Nyúlverem

III. szín

Janóra gyanakvóan nézett a rokonság. Egy évvel született később, mint én, lobogó szőke hajával meg kék szemével látomásként ragyogott a napszítta, gesztenyehajú, jövőtlen vidéken.

                Semmi nem utalt arra, hogy unokatestvérek lennénk. Tökéletes ellentéte voltam, legfeljebb a szemöldökünk, ha hasonlított dőlésszögében. Janó szívesen kért Barbie-t és sminkkészletet a születésnapjára, nem úgy, mint a nála két évvel fiatalabb dömperező, kismotorozó Lacus. Meglehetősen kedveltem benne, hogy mindenben követett. Önthettem homokot a nyakába vagy utasíthattam arra, hogy labdázzunk, mindent csendben, türelemmel viselt el. Mindez természetesen tovább mélyítette a rokonok fantáziálását Janóról, ezért nagy gonddal figyelték minden lépésünket, nehogy „ínycentus” történjen – jelentett ez akármit is számunkra.

                Az egyik borongós nyári délutánon akadálypályát építettünk a házban: nagyanyám hálója lávával körbevett erőddé változott, az étkező egyensúlypályává, a nappali kalózoktól hemzsegő óceánná. A belépőt egy nyalókában tettük meg, a közönség pedig a nagyanyámból és a nagynénémből tevődött össze, akik minden mutatványunkat megtapsolták. Lacust segédként használtuk, aki néha tüzet okádó hegyként, néha gonosz kalózként jelentett ránk halálos veszélyt.

NAGYAPA           Mit buziskodnak ezek? (A kertből érkezett, letette a vödröt.)

                Nagyanyám olyan hangosan csapta össze a két tenyerét, mintha azt hinné, el tudja utólag el tudná nyomni az elhangzott szavakat. Nagynéném csípőre tett kézzel, mérgesen rázta a fejét, de szeméből a színjáték ellenére sem tudta kiölni a kételyt, amit a fia iránt érzett.

                Elröhögcséltünk a szón, „buziskodás”. Mintha pancsikolás lett volna. Amint eltűntek a felnőttek az étkezőben, lopva puszit adtunk egymás szájára, és szétrebbentünk. Az ágyra ugrottam a hálóban, Janó a nappali medveszőr szőnyege alá bújt, és a szobákat elválasztó üvegajtón át néztünk egymásra kuncogva és kimelegedve, semmit nem tudva a világról.  

                Lacus leverekedte magát a fotelről és rávetette magát a medveszőrre. Nagyapám utánunk szólt, hogy segítsünk neki odakint. Előre szaladtunk és kifiguráztuk, ahogy totyogva sietett utánunk. Műanyag tálkákat dobott elénk, kinyitotta a garázsajtót, és kibontott egy kukoricával telt krumpliszsákot. Tudtuk a dolgunkat: belemerítettük a tálakat, majd a púpos adaggal a csirkeól felé vettük az irányt. Beléptünk a csirkék közé, rájuk szórtuk a kukoricát. Janó belerúgott a csirkéket védelmező kakasba, majd gyorsan, mint a vadászó rókák, kiosontunk a ketrecből.

                Néztük egy darabig, ahogy falánkságukban a csibéket is majdnem eltaposták, aztán a nyulakat is meglátogattuk a cseresznyefás végében. Figyeltük az ugrándozásukat, utánoztuk őket. A sántát Julcsinak, a félénket Pityunak neveztük el, és szerettük azt hinni, hallgatnak a nevükre. Gyomot téptünk, átnyújtottuk nekik a ketrecen. Janó felsikított, amikor a foguk az ujjbegyét súrolta. Megráztam a rácsot. Élveztem, hogy eliszkolnak, majd lassan, félénken közelebb merészkednek a fűért. Tetszett, mennyire könnyű bizalmat építeni, és őszinte élvezetet nyújtott, hogy felelősség nélkül eljátszhattam azt.

                Leraktak valamit a linóleummal fedett kerti asztalra, bántó volt a csörrenése. Kíváncsian fordultunk a hang irányába, ahol nagyapám egy kést és egy bordó palackot helyezett el egy szerkezet mellett.

Hessegető mozdulatokat tett, hogy adjunk neki helyet a nyúlodú bejáratánál. Nyögdécselve leguggolt, résnyire nyitotta a rácsos ajtót, és karjával Julcsi után nyúlt. A szűkös ketrecben nem volt nehéz sarokba szorítani őt. Ránk hagyta, hogy visszahúzzuk a kallantyút a rácsra. Janó elsírta magát.

KISLÁNY              Mit sírsz? Csak orvososat játszik vele.

                Janó nem szólt, a szájába vette a trikója szélét, és csupasz hassal figyelte nagyapámat. Odaálltam az asztal mellé. Nagyapám a hasára szorította Julcsit, és egyik kezével a farát, másikkal a tarkóját markolta.

NAGYAPA           Janó, gyere ide Lujzihoz. Ne kelljen kétszer mondanom. (A nyakát nyújtogatta Janó után.)

                Miután Janó nem mozdult, a hasa elé emelte a nyulat és lehajolt hozzám. Nem mertem a szemébe nézni. A mögötte himbálózó hintaágyat figyeltem; a huzat ananászsárga és fűszerzöld foltjai összemosódtak az avokádózöld gyepszőnyeggel és nagyapám dohányfehér hajával.

NAGYAPA           Mi a nyuszi neve? (Közelebb emelte hozzám.)

KISLÁNY              Julcsi.

NAGYAPA           Szép név. Megvizsgáljuk, és aztán belenézünk a szájába, rendben? Köszönj el tőle szépen.

Kivillantak a fogai. Ekkor láttam először, hogy nem tud mosolyogni. Vicsorog, mint a felhergelt farkasok.

                Ha eszembe jut nagyapám szája, körvonalazódik a nyelve is, amin vörös lepedék ül. Lehelete egy cefrés pincéé. Most is, ahogy visszagondolok a vicsorára, ezt a kinyújtott, pokróc méretű nyelvet látom, mögötte egy sötét kamrát, amiben elveszik az ép ész. Hogy honnan van tudomásom a szája belsejéről, nem tudhatom, mégis tudom. Zavarbaejtő, nem?

Nagyapám felegyenesedett, és hirtelen mozdulattal oldalra fordította Julcsi fejét. Akkorát roppant a nyaka, mint nagyanyám, amikor nyújtózott egyet főzés közben. A lábánál kötözte fel. Eszembe jutott a kereszt, ami nagyanyám ágya felett lógott, és egy félpucér bácsi volt rajta.

KISLÁNY              Julcsi elaludt? (Nagyapám felkacagott, miközben a zsinórt csomózta.)

NAGYAPA           De még mennyire. Nagyanyád is tehetne már így.

                Julcsi teste előre-hátra lengett a fokozódó szélben. Közel hajoltam hozzá. Merev szemében megláttam magamat, és mögöttem az egymásba kapaszkodó viharfelhőket. Szája tátva, mintha őszinte, gyermeki rácsodálkozással háborogna a helyzetén. Nagyapám kinyitotta a palackot, hátradöntötte a fejét, majd jólesően sóhajtott. Bekapcsolta a rádiót és elővette a bicskáját.