Se istenek, se szörnyek

Az uralkodó dinasztián belüli családi viszályok, udvari és falusi intrikák határozzák meg Rusvai Mónika Tündöklő című regényében a tengerik népének mindennapjait, akik az ősi tiltás ellenére elhagyták az isteneik által nekik lakhelyül rendelt szigetvilágot, és bemerészkedtek a rengeteg mélyére. Itt pedig olyan gyűlölettel vicsorognak egymásra, hogy vakok maradnak a mélyben újjászülető, valódi szörnyetegek veszélyére. Egységes birodalmuk ugyanúgy darabjaira hullott szét, ahogy az uralkodó család összetartása is: annak minden tagja konfliktusba került egymással. Megbízott képviselőik, a középvezetők lába alól is kicsúszott a biztos talaj: természetükhöz mérten reagáltak a válságra.

A szárazföld meghódítása után átrendeződtek a hatalmi viszonyok, egyesek közülük kegyvesztetté, bujdosóvá váltak, mások erőszakkal magukhoz ragadták a lokális hatalmat, míg néhányan elefántcsonttornyukba zárkózva, visszavonultan élik mindennapjaikat. Ez utóbbiak közé tartozik Denamals is, aki a világból kiábrándult filantróp módjára tengeti mindennapjait vidéki kúriájában, régi idők emlékeibe merülve. A letűnőben lévő értékek, ősi hagyományok nem túl éber őrzője ő: a múlthoz való ragaszkodása, kötődése kontrollálhatatlan. Az egykori Csillag Palota urában élő hamis nosztalgia annyira hatalmába kerítette, hogy védtelenné és kiszolgáltatottá vált, a külvilággal pedig fokozatosan elvesztette kapcsolatát. A történet jelenében a környezetével való kommunikációra egyre inkább alkalmatlannak mutatkozik, pedig nem csak a múlt őrzője, hanem az eljövendő veszélyek ismerője is. Nem látja át, mikor és hogyan kellene a múltban rejlő titkokról beszélnie, így végül bajt hoz mások fejére is. Tudását nem aknázza ki megfelelőképpen, de mivel mások tisztában vannak a benne rejlő lehetőségekkel, az ő szemükben egyszerre sebezhetővé, értékessé és veszélyessé válik, így könnyen válik bűnbakká. A hozzá hasonló karaktereket ért bántódás gyakran lehet egy történetben az események katalizátora: a csendes megfigyelők, akiket meghatároz az ilyen típusú emberekhez való kötődésük, a szeretett személy bántalmazása által aktív szereplőivé válhatnak a történetnek. Így sodródik a regényben az eseményekkel Erthol, a fiatal lovász is, aki nevelt gyermekeként közvetlenül kísérte végig a férfi leépülését.

Amikor a bujdosóként emlegetett Viharhozó eltulajdonít egy Denamals birtokában lévő tárgyat, és jól kivehető nyomát hagyja annak, hogy otthonában járt, a helyi vezetők kapva-kapnak az alkalmon, és a bolondnak tartott férfit a bujdosó cinkosának bélyegezve börtönbe zárják. Ertholnak nagy árat kell fizetnie azért, hogy pártfogóját kiváltsa, ezt követően pedig nincs más választása: vándorútra indul, mint egy mesebeli szegénylegény, hogy megcsinálja a szerencséjét. Pontosabban, hogy megteremtse a biztos egzisztenciáját ahhoz, hogy mindenkitől függetlenül, kedve szerint alakítsa saját jövőjét és segíthesse húgát is az előrejutásban. Útja során sajátos nézőpontból, alulnézetből, rajta keresztül figyelhetjük végig az események alakulását, a hatalmasok játékát, a szereplők küzdelmeit, miközben ő maga tudtán kívül, „átokhozóként” válik a történet szerves részévé. Erthol hozzáértése a lovakhoz a magyar hiedelemvilág lovászát, vagy táltos hagyományait juttathatja eszünkbe, és a fiúnak minden adottsága meg is van hozzá, hogy ezen a vonalon a Sárkányt legyőző hőssé váljon. Ám az, hogy ez tulajdonképpen elmarad, vagyis csak felemás módon teljesedik be, nem kelt hiányt bennünk, hanem izgalmasabbá és újragondolhatóvá teszi a regény fő üzenetét: egyedül nem, csak együtt lehet legyőzni a mitikus gonoszt.

Amióta világ a világ, nem nagyon létezett olyan párhuzamos, teremtett univerzum, vagy fantasztikus birodalom, amelyre ne lett volna igaz, hogy benne a történelem ismétli önmagát. Aki pedig ezekben a világokban a megfelelő kritikával és távolságtartással ismeri, kutatja a régi idők eseményeit, az érzékenyebb lesz a környezetére, különbséget tud tenni az őszinteségre való törekvés és a manipulatív gesztusok között, valamint felkészülten és magabiztosabban mozog a jelen adta szituációkban, mert felismeri a válság és a veszély legelső jeleit is. Ám arról sem szabad megfelejtkeznie, hogy neki magának is a megfelelő eszközökkel élve, szerepet játszva kell véleményt nyilvánítania, ha nem akar gyorsan mártírrá válni a hatalmasok harca során. Minden jelent érintő, fenyegetettségérzést keltő kritika vagy a kollektív hagyománytól, emlékezettől különböző, múltról való beszéd ugyanis könnyedén azt a veszélyt vonja maga után, hogy az egyedi álláspontot képviselőt, illetve képviselők kisebb csoportját őrültnek vagy árulónak nyilvánítják.

A kiskaput az allegorizálás lehetősége – tehát a jelen kritikája egy múltbeli esemény megjelenítésével úgy, hogy asszociatív módon a befogadó párhuzamot tudjon vonni a két idősík között –, vagy a fikciónak tekintett keret – tehát a művészetek végtermékei és a művészetek szabadsága – adják. A vándorszínészek képviselik ezt a szerepet a regényben. Mint jósok és látók tűnnek fel, akik a szakrális kultúráról és az őstörténetről egészen újszerű, egyedi értelmezéseket hoznak létre, amelyet nyilvánosság számára is elérhetővé tesznek egy-egy előadás keretében. Brillírozó akrobatákként érzékelik annak határát, hogy mit bír el egy adott színházi előadás épp aktuális közönsége. Denamalsszal szemben ők profi módon élnek képességeikkel és lehetőségeikkel. A vándorcsillagokról – a tengerik isteneiről – stílusosan tehát a vándorszínészek mesélnek rendhagyó meséket, amelyekkel átírják a múltat, és teleírják kérdésekkel a jelent és a jövőt. De vajon mi történik akkor, ha a törvényen kívüliekkel is kapcsolatban lévő szabad szellemű színészek egy udvar szolgálatába állnak?

A tengerik néhány nyugtalanító színházi előadás megtekintését leszámítva beletörődnek jelenlegi sorsukba, élik a maguk kis mindennapjait, el vannak foglalva a jelen aktuális hatalmi harcaival, hajszolják a pillanatnyi élvezeteket, és nincsenek tudatában puszta létük fenyegetettségének: a Sárkány eljövetelét jelző sárkánykígyóknak, amit a veszélyre felfigyelő középvezetők, a diktatórikus vonásokat mutató, alakulóban lévő katonai közösség tagjai is eltitkolnak előlük. A sárkánykígyók újbóli megjelenése és elszaporodása azért tabutéma, mert kétélű fegyver: a tömeges pánik veszélyeztethetné a kialakulóban lévő hatalmat. Hiszen egy külső, természetfeletti erővel bíró ellenséggel szemben csak egy erős és szilárd hatalmi csoport veheti fel a harcot, amely önmagát a nép védelmezőjeként mutatja fel, nem mellesleg az erejét ebből is merítve. Itt azonban még minden igen képlékeny, és egyelőre senkinek sem érdeke a teljes tudását feltárni a sárkánykígyókról vagy a vándorcsillagokról, pontosabban arról, hogy ezek a lények már nagyon is a világuk részét képezik. Így aztán a köztudatban egyfajta panteista istenkép és gondolkodásmód van érvényben: az uralkodó nézet szerint a rossz és a jó természetfeletti erői sajátos módon a természetben feloldódva, részben a hőstettek jutalmaként, részben pedig az első emberi bűnök következtében egyaránt magukra hagyták ezt a világot.

A kötetben folyamatosan érvényesül az az elv, hogy semmi sem az, aminek látszik: ez pedig nemcsak a múltat, hanem a jelent és a jövőt is áthatja.

Rusvai Mónika első kötete világépítésén és mitológiai rendszerének kiépítésén nem lehet fogást találni, ám a regény vallottan tanulópróba és így a fantasy minden kellékével kísérletező mű, amely egyfajta állatorvosi lóként funkcionál: elkerülhetetlenül töménnyé is válik a történetalkotás.

A karakterek felemás működtetése is hagy némi kivánnivalót maga után. A szereplők kissé esetlenül, érzelemszegényen mozognak a számukra igazán kreatívan, apró részletekig kidolgozott világban. Megnyilvánulásaikban pedig sokszor nem harmonizálnak, illetve nem a regény belső logikáját követve konfrontálódnak a teremtett környezettel, a kialakított mentalitással és mitológiai rendszerrel.

A szerző, aki egyetemi szakdolgozatában az európai kultúrában megjelenő sárkányalakok variációit vizsgálta, majd a kötet írásakor már a Szegedi Tudományegyetem doktoranduszaként kortárs fantasyvel és szörnyelmélettel foglalkozott, jelen munkát tekintve még inkább gondolkodik kutatóként, mint alkotóként. Ennek mutatója az is, hogy jóval nagyobb hangsúlyt fektetett az európai mítoszok nyomát magán viselő világalkotás, és ebben a világban rejtőzködő népmesei-népmondai hagyományokból félig-meddig ismerős szörnyek újragondolására, mint a mágikus világ többé-kevésbé hús-vér embereinek több személyességet, érzelmi megnyilvánulást igénylő kidolgozására. Ugyanakkor, akárcsak a kötetben szereplő vándorszínészek, íróként már most az allegorizálás és a fikció teremtette közegen keresztüli érzékeny kritika mestere. Első kötete összességében izgalmas, remek olvasmány, nem csupán a fantasy-rajongók, hanem a néprajz és mítoszkutatók számára is tartalmas, ígéretes munka.

Rusvai Mónika: Tündöklő. Gabo, Budapest, 2019