Távolabbi héj; Hűvös szünet

Távolabbi héj

Szabálytalan körvonalú tér szorul a bútorok közé,
benne állok abban, ami besűrűsödik, az idegenség
szilárd tömbjei
egymásra halmozva, ha mozdulok, kitöltik a nyomomban fölszabaduló helyet.

Joghurtos pohár alján kikapart hiány, műanyag falán a fény
tompán átdereneg, hirtelen kirándulóidő a szürke,
folyékony délelőttön.

Az ablakon túl a nedves fűben a tölgyek árnyékcsíkjai
és a zúzmara koncentrikus körívei keresztezik egymást,
nyugodt, észrevétlen összeütközés, melyben senki nem sérül,
mindenki gyarapszik.

A füstüveg-homályú célon a vaksötét okok átsejlenek.
Szemben híres árapálysziget. Száraz lábbal
kelünk át a túlsó partra.

Elképzelek fiatalon egy arcot, és nem gyűlölöm.
Ki ne vágyna rá, hogy kihámozza
a viszolygás alól az ártatlanságot.

Persze guríthatom, és mondhatom: tökéletlen gömb,
vagy ugyanilyen erővel: tökéletlen igyekezet,
de mikor az alma felém eső oldalát nézem,
az egész almára gondolok: milyen barna
és ütődött lehet a hátulja, milyen
jóvátehetetlen a távolabbi héj.

A legkisebb eltérés, a vízszint hiánya
is mennyit számít, ahogy kapaszkodik saját ferdesége
a megdönthető asztallap szélébe, nehogy lesodródjon,
megtartanám magam a ragaszkodás felemás korlátján,
de a vállaid közé csak te tudsz esni.

Futás a nagy lehetőség felé, aztán hirtelen visszahőkölés,
a merevség szórakozottan mérlegel,
míg a támpontok, túlérett premisszák
a dagálykúpok kontúrjaival együtt
mosódnak el.

A bokrok előnye egyszerre hátrányuk is:
beárnyékolják a beszédet arról, ami mögöttük zajlik,
az erkély és rajta a rikító napernyő, mint egy nyelv hegyére
sodródott dicsekvés bizonyítéka.

Balra egy kuka, gondosan mellé dobálva
néhány műanyag palack. A nap tanulsága:
a globális kapitalizmus nem legyőzte,
csak ökokrízissé változtatta az osztályharcot.

Majd ha az ordítás vége begöndörödik,
mint egy szalag, amit egy olló élén
húztak végig.
Majd ha úgy lesz a síkból térbeli test,
ahogy az idő eljár egy kocka felett.

Hűvös szünet

Az utca kisötétül, elmaradozom nyomaimból,
a járda szelíd ívén az évszakhoz képest magányos hósáv ritkul,
a levegő szokatlan tömörsége ellenáll, neki feszül mozgásomnak, 
kérlelhetetlenül torlódni kezd.

Kijelölt tartomány, mely egyszerre ideköt,
de el is oldoz, nem ígéri, hogy kárpótol bármiért.
Az udvar megvilágított foltja körvonalaival befejezetlenül hagy,
kilépek belőle, mielőtt összezárul.

Gyom a hézagokban, szivárgó gálicos nyirok,
ha indulok, lábam nyújtom, lépésem medréből kiönt,
túlcsordul, egy hosszabb sasszé zúdul
a sodorvonalon, addig húz, amíg hagyom.

Száraz ropogás a kéreg alatt, kopár izületek
vacognak, a felületen egy gyantacsepp
kemény csillogása, de beljebb a szilárdság
egyre csak puhul.

Sima, fényesre koptatott négyzet egy még világosabb keretben,
elfordul a sík, a csípő megmakacsolja magát,
a kapaszkodás íve az üveg felé hajlik, aluszékony bizalom,
hozzásimul egy kabát.

Karika karikához ér, és bennük az ábra,
amit elfed a nyelv, nem tudok meg többet magamról.
Mi az, aminek engedelmeskednék:
ostoba szabálynak, öncélú felosztásnak.

Veszteglek mozdulatlanul,
mintha egy vállalt némaság origójában.
Kinek számolnék be mégis az arcok
közelségéről? A plakáton egymásba folynak.

A fal parancsai a bokrok könnyelműségével
szemben. Csöndes horpadás egy fáradt felületen.
Felkapart zománc pattog a távtartó kúpján,
alátét zajong, magasság sistereg.

A látvány nyers önkénye helyett
az árnyékba húzott napágy kényelmes kelepce.
De a medence nem vetélkedik a figyelemért
az üres stranddal, ki nem sajátít, hagyja, hogy elcsábuljak.

Egyszerű ébredés, alapvető fák,
ablaktól ablakig formátlan lélegzet iszkol.
A házak közt tér nyílik kilátással a kékre,
hűvös szünet és ami halványan folytatódik.