Együttműködés vagy ellenállás
Bronislaw Wildstein A velünk élő múlt című regényét ajánljuk (Németh Orsolya fordítása, Rézbong Kiadó). Tablót tart kezében az olvasó. Bronislaw Wildstein megdöbbentő látleletét rögzítette a lengyel, de ugyanúgy a közép-európai 20. századnak is. Egy család történetén keresztül járjuk be az 1900-as évek elejétől a 2000-es évtized végéig tartó bő száz esztendőt, miközben több regény lapul a regényben, amely egyszerre dokumentumregény és fikció. Letehetetlen.
Mélyen megrendítően jelenik meg előttünk az 1917-es októberi orosz forradalom brutalitása, a lengyel kommunista berendezkedés a kezdetektől a szétesésig, a rendszerváltás zavarosban halászó, ügyeskedő időszaka, amikor sokan köpönyeget váltanak, de a Putyin irányította Oroszország megszületése is. Eközben sorsok tárulnak fel előttünk, emberek küzdenek a múlttal, saját hibáikkal, a politika teremtette alattomos helyzetekkel, amelyekre egyéni válaszokat kell adniuk. A zsidó származású és a rendszerrel együttműködő Benedykt, illetve a katolikus, ádáz, börtönt is megjárt ellenálló, Zuzanna házassága mély kérdéseket vet fel: lehet-e bárkinek is igaza, amikor az ember a történelem játékszere, miként lehet viszonyulni egy aljas hatalomhoz, mit tehetünk azért, hogy a félelem légkörében se éljünk félelemben, valamint minden körülmények közt érdemes-e az igazunkat hangoztatnunk.
„Nem mindennapi könyv egy – lengyel és zsidó – család három nemzedékéről és Lengyelország sorsáról, amely beleíródott Európa szellemi és politikai történetébe” – (Zdzisław Krasnodębski, filozófus, szociológus)
„Az egyes figurák mesterien elbeszélt komplikált története, a sokrétű, világosan megrajzolt pszichológiai portrék, a kiváló párbeszédek, az az intellektuális lendület, amellyel a regényben az egyes problémákat ábrázolja, de mindenekelőtt az, hogy semmiféle tabutól sem riad vissza, olyan művészi és értelmiségi aktussá teszik Wildstein regényét, amelynek köszönhetően A velünk élő múlt szerzője a legkiválóbb lengyel írók között tarthatja számon magát” – (Włodzimierz Bolecki, irodalomkritikus)
Bronisław Wildstein, író, újságíró, publicista. A krakkkói Jagelló Egyetem lengyel szakán végzett. A hetvenes években az antikommunista ellenzék aktivistája. A Szolidaritás Diákbizottságának társalapítója Krakkóban (1977). Földalatti sajtóorgánumok alapítója, szerzője. 1980-ban részt vett a Szolidaritás és a Független Diákszövetség létrehozásában Krakkóban. A hadiállapot bevezetése nyugaton érte. Társalapítója és 1982–87 között főszerkesztője a Párizsban megjelenő Kontakt című havilapnak. Az emigráns és a földalatti sajtó szerzője. A Szabad Európa Rádió párizsi tudósítója 1987–90 között. Íróként 1989-ben debütál a Jak woda (Mint a víz) című regénnyel, amelyért megkapja az akkoriban legnagyobb presztízsnek örvendő irodalmi kitüntetést, a Kościelski-díjat.
A Rzeczpospolita publicistája lesz 2000-ben, ahonnan 2005-ben bocsájtják el, amikor nyilvánosságra hozza az IPN (Nemzeti Emlékezet Intézete) az úgynevezett Wildstein-listáit (nyílt, katalogizált gyűjtemény több mint százhatvanezer névvel, akik vagy titkos munkatársai voltak a Lengyel Népköztársaság szerveinek, vagy kijelölték őket az együttműködésre). Volt a Wprost hetilap publicistája, a TVP elnöke, az Uważam Rze hetilapnál is dolgozott publicistaként, a Republika Televízió társalapítója, megteremtője, ahol főszerkesztői és elnöki tisztséget is töltött be. Publikált a Do Rzeczy hetilapban, és további számos periodikába írt, tévé- és rádióműsorokat vezetett. Jelenleg a W sieci című hetilap szerzője és műsora van a TVP-ben. Többek között Fehér Sas Renddel is kitüntették, ez Lengyelország legmagasabb és egyben legrégibb kitüntetése, amellyel a katonai és a civil teljesítményt jutalmazzák.
Hét regény, két elbeszéléskötet és hét publicisztikai-esszéisztikus mű szerzője. 2015-ben jelent meg Cienie moich czasów (Korom árnyai) című önéletrajzi esszéje.
Részlet a regényből:
„A következő előadás alkalmával észrevettem, hogy valami nem stimmel. A pópa valami mást kezdett mondani az előre egyeztetett bevezető után. Dühödten bámultam rá, de neki csak átsiklott fölöttem a pillantása. A többiek, akiket egy szemvillanással rendre intettem, nem tudták levenni rólam rémült tekintetüket. A pópa meg, arra a kérdésre, hogy mégis honnan van gonoszság a világon, ha az Isten jó, csak félredöntötte a fejét. »Hát az ember jó? – kérdezte. – Lehet jó az ember, ha nincs ott fölötte a jóságos Atya? Ha gonosz az az ember, aki hisz, milyen gonosz lesz, amikor megszűnik hinni?«
A rémült funkcionárius dadogott valamit. »Talán éppen akkor lesz jobb ember!« – kiáltottam a terem közepéről.
»Mégis miért? – kérdezte a pópa. Kihúzta magát. Ekkor már más ember volt. Nem ismertem rá. – Akik hisznek, legalább tudják, hogy létezik természet. Hát te? – felém fordult. – Azt legalább tudod, ki alkotta a természetet?«
Már éreztem, hogy rossz vége lesz, amikor az emberünkből, mint egy automatából kitört: »A természet teremtette saját magát.« A közönség soraiban kitört a nevetés. Bólintottam. Néhány funkcionárius körülvette a pópát.
»Ügyelnünk kell, hogy ne essen baja a vitapartnerünknek« – közöltem. Csendben tettük meg az utat. Igyekezett nem nézni rám. Megsajnáltam. Dühös lettem magamra, és szörnyen fáradt voltam. Össze kellett szednem magam. Négyesben mentünk be az irodába.
»Mire volt ez jó az atyának? – kérdeztem. Vállai közé húzta a fejét. – Foglalkozzatok vele« – mondtam.
Ivan komoran közel lépett hozzá, felemelte szívós öklét. »Hogy jössz ki ebből, csuhás? Na, mi lesz? Megment az Isten?« Az ököl lesújtott. Grigorij ugrott oda. Verekedtek. Elnyújtott, reményvesztett nyögést hallottam. Kimentem.
Abban is részt vettem, amikor szétkergettük a tömeget a zsinagóga előtt. Az épületet átadtuk a Zsidó Munkásszövetségnek, klubnak. Vertük az embereket, akik nem is védekeztek, a földön vonszoltuk, letartóztattuk őket. Majdhogynem gyönyört éreztem. Arcon köptük, megaláztuk, megöltük a régi Istent.”
Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!