Sem szex, sem munka – egy volt prostituált üzenete

Magyarországon szerencsére annyira még nem elterjedt, ám a külföldi feminizmusban egyre nagyobb teret nyer az elképzelés, miszerint az a prostituált, akit fizikailag nem kényszerítenek (azaz, nem emberkereskedelem áldozata), valójában szabad választásából kifolyólag, önkéntes alapon él a testéből, és ezt tiszteletben tartva „szexmunkásnak” kell nevezni. Ebben a szemléletben a prostitúció egyenesen női szabadságjogként (!) tűnik fel, amit csak bigott, szélsőségesen konzervatív alakok vélelmeznek – persze kizárólag morális okokból, szemellenzős prűdériából – problémásnak.  A „szexmunkával”, érvelnek a megközelítés hívei, az egyetlen gond az illegalitás és a stigmatizáció – ha ez megszűnne, akkor ugyanolyan megbecsült és problémamentes szolgáltató foglalkozásként működhetne, mint pl. a fodrászat. Hitetlenkedést, idegenkedést, vagy egyenesen zsigeri ellenkezést vált ki belőlünk ez a szemlélet? Úgy gondoljuk, hogy a test áruba bocsátását női jogként ünnepelni az emberi méltóság, az emancipáció és a szabadság megcsúfolása? Rachel Moran Kifizetve – utam a prostitúción át című könyve segítségünkre van abban, hogy az esetleg nehezebben megfogható ellenérzéseink kristálytiszta ellenérvekké szilárduljanak.

Az újonnan alakult budapesti feminista kiadó, a Közkincs nyitja az általa kínált művek sorát ezzel a hagyományos memoár keretei közé vállaltan be nem illeszthető kötettel. A puhatáblás, szürke-fekete borító egyszerű, ízléses. Moran kiváló íráskészségét, szépirodalmi igényű stílusát Gaál Judit fordítása gördülékenyen, választékosan, gyakorlatilag hibátlanul adja vissza. A tördelés viszont néhány helyen problémás: több alkalommal összecsúsznak egy-egy sorban a szavak, némileg megzavarva az olvasást (pl. 88.). A hivatkozások általában pontosak, egyetlen apróságot kivéve: Dr. M. Scott Peck The Road Less Travelled c. könyve (melyből az egyik mottó származik, 25.) Úttalan utakon és Járatlan út címekkel jelent meg magyarul, a People of the Lie pedig Hazug emberek és Ördögi emberek címekkel.

A szerző, Rachel Moran Dublinban született 1976-ban, diszfunkcionális családban, mentálisan beteg, elhanyagoló szülők öt gyermeke egyikeként. Az ellátórendszerből hamarosan az utcára, a hajléktalanságból tizenöt évesen a prostitúcióba, annak következményeként pedig a szerhasználatba sodródott. Huszonkét évesen sikerült kitörnie. A dublini egyetemen újságíró szakon végzett, és kiterjedt tájékozottságra tett szert a prostitúcióról szóló szakirodalomban, melyre, saját tapasztalatai viszonylatában, többször hivatkozik. Hosszú éveken keresztül írta terjedelmes (325 oldal), műfajilag nehezen behatárolható könyvét, mely visszaemlékezés, (ön)terápia és a témával kapcsolatos felvilágosítás egyben.

Az első néhány fejezet után széttöredezik a lineáris történetmesélés, a könyv helyenként (mivel a szerző hagyja szabadon csapongani a gondolatait) inkább tudatfolyamregényhez hasonlítana, ha fikció lenne. De sajnos nem az. Nyomasztóvá teszi az olvasásélményt, hogy mindez megtörtént, és ráadásul nem egyéni szerencsétlenség, hanem kollektív tapasztalat. Moran ugyanis, amint azt előre jelzi, más prostituáltak beszámolóit, illetve a körükben végzett kutatási eredményeket is beépíti a szövegbe. A történet nemcsak a sajátja, hanem egy globális társadalmi probléma. 

A mű három részre tagolódik. Az első hét fejezet az előzményekről, azaz a prostitúcióba kerülés komplex okairól ad számot. A második, egyben legterjedelmesebb rész tételesen megcáfolja a prostitúció köré szőtt mítoszokat. A harmadik részben pedig Moran a következményeket tárgyalja. A huszonhat fejezet mindegyike egy-egy mottóval kezdődik a szépirodalom vagy a szakirodalom köréből, bizonyítva a szerző széleskörű olvasottságát. Idéz például Dickenstől és Thackeray-től, Colette-től, Samuel Johnsontól, a Nobel-díjas Ellen Johnson Sirleaftől, Jane Fonda önéletrajzából és a progresszív szemléletű lelkésztől, Richard Holloway-től. A feminista elméletírók és kutatók közül a szerző olyan klasszikusokra hivatkozik, mint Simone de Beauvoir vagy Andrea Dworkin, valamint olyan mai szerzőkre, mint Sheila Jeffreys és Julie Bindel, akiknek a munkásságával nem tudunk minden téren egyetérteni, ám a prostitúcióról szóló írásaik megvilágító erejűek. Moran továbbá többször idézi a prostitúcióban érintett nőket segítő ír egyesület, a Ruhama jelentéseit. Mivel saját szervezetének, a 319. oldalon bemutatott SPACE-nek (Survivors of Prostitution-Abuse Calling for Enlightenment – a prostitúciós bántalmazás felvilágosításra törekvő túlélői) nincs magyar fiókja, a hazai kiadás végén érdemes lett volna megemlíteni egy olyan szervezetet, ahová a kitörni akaró érintettek segítségért fordulhatnak. Ilyen például a védett házat üzemeltető Névtelen Utak Alapítvány.

A szövegben előrehaladva egymás után foszlanak szét a prostitúcióról alkotott téves, netán azt idealizáló elképzelések. Tudatosul például az olvasóban, hogy a szabad döntés nem azt jelenti, hogy nem ütnek-vernek minket, és nem szorítanak pisztolyt a fejünkhöz. Azaz, nem a fizikai kényszer hiányával egyenlő, hanem azzal, hogy legalább két opció a rendelkezésünkre áll, amelyek közül informált döntés alapján kiválaszthatjuk a számunkra (leg)megfelelőbbet. A prostitúcióba kerülő nők túlnyomó többségének azonban – hacsak a halált nem számítjuk – ez az egyetlen opciója. Az is kiderül a könyvből, hogy az erőszakot nem az illegalitás okozza, hanem az a prostitúció elidegeníthetetlen része.  A sztereotípia dacára ritkán bukkan fel a könyvben olyan kuncsaft, aki azért fordul prostituálthoz, mert másképp nem jut szexhez: valójában a kliensek többsége azért fizet, hogy a hatalomvágyát kiélhesse.

A Moran által felidézett esetek világosan bizonyítják, hogy a prostitúciónak semmi köze egyenrangú felek korrekt üzleti viszonyához, miként a „szexmunka” megközelítés hívei próbálják beállítani. (Azaz, távolról sem úgy működik, mint például a fodrász és vendége közti interakció). Például hiába határozhatja meg elvben a prostituált, hogy mit vállal és mit nem, az ügyfelek jelentős része ezeket a határokat nem tartja tiszteletben. Megdől a „luxusprosti” mítosza is: Moran beszámolója alapján az „escortmunka” még rosszabb, mint az utcai prostitúció, mert a megállapodás itt nem egy bizonyos típusú aktusra, hanem egy adott időintervallumra vonatkozik, mely alatt a prostituált teljesen ki van szolgáltatva a „megrendelő” kénye-kedvének. Még a sztereotip „boldog prostik” is többnyire szemérmesen elhallgatják sikerkönyveikben a „munka” tulajdonképpeni részleteit. Persze, hiszen ha kimondanák, hogy – akár egy kapualjban, akár egy luxusszálloda szobájában, de – arról van szó, hogy idegen férfiaknak kell megengedni, hogy a szájukba/torkukba, vaginájukba, végbelükbe hatoljanak, mindjárt nehezebb e pénzszerzési módhoz vidámságot és csillogást társítani. 

A tizennegyedik az egyik legfontosabb fejezet, melyben a szerző érzékletesen leírja: a prostituáltak kulcsfontosságú túlélési stratégiája a disszociáció, azaz a pszichés elszakadás a saját személyüktől (ezt jelezheti az álnévhasználat is), testüktől és attól, ami velük történik. Hogyhogy nem, a szexuális abúzus áldozatai is így próbálják elviselhetőbbé tenni az őket érő erőszakot! Viszont ennek a stratégiának ára van: „Mivel a prostitúcióban újra és újra letagadod a saját érzéseidet, traumatikus viszonyba keveredsz magaddal, emiatt viszont a saját éned igencsak elhalványodik.” (157.)  A károkat bagatellizáló mítoszok miatt adott esetben még a kuncsaftokat is meglepetésként éri (a jobb érzésűeket el is tántorítja), ha szembesülnek azzal, hogy a prostituált nem önként és nem élvezve végzi ezt a tevékenységet. Egy másik kiemelkedő, egyben gyomorba vágó rész az, ahol Moran levezeti, hogy ha már a prostitúció „munka”, akkor nézzük meg, milyen készségeket követel meg.

„Összefoglalva: A hányóreflex szabályozásának képessége. A sírhatnék visszafojtásának képessége. A képesség annak elképzelésére, hogy a pillanatnyi valóság nem történik meg. Ezek a prostitúcióhoz szükséges készségek. Ezek a készségek szükségesek ahhoz, amit egyesek »szexmunkaként« kívánnak normalizálva látni.” (246.)

Moran könyvében részletesen bemutatja a prostitúcióra adott lehetséges állami válaszokat. A teljes kriminalizáció a prostitúció minden szereplőjét bűnözőnek tekinti és üldözi. Az állami szabályozás (reglementáció) igyekszik a jelenséget központilag felügyelt keretek közé szorítani, és legálisan működtet pl. bordélyházakat vagy „Strichplatz”-okat (fizetett aktusok lebonyolítására kialakított fülkés parkolókat). Ilyen rendszer működik pl. Hollandiában, Németországban és Svájcban (ahol rengeteg a magyar-roma prostituált). A „szexmunka” megközelítés hívei teljes dekriminalizációt szeretnének, melynek következtében a prostituáltak szolgáltatóként,  vállalkozóként működhetnének.

A svéd modell hívei ezzel szemben úgy gondolják, hogy a prostitúciónak elidegeníthetetlen része a nők elleni erőszak, ezért a problémát a kereslet felől kell közelíteni. A prostituáltak büntetlenségét, kilépésben való segítését és a futattók, kliensek büntetését szorgalmazzák.  Ehhez persze szükség van arra a politikai akaratra, ami a nemi egyenlőségre és a nők politikai aktivistására kiemelt hangsúlyt fektető Svédországban megvolt 1999-ben, a vonatkozó törvény megszavazásakor, és megvan most is.

A patriarchális berendezkedésű, túlnyomórészt férfiak által vezetett és a nőket másodrendű állampolgároknak tekintő államnak (amilyen pl. Magyarország) kényelmes a prostitúció, így legfeljebb láthatatlanná igyekszik tenni. Egyrészt a politikusok egy része maga is kliens, másrészt, a prostitúció a többieknek is rendkívül kényelmes. Ennek oka: részben leveszi az állam válláról a mélyszegénység elleni fellépés felelősségét az, hogy vannak olyan férfiak, akik hajlandók a (túlnyomó részt) nőknek fizetni a „szexért”. Ahol pedig szabályozás van, ott még az adók révén az állam is profitál a nők testéből: például Hollandia gazdasági bevételeinek mintegy 7 százaléka a prostitúcióból származik.

Moran könyvének hazai megjelenése remélhetőleg fontos eszköz lesz abban a harcban, amit azért vívunk, hogy Magyarország a jelenlegi, senkinek sem jó helyzetből, aminek lényege a prostituáltak hatóságok általi vegzálása, semmiképpen sem az állami szabályozás vagy a teljes dekriminalizáció, hanem – kellően megreformált szociálpolitika mellett – a svéd modell irányába induljon el. 

Rachel Moran: Kifizetve. Utam a prostitúción át. Ford. Gaál Judit. Közkincs Kiadó, Budapest, 2019