Jelenné lett múlt

Vándortémák választása

Az Európa szimfónia jelen időben íródó múlt. Úgy értem, a történet kétségkívül 1989 előtt játszódik, az elbeszélés viszont jelenben adja elő. A narrátor, akinek a kamerája Andráshoz van a legközelebb, de bőven tud olyan dolgokat is, melyekről András később vagy éppenséggel soha nem szerez tudomást, jelen időben beszél, és ettől a múlt is jelenné válik, azzá a pillanattá, amikor a könyvet olvassuk.

A témaválasztás éppúgy nem véletlen, mint a leírás igeidejének választása. Mint a színész, aki azt játssza el, hogy a partnere mozdulataira, gesztusaira és szavaira reagál, holott próbák sokaságán gyakorolta, és így a begyakorolt pillanatnyiság művésze, a téma is többszörösen begyakorolt, hiszen az 1945 is egy traumatikus élményről szól: a hazatérő zsidókéról és az ezzel szembesülő magyarokéról, akik összevissza kapkodnak, pedig még nem is tudják, mivel is kellene szembesülniük.

Szántó T. Gábort mindig is a trauma érdekli, de nem az adatok, hanem a lélek felől. Nyilvánvaló, hogy nehéz elválasztani a lelket az adatoktól, hiszen az ember megszületik valahol, valamikor, és ez máris korlátok ezreit jelenti a számára. Mégis, ha van irodalom, és annak van mindenhatósága – márpedig sokan hiszünk ebben –, akkor vannak örökérvényű, tértől és időtől nem független, azoktól mégis eloldódó történetek.

Ez, gondolom, a vándortémák miatt van így. A diktatúra egy toposz: többé-kevésbé minden diktatúra ugyanazt tiltja meg és ugyanúgy, és bár ezen a többé-kevésbén az életünk múlhat, mégis megérthetjük annak az életét, aki nem ugyanott született, ahol mi, hanem egy másik diktatúrában. Ez a főnév élmények sokaságát nyitja meg a lelkünkben, és ezek az élmények közösek lesznek pusztán attól, hogy a diktatúra élménye valóban közös.

Hogy miért Erdély, szűkebben Kolozsvár? Erre azt a magyarázatot találtam (és ebben segített az a beszélgetés is, amelyben Láng Zsolt kérdezte az írót a 100. Látó Irodalmi Játékokon Marosvásárhelyen), hogy Szántó T. úgy akart ugyanarról írni, hogy közben el is mozduljon állandó témájától. Viszonylag hosszú azoknak a listája, akiknek megköszöni a segítséget, látszik tehát, mennyit kutatott, és ez a kutatás valóban segítette is őt, még ha tökéletesen nem is tudott azonosulni a környezettel – erről azonban később.

Mindenki hazudik?

András Gheorghe és Enikő fia. Gheorghe párttitkár, Enikő ápolónő, András pedig zenész lesz annak ellenére, hogy apja nagyon nem ért egyet a döntésével, és a fiú számára érthetetlen dolgokról vitatkozik az anyjával. András azonban tehetséges, érzékeny és ingerlékeny kamasszá válik, aki beleszeret Maiába. A lány viszont hamarosan Németországba vándorol ki az anyjával együtt, és attól a pillanattól kezdve Andrásnak semmi egyéb célja nincs, mint hogy találkozzon vele, ami persze a ceaușista diktatúra körülményei között nem egykönnyen lehetséges. Az apja próbál segíteni, ám a Szekuritáté kihasználja a helyzetet, András is összevész az apjával, az anyja is, és egy berlini koncert előtt Enikő öngyújtót ad a fiának, vigye csak magával. Mint kiderül, az öngyújtó a zeneszerző és karmester Wilhelm Kerré, aki az anyja szeretője volt az orosz fogságban, ahonnan Enikő terhesen jött haza, utána ment férjhez Gheorghéhoz, aki tudta az igazságot, s ezt Andrásnak nem árulták el. A valódi apja segít a fiúnak kint maradni, noha van egy másik fia és egy felesége. Andrásnak sikerül a menekülés, a Kódában együtt látjuk Maiával és két gyerekükkel, akik közül a nagyobbik egy másik férfié, s ők nem rejtegetik az igazságot a gyermekeik elől. Wilhelm másik fia, a szélsőbal Peter meghal egy merénylet elkövetőjeként, talán leginkább a csalódás miatt.

Rántott zavar hagymával

Pergő, iramló történet az Európa szimfónia: címe egyben annak a zeneműnek is a címe, melyet Berlinben a kolozsvári zenészek az ottaniakkal együtt előadnak, és amelynek szerzője Wilhelm Kerr. Ironikus, hiszen semmi sem áll távolabb ettől a Beethoven Örömódájára emlékeztető címtől, mint az a világ, ahol a nőket megerőszakolják, a segítségükre siető apjukat megölik, ahol minden hazugságra épül, ahol az ember élete nem a sajátja, és ahol még a szabad világban élők is rettenetes múltat cipelnek magukkal, és reagálnak csupán arra, amit a diktatúra szekusai és nagykövetei elkövetnek. Végül azonban mégsem ironikus, hiszen a kóda az igazi boldogságba fut ki, és a szerző jó érzékkel rövidre szabja, különben giccsbe fúlna a fejlődésregény.

Hadd maradjak ennél a zenei nyelvnél. Jók a szólamok. A legösszetettebb természetesen Andrásé, ezé a csupa ideg, azonnal feszülő és pattanó, nyugtalan fiúé. Az ő alakja révén látjuk a legpontosabban, mi az, amit a diktatúrának sem sikerült tökéletesen uralnia: azok érzelmeit, akik még nem nivellálódtak, akik még kérdeznek, töprengenek, tépelődnek. Akadályok, korlátok nélkül a kamaszkor puszta görcsös rivaldafény, állami korlátokkal ellenben folyamatos szívettépő csalódás. Az ember sem az anyját, sem az apját nem ismeri igazán, hiszen ők egyrészt a múlt terhei, másrészt a diktatúra tiltásai következtében sok mindenről hallgatnak, és soha nem látszanak a saját valójukban. Nem véletlen, hogy Gheorghe végül nyúlketreceket barkácsoló, nyulakat etetgető ronccsá válik, ami azért arról árulkodik, hogy sokkal emberebb ember, mint amilyeneket túlságosan is gyakran látnunk adatott.

Enikő is komplex szereplő. Iszonyú múltja (őt megerőszakolták, apját megölték az oroszok, végül fogságba került) csöndes, a kellő pillanatokban mégis tettrekész zugivóvá teszi. Ami történt, nem teperte le teljesen, legalábbis egyetlen fiáért mindenre képes, miközben egy formális házasság és egy szenvedélyes szerelem emlékének a rabja.

Wilhelm sem lapos figura. Megélte az oroszokat és a nácizmust, karriert csinált, emlékei azonban végig ott rejtőztek benne. Érett férfi: miközben beleroskad mindabba, amit nehéz cipelnie, reflexei és ösztönei lehetővé teszik, hogy eltüntesse Andrást a szekusok elől, és eredményesen megszöktesse.

Sok a szép emberi igazság. Ahogy hárman ülnek és esznek, és semmi igazat és hiteleset nem tudnak mondani egymásnak. Ahogy Maia bejelenti, hogy elmennek, András pedig kifakad, hogy miért csak most szól, holott egy ilyen bejelentésnek nem lehet „jó” pillanatot találni; mindketten meztelenek, és a lány libabőrös. Ahogy András kötekedik Wilhelmmel, mert tudni akarja az igazságot. Ahogy Martha, Wilhelm felesége pontosan a helyzethez, egy nyugat-berlini szituációhoz illően viselkedik, de fogalma sincs, milyen ugyanez romániai szemmel nézve.

Mindezt a komplexitást az olvasónak az íróval együtt kell megteremtenie, sokkal inkább, mint egy kevésbé filmszerű könyvben. A majdnem-tőmondatok, az elliptikus szerkezetek szinte felkérik az embert, hogy egészítse ki, ami le van írva. Másként, mint Hemingway-nél, talán azért, mert Szántó T. szimfóniája máris halad tovább, nem enged időzni, más minősége van benne a csendnek. Amikor a regény elején Gheorghe Pop a város új helyettes párttitkára lesz, és a nála is nagyobb elvtárs sületlen viccet süt el a tósztjában, a narrátor ezt írja: „A többiek, akik között magyarok is, románok is vannak, nem tudják, az elvtárs viccel-e, vagy komolyan beszél, ezért érzelmet nem nyilvánítva maguk is megemelik a poharukat. / Sok sikert. Jó egészséget. Előre, csak előre, mondják egymás szavába vágva a házigazdának, majd lelkesen nekilátnak a rántott karajnak, a hagymás krumplinak és a puliszkának.” (9.) Egy kedélytelen, szürke Úri muri. De máris vége a fejezetnek.

Zárásként a tévesztésekről. Nem emlékszem, hogy valaha is a „városi színházba” mentünk volna Kolozsváron – a színházba mentünk, és ha netán a románba, hát oda. Mint ahogy a „csülök pékné módra” sem tartozott akkoriban a receptjeink közé.

Ezek azonban mindössze tollhibák. A könyv, Szántó T. Gábor regénye működik a maga jelenes filmszerűségében.

Szántó T. Gábor: Európa szimfónia. Scolar, Budapest, 2019

Fotó: Végh László