Állni egy ketrecben lógó orr előtt

A puritán, kontúros Stampa éles levegője, Borgonovo csöndje, a Val Bregaglia tiszteletet parancsoló, Giacometti-szürke méltósága. A pajtaműterem egyszerűségének pompája, Segantini kis rajza egy rejtett bútorzugban. A churi halálos ágy, melynél ott ül a feleség és az utolsó szerető is, s amelyre nyilván a kolosszálissá növesztett Mamma árnya is rávetül, akit Francis Ponge egyenesen kősziklának nevezett. A klasszikus, olaszos-latinos anyakép, a mater familias és a könnyűvérű nők iránti szenvedély permanens konfliktusa, akárcsak a gyerektelenségből fakadó, időnként lávaszerűen elömlő „gyerekesség” mind jelen tud lenni Prágában is. Tavaly különösen szerencsés voltam, mert Svájcban nagyszerű művésztársaságban járhattam be Giacometti életének meghatározó helyszíneit: ültem az ágyán, kézbe fogtam a tárgyait, beszéltem emberekkel, akik ismerték, műtárgyként bámultam a sírját is, próbáltam kiolvasni a tájból a jelenlétét, és belelátni a tájba őt magát.

Stampából hoztam haza egy irdatlan méretű fotóalbumot, melynek elején ott áll Giacometti, akár egy törékeny csontmadár, ez a saját művészi elgondolásaihoz igazodó, még eleven műalkotás, és különösen pajkos bölcsességgel mosolyog. Arca mellett hatalmas kezét figyelem, parmegianinói kéz (és domború tükör se kell hozzá), ujjai közt eleven, égő cigaretta. Non capisco né la vita né la morte – áll  a címlapon.  Se az életet, se a halált nem értem. Ha jól látom az egyik képen, melyen a kiadós hóban négy férfi kíséri Giacometti koporsóját, miközben a bregagliai férfikar énekel (belelátni a kottába), és nyilván a kis San Giorgio harangja is zúg, ugyanez a szöveg szerepelt a szemfedőjén, ez szállt vele a sírba is. A címlapon boldognak látszik, mint akit kedélyes csínytevésen kaptak: fölismerte, beismerte az igazságot, ember nem értheti se élet, se halál lényegét, holott mást se tesz, csak léte okát fürkészgeti.

Eszembe jut a tavalyi baseli, pontosabban rieheni Alberto Giacometti – Francis Bacon kettős tárlat is, ahol a hús nélküli csont és a csont nélküli hús különös kurátori leleménnyel egészítette ki egymást.

A prágai kiállítás a párizsi Giacometti Alapítvány anyagára épülő retrospektív tárlat: kronologikus és kontextualizáló, helyenként tematikusan „halmozó”, de köztudott, hogy Giacomettit nem a folytonos újdonság érdekelte, hanem az alapos újragondolás, a befelé, a mélységbe tartó megismerés, ezért is jött létre megannyi variáns, ezért nem dolgozott modellek tömegével. A modell mindig létreprezentáns volt számára, akihez teljes jelenlétével van köze, akiben gondolat lakik, a művész gondolata, márcsak ezért is hallatlan érték.

Képet kapunk a családról is: az első teremben a posztimpresszionista-szimbolista stílusban festő apa, a színek speciális geometriai-technikai szegregálásán alapuló divisionismo jegyében alkotó Giovanni Giacometti munkái közül láthatunk párat. A már megidézett Francis Ponge írja, nem kevés iróniával, hogy a kőszikla anya egy „virágos mezőhöz”, értsd: Giovanni Giacomettihez ment hozzá. A pár egy sziklát és két fenyőfát hozott össze, fokozza Ponge: a szikla, természetesen a Mamma vonásait leginkább öröklő Alberto, a fenyőfák pedig a szobrász és iparművész Diego, illetve az építész Bruno lennének.

A virágos mezőhöz képest Alberto Giacometti terei szinte színtelenek: a Graubünden, azaz Grigione kanton két nevében is szereplő sziklaszürke természetessége adja az alapszínt, illetve ehhez társulnak más, természetes színek, a gipszé, a kőé, bizonyos fémeké. Ez a szürke Alberto Giacometti festményein a legbeszédesebb, expresszívebb, mint a legvirágosabb, legtarkább rét.

A kiállítás egyik legizgalmasabb része a kubista-futurista műtárgyak sorozata, a geometrikus megformáltságon túlbillenő, a termékenységkultuszok totemisztikus világát idéző alkotások egzotikuma. Ilyen remekmű pl. a Pár című, 1926-os gipszszoborkettős, melyben egyszerre lüktet a Picasso-féle kubizmus, az afrikai ritmus, a kükládikus idolok varázsa, az etruszk terrakotta melege, és – hogy a művészi gondolat időtlen és időtálló univerzalizmusát még jobban kiemeljem – a neolitikus Hongshan-kultúrára jellemző szexuális redukció.  

A bálvány, a kultusz és a rítus Giacometti számára különösen fontos lesz, főként az emberi test viszonylatában. Antropomorf művészet is, a ketrecbe zárt földi létezés börtöntudatából fakadó szorongások húsaszaló magányosságával.

A híres kanálnő 1927-es gipszváltozata már jelzi azt az irányt, ahogy a plasztikus formateltség lassan-lassan visszatér a szinte vonalszerű „jelentéktelenségbe”, a termékenység a terméketlenségbe, ahogy az elmozdulás, a dimenzióváltás tarthatatlanná válik.

Az 1961-es álló nőalak már tűvékony, egybeforrt lábakkal tapad a talapzatára, egy tetszés szerint berendezhető lararium, egy privát római házioltár szentje lesz. A kurátorok imádják benépesíteni szentélyeiket kisebb-nagyobb kultusszobrokkal. Ez most sincs másképp. Giacometti figurái közt nincs interakció: olykor együtt vannak, de együtt is külön állnak. Tömeggé szerveződnek, de magányos „istenei” a hódolatnak, magányos „én”-ek, egy-egy létezésmód esszenciái.

Giacometti magasított, körbehatárolt térkockáit is rendre magányos, önértékű és önmaguk világába záródó figurák népesítik be. Egy-egy lépés máris drámai erejű tud lenni. Ez a fajta fokozó dramaturgia csak szikár következetességgel érhető el: a következetes és makacs lényegkutatás Giacometti nagy erőssége, nem tud és nem akar elcsábulni, míg meg nem válaszol egy-egy saját maga által megválaszolandónak ítélt művészi kérdést, míg bele nem törődik válasza időleges igazságába. Mintha egy költő a nyelv anyagának analízisével kezdené a mondandóját: nézzük meg, milyen a tapintása, íze, szaga, miből áll, formálgassuk, vezessük vissza a takarékos minimumra.

Szemlélődés közben gyakorlatilag mi is Giacometti-figurává redukáljuk magunkat, valahogy úgy, ahogy Marno János „szoborja” versírás közben műtárggyá a saját testét (mely azonos lesz a szöveg testével is) az Álomátirat című szöveg kellős közepén:

„Én meg mintha rossz tüdőmtől
szabadulnék mindenáron a száraz köhögéssel, írás
közben, a lábfejemtől haladok a fejem
felé, megesik, hogy el sem érem, még
a szemhéjamba sem kapaszkodhatok bele,
szemöldökömbe, mely bozontosulóban;
Giacometti-kórban szenvedek”.

„Csontvázmadarak hajnali négy órakor” – idézi egy másik vers (Átalakulások) mottójában Giacomettit, aki verbálisan csak a legritkább esetben volt ennyire poétikus. Munkái kérlelhetetlenül tényszerű, „unalmas” címeket viselnek: Álló nő, Ülő férfi, Kalitka stb. Nem a cím tartja ki őket.

A portré is elvékonyul, az arc is csak a lélekminimumra redukálódik, az anyag az én-re koncentrál. Giacometti addig megy, amíg ki nem szorul az anyagból a felesleges, amíg a jelentés jelenéssé nem válik.

A ketrecben lógó, felfüggesztett orr, akár egy revolver vesz célba. El fog találni.

A kiállítás 2019. december elsejéig tekinthető meg a prágai Veletržní palác épületében.