Hermin és Gyulákó

Az ekecsi búcsúval zárult a szezon. Én nem vártam annyira, mert október közepén már hidegek voltak, de baba nagyon készült rá.

A játékrészlegre, a Kék Duna áruház legfelső szintjére akkoriban már csak ritkán ment fel, nem bírt lépcsőzni, de az eladó hölgyekkel puszipajtások voltak, így ha kaptak árut, öt tankot mindig félreraktak neki. Nagyon menő volt, kulccsal kellet felhúzni, a tetején radar pörgött, és szikrázott! A gádzsó gyerekek ha meglátták, addig sírtak, míg anyuka ki nem pengette. Mikor gyűlt a tömeg, Hermin baba egyet a kezembe nyomott, hogy játsszak vele. De nagy kanyhalló volt!…

Reggel 6-7 körül keltünk, össze kellett még pakolni, ügyelve arra, minél kisebb helyet foglaljon el az áru, hogy Tetka néninek, baba legjobb barátnőjének is elférjenek a csomagjai. Mindig egy autóval jártunk.

Gyulákó papu akkor is kórházban volt, sokat betegeskedett. Amikor jobban bírta magát, és éppen nem a kórházi ágyat nyomta, ő is felkelt cukkolni kicsit Hermint, ez volt a kedvenc szórakozása. Tudta, mivel lehet kihozni a sodrából. Egy jót veszekedtek (náluk ez volt a szeretet egyik kifejezési formája), aztán mikor papu már kiszórakozta magát, pontot tett a végére:

– Hermin, ne hajtsd a semmit, mert mire odaérsz, már csak a falu végén tudod felállítani a sátradat, aztán majd a kutyák, meg a macskák vesznek tőled!

– Gyulákó… hogy bolondújá meg… ki kíváncsi a bűntelenségeidre, inkább megyek magamnak! Ott van a rédlibe a káposztás tészta, a hűtőbe a sűt hús, melegítsd meg, majd gyövünk! – mondta, mielőtt rácsapta az ajtót.

Időben ott kellett lenni, hogy jó helyünk legyen. Templomhoz, kocsmához, ringlispílekhez közel, ahol a legnagyobb a mozgás.

Ahogy Babának én, Tetka néninek is volt segítője, Matyika, az unokája. Nálam pár évvel idősebb srác, akkor olyan 15-16 lehetett. Meg volt beszélve, fél 8-ra legyen a ház előtt, megállunk érte. A búcsúk vasárnap voltak, ő szombatonként általában bulizott, és nem akaródzott felkelnie. Tetka néni kiszállt a kocsiból, odaállt az ablak alá. Érdekesen beszélt amúgy is, ilyenkor meg még jobban nyújtotta a szavakat. Teli torokból elkezdett kiabálni:

– Máátyiiiikááá, háá má nyóóc óráá váán, méég alszúúú, megin ittá!!? Máááátyiiiikaaaaaa!!!!

Vasárnap, kora reggel… zengett az egész Duna utca!

– Eeej, ha leánykának születik, ez akkora kurva lett volna… – mondogatta.

Aznap olyan igazi csípős hideg volt, széllel. A kocsma sem volt nyitva, hogy ott megmelegedjünk kicsit. Tukacs Gyuszi, a sofőr, egyben az unokatestvérünk, meg is jegyezte, miután segített kipakolni a piros 100-as Škodából:

– No Herminka, megfagytok, hol van még az este.

– Mit tudunk csinálni, gyerekem…, ebben az évben nem lesz több, az ünnepek meg jönnek: a mindenszentek, a karácsony…

Kisebb csoportokban beszélgettek a korábban érkezők, köztük Dajcsi is. Szikár, bajuszos, pédáns, eléggé szigorú, de mégis nagyon jó humorral megáldott, tájékozott, intelligens roma ember volt, bárkivel, bármiről tudott beszélgetni. Ahogy meglátott, már indult is felénk a termosszával, és egy pohárral a kezében.

– Szervusztok, örülök, hogy megjöttetek, Herminka! – üdvözölt minket, de csak baba nevét mondta.

Először magának öntött a rumos teából, megitta, rám nézett, aztán a pohár szélére löttyintett egy kicsit, szalvétával megtörölte, tudta, hogy finnyás vagyok, és újratöltve teával a kezembe nyomta. Láttam, hogy babának nem tetszik, de nem akart szólni. Az elemózsiás szatyorból kalácsot halászott élő, körbekínálta a többieket, egy szeletet nekem is a kezembe nyomott.

– Ez mellé szörpögesd, lassan.

Én meg fogtam a mákos kalácsot, belemártottam a teámba, mint otthon a kiflit szoktam a kakaóba. Ránéztem Dajcsira, a szemei fennakadtak, azt hittem, elájul! Csak akkor esett le, mit tettem. A pohár!!! Amit csak igazán kivételes embereknek nyújtott oda!

Kövér, elkényeztetett kisgyerek voltam, babának a kincse, szeme fénye. A környezetünkben mindenki a kedvemben akart járni, mert vagy tényleg kedvelt, vagy csak a babával nem akart ujjat húzni. Nem bántott soha senkit, de ha rólam volt szó, tudott veszélyes is lenni, inkább nem kockáztattak.

Lassan potyogtak be a többiek, Hajnalka, Kócos, a lánya, Rúzsi, az udvarból a Gyuri bá, Dúdelló Bandi, anyu testvére a feleségével, Erikával, Jolán az Usinóval… Dúdelló már az autóból kiabált babának:

– Herrrrrmin, Herrrrrmin – mint a papagájok.

– Dúdelló, bolond, elmebeteg Dúdelló, ne kiabájj, mer elvitetlek, há má az a kis eszed is elment!

Ő csak:

– Herrrrrmin, Herrrrrmin…

– Szar alleha ári bírenesz, cshej! (Hogyan bírod ezzel, te nő!) – mondta baba Erikának.

Ő meg úgy nevetett, hogy alig tudott válaszolni:

– Muk csore, te vicsingerel peszke. (Hagyd szegényt, kiabáljon magának.)

Bandi, akiről sosem tudtam eldönteni, hogy tényleg bolond-e, vagy csak megjátsza, és Erika, a mindig szép pirosra festett szájával, makulátlan frizurával. Keresztszüleim, nagyon korán elmentek…

Ilyen hangulatban telt a reggel, elfelejtettünk fázni is. Nyitott a kocsma, kávék, teák, satöbbi… Felváltva figyeltünk egymás holmijára. Megjelentek az első kíváncsiskodók, nézegettek, vettek egy zsákbamacskát, nyalókát, de tudtuk, mise után jön az igazi nyomás, mikor az öltönyös, jómódú emberek kiözönlenek a templomból az unokákkal.

– Aven o rajkane nípi (Előkelő népek) – ahogy a romák mondták.

Megtelt a falu élettel: a hinták felől bömbölt a Modern Talking, a lövöldék zaja, mindenféle játékok, tankok, autók, traktorok berregtek, lufik pukkantak, beszélő babák, nyívós hangot adó majmok, gyerekzsivaj, na és pontosan velünk szemben Feri bácsi, aki többnyire lóhangon nyerített, de tudott más állatot is utánozni, ezzel csalogatta az embereket szerencsekerekezni. Csak akkor kezdte a sorsolást, ha eladott legalább 20 számot. 3 korona volt egy darab, lehetett többet is vásárolni. Nagyon bizarr módszerrel kisorsolt 2-3 tagot, az elsőnek adott egy üveg bort, a többieknek a kezébe nyomott egy lufit, oszt’ viszlát. Utána elment fröccsre, és kezdte elölről.

Kora délután már alig maradt mit eladni, sokan nálunk vásárolták a karácsonyi ajándékot is. Mit látok, Gyuszi araszol felénk a Škodájával, szembe az embertömeggel, próbál megközelíteni minket. Lassan kiszáll, megszeppenve, lehajtott fejjel megáll nagyanyám előtt:

– Herminka… rossz hírt hozok…

Csend.

Aztán baba felkelt a székről:

– O Gyulákó?

Gyuszi: – No

– Ülj ide, lassan kezdj pakolni, vigyázz, ne lopjanak – szólt oda nekem. Nagyon kemény volt!
Ment Bandihoz, aki mellettünk árult. Szokás szerint próbált viccelni:

– Szohi Herrrrmin, húzzá egy zsákbamacskát, hátha szerencséd lesz.

Baba megfogta a vállát, erősen megrázta:

– Dúdelló, múja tuko dat! (Meghalt az apád!) – Vinnyogó hangot hallottam, elkaptam a fejem…

Elterjedt a hír, egyre többen gyűltek köréjük, baba otthagyta őket, odajött hozzám:

– Gyuszika, bes ando verda, sil hi! (Ülj az autóba, hideg van!)

Szót fogadtam. A kocsiból néztem, ahogy nagyanyám leül, tenyerébe temeti az arcát, az egész teste rázkódik.

Az jutott eszembe, ahogy papu ül az ágyon, előtte a stokedli, és komótosan szotyolát pucol, gyűjtögeti nekünk a magokat pohárba.