három testvér közül a középső, a „külföldi” hazalátogat a szülőfalujába. Édesapja nemrég halt meg, bátyjától és öccsétől régen eltávolodott, elhidegült. A múltról keveset tudunk meg, legfeljebb a szöveg jelen idejéből következtethetünk az előzményekre, ez pedig a könyv többi írásának is közös jellemzője. Moesko nem tárja fel az emberi kapcsolatokat a maguk teljes valóságában, nem elemzi a szereplők sorsának alakulását befolyásoló összes körülményt, így ezekről legtöbbször csak találgathat az olvasó, megalkotva a saját verzióját, gondolatban továbbírva a sztorikat.

Az írói álnév a korábban Németországban, most pedig éppen Ausztriában élő Farkas Pétert takarja, aki zenél és kritikákat ír, és korábban dolgozott az Írók Boltjában is. A borító Szabó Lívia munkája, Andok Tamás fotója alapján készült, és egy északi táj juthat róla eszünkbe. A novellák is a skandináv minimalizmust idézik, pedig a történetek szereplői többnyire magyarok, ide kötődnek, még ha nem is mindegyikük él Magyarországon. A kötetcím telitalálat: a Megyünk haza utalhat a családra, a hazatérésre. A hazatérés sokszor fájdalmas, az ember szembesül a múltjával, és megtapasztalja, hogy az otthon nem mindig otthonos. Ahogy Deczki Sarolta írja a hátlapszöveg végén,

„hiába megyünk haza, úgysem leszünk soha, sehol sem otthon”.

Károlyi Csabának az Élet és Irodalomban megjelent lelkes kritikája mások mellett Szvoren Edinával állítja párhuzamba Moesko Péter bemutatkozását. Mindkettejüket foglalkoztatja a család, az a mikroközösség, aminek az ember nem a saját döntésének köszönhetően lesz tagja, és amely sokáig határozza meg a gondolkodását – nemcsak akkor, ha elsajátítja annak viselkedési mintáit, hanem akkor is, ha éppen fellázad ellenük. Olyan kapcsolatokba láthatunk bele, ahol a felek közel állnak egymáshoz, mégis hatalmas köztük a távolság. Ez a távolság lehet generációs, földrajzi, kulturális, életmódbeli, vagy ezek valamilyen arányú keveréke. Mintha nagyszülő és unoka, szülő és gyerek vagy két testvér idegenek lennének egymás számára, és hiába próbálják megérteni, elfogadni egymást, ezek a kísérletek gyakran kudarcosak.

Ráadásul a háttérben mindig megbújik egy titok, egy régi sérelem, egy kibeszéletlen trauma. Előtérbe kerülnek a generációs különbségek, a falu–város és a Magyarország–külföld ellentétek, visszatérő téma a homoszexualitás, megjelenik a rasszizmus, az antiszemitizmus. A családok nagy részére ráaggatható a „diszfunkcionális”, a szereplőkre a „deviáns” jelző, közülük többen küzdenek valamilyen testi vagy mentális zavarral. A betegségek, a függőségek, a szülők halála vagy válása, a nemzedékek közötti szakadékok vagy a máshogy gondolkodók, más életmódot választók családon belüli konfliktusai régóta létező problémák, amelyek viszont az utóbbi évtizedekben látványosan felerősödtek, míg a be- és kivándorlás, a szingliség vagy az azonos neműek szerelmének elfogadása különösen aktuális kérdések.

Engem már az első novella, a Pótbúcsú című megvett, még ha igazán hétköznapi is az alaptörténete: egy lázas kisfiú szeretne eljutni a búcsúba, de az anyukája nem engedi. A kötet közepe felé járva viszont úgy éreztem, hogy a szerző tankönyvből dolgozott, vagy tankönyvet akart írni, összegyűjtve egy csokorra valót korunk legégetőbb társadalmi konfliktusforrásai közül. Riportkönyv is lehetne ez, amiben egy újságíró megszólaltat felnőttet és gyereket, férfit és nőt, magyarországi kistelepülésen és külföldi nagyvárosban élőt, zsidót, meleget, autistát. Mintha Moesko nem elégedett volna meg az egyszerű szituációkkal: az egyik novellába kell még egy csipetnyi brutalitás (A kutya), egy másiknak meg legyen női én-elbeszélője, ha már az összes többi úgyis férfi volt, és ne egyszerűen külföldön éljen, de legyen leszbikus és vegetáriánus, az édesanyja meg ne csak maradi, hanem idegengyűlölő is (A szél).

Ugyanakkor ezek a problémák tényleg egytől-egyig előfordulhatnak a legátlagosabbnak tűnő családokban, akár egyszerre is. És persze lehet, hogy éppen akkor támadna hiányérzete az olvasónak, ha csak egyetlen (vagy legfeljebb két-három) témát járnának körül a novellák. Külön-külön vizsgálva, bizonyos momentumokat leszámítva életszerűnek gondolom őket. Minimalista eszközökkel, lassan építkeznek, egy-egy apró részletet megmutatva érzékenyen ábrázolják a fent emlegetett, traumákkal és tabukkal súlyosbított emberi kapcsolatokat. És ha itt-ott soknak is érezhetjük őket, mégiscsak örülhetünk minden olyan próbálkozásnak, ami a megértés és elfogadás irányába mutat, nem hallgatva el nehézségeiket, de nem is tartva teljesen lehetetlennek azokat. Moesko Péteré egy izgalmas próbálkozás.

Moesko Péter: Megyünk haza. Műút-könyvek, Szépmesterségek Alapítvány, Miskolc, 2019