A fake news mi vagyunk

Az ismert zen kóan szerint a buddhista mester egyszer felmutatott ujjával a Holdra. A szavak olyanok, mint a Holdra mutató ujj, magyarázta a mester értetlenkedő tanítványának. Felhasználjuk az ujjunkat, hogy rámutassunk az igazságra, de attól az igazság (a Hold) még nem lesz azonos az ujjunkkal, és igazából nincs is szükségünk az ujjunkra, hogy lássuk.

Valahogy így van ez a regénnyel mint olyannal is, magyarázza Viktor Pelevin (azaz: úgy tűnik, hogy magyarázza, lásd alább). A regénynek nincs más eszköze a szavakon kívül, így aztán a regényolvasó hajlamos lehet azt hinni, hogy a regény szavai azonosak azzal, amire rámutatnak. A regény így valódi episztemológiai csapdává válhat. Ennek elkerülésére pedig máig nem sok jobb eszközt találtak ki az iróniánál.

Viktor Pelevin regényei hiába szólnak egytől egyig az igazság kereséséről, alighanem végzetes hiba lenne őket komolyan venni. Legújabb könyve, a Titkos pillantások a Fudzsi-hegyre ezt próbálja nekünk megmutatni azzal a keserű humorral, amely az elmúlt évtizedekben az orosz szerző védjegyévé vált. Ez a regény is megtévesztően bőven ontja a „halálkomoly” tanításokat, a pelevini tanok sűrűjébe vezet bennünket, ám a struktúrája egy olyan metafikciós és metanarratív megoldásra épül, amely épp minden narratíva félrevezető voltára figyelmeztet. Eközben pedig a Pelevintől megszokott módon reflektál éles és merész módon nagy figyelmet kapott társadalmi kérdésekre.

Pelevin utóbbi köteteiben – s itt jegyezzük meg, hogy a Pelevin-életmű magyar közegben való népszerűsítéséért továbbra is elsősorban M. Nagy Miklóst illeti köszönet, aki a Titkos pillantások… kiváló magyar fordítását is jegyzi –, mint az Apolló batman vagy az iPhuck10 című regényekben, a szerző által előszeretettel alkalmazott fantasy- és sci-fi-elemek domináltak. Az iPhuck10-ben odáig jutottunk, hogy a „hús-vér” szereplők gyakorlatilag kiiktatódtak a cselekményből, hogy helyüket algoritmusok foglalják el – ezzel alighanem arra a gyakran emlegetett gúnyolódásra is rájátszva, mely szerint maga Viktor Pelevin (aki hosszú évek óta rejtőzködő életmódot folytat, nem ad interjút és nem jelenik meg nyilvánosan) is valószínűleg csak egy algoritmus.

Az új regény ehhez képest egészen hagyományos díszletek között játszódik, már-már realista közegben, a mai Oroszország valós viszonyainak hátterével. A két szálon futó, helyenként össze-összeérő cselekmény Pelevinhez képest egyáltalán nem túlbonyolított. Az orosz oligarcha, aki már túl van mindenen, és nem talál élvezetet semmi evilági örömben, beszáll a fiatal vállalkozó startupjába, amelynek lényege, hogy bevezeti ügyfeleit a „túlvilági” boldogságba: egy gondolatátviteli technológián keresztül átélhetővé válik a buddhista szerzetesek meditációs tapasztalata. Csakhogy az oligarcha két másik társával együtt annyira rákap a dzshánák élvezetére, hogy végül ottragadnak a túloldalon, és többé képtelenek a halandók olcsó örömeinek átélésére.

A másik vonalon Tánya, a luxusprostituált élettörténetét ismerhetjük meg: Tánya, aki még a szocializmus gyermeke (gyermekkorának leírása a regény csúcspontjai közé tartozik), már fiatalon kitűnik rendkívüli szépségével, és fő életcéljává válik, hogy ezt a szépséget megfelelő módon kamatoztassa. Így válik oligarchák kitartottjává, ám amikor eléri a kritikus kort, azon kapja magát, hogy nem kell senkinek, amíg fel nem bukkan életében Fegya, az első történetszál főszereplője, aki történetesen Tánya gyermekkori csodálója volt. Fegya és Tánya újbóli találkozása után előbbi egyre mélyebbre merül a dzshánákba, azaz a buddhista meditációs műveletekbe, utóbbira pedig egy radikális feminista mozgalom veti ki a hálóját. A női és a férfi „princípium” újra és újra összecsap a regény lapjain: Fegya jachtjának hálószobájában egy triptichon függ a falon, amelynek témája, ahogy Harvey Weinstein megerőszakolja Nicole Kidmant, Uma Thurmant és Natalie Portmant. Tánya feminista tanítómestere egy kigyúrt, tetovált fiatal „férfi” lesz, aki Giselle-nek nevezi magát, és Tánya rajta keresztül jut el a „pinakampó” használatának tudományához, amellyel a titkos feminista mozgalom meg akarja dönteni a patriarchális világrendet. (Ismét hangsúlyozzuk, az, hogy a cselekmény nem túlbonyolított, „Pelevinhez képest” értendő.)

Mindeközben dúskálunk a popkulturális utalásokban, amelyek mindvégig frivollá teszik a szöveget. A regény nyelve olykor a publicisztikával is kacérkodik – láthattuk ezt már például az Apolló batman című regényben is, amely a Putyin-ellenes tüntetéseket tette maró gúny tárgyává. Pelevintől megszokhattuk, hogy semmi sem szent neki, s most amellett, hogy az orosz oligarchák életmódját s ezen keresztül egész Oroszország züllöttségét teszi zavarba ejtő módon nevetségessé, a „szabad világ” álszentségét sem kíméli, különös tekintettel a #metoo mozgalomra. Álpróféták és „érzékeny lelkű” maffiózók gabalyodnak egymásba a regény lapjain, bizarr, undorító, nevetséges vagy épp csak közönséges love storyt szövögetve, miközben felsejlik előttük az igazság rettenetes arca.

Pelevin imád meghökkentő, hihetetlen és kizökkentő történeteket fabrikálni, és figyelme középpontjában mindig az igazság keresésének témája áll.

A Titkos pillantások…, különösen a Fegyának szentelt cselekményszál, bevezetés a buddhista meditációk elméletébe is, mindezt viszont nem más adja elő nekünk, mint egy megátalkodott orosz oligarcha, akinek ugyan van némi érzéke az elvont kérdésekhez, helyenként a művészetek iránt is mutat némi lanyha érdeklődést, ám alapvetően mégiscsak az mozgatja, hogy mi az a legtutibb, amit pénzért még meg tud venni, és ami túlmutat a szex, a drogok és a hatalom evilági élvezetein. Fegya elmeséli nekünk, mire jutott, miközben szédítően közel sodródott az igazsághoz: megtudja, hogy amiről beszélni akar, az végső soron közölhetetlen, hiszen a szavak nem jók semmire, és minden, amit szavakkal próbálunk átadni, beleveszik az elménk által konstruált narratívák labirintusába. Erről próbálja őt meggyőzni An szajadav névre hallgató „saját kopasza”, az a buddhista mester, akinek belemászik a fejébe, hogy átélje a meditációit. An szajadav szerint: „A legszörnyűbb az, hogy az ember, miután teleette magát üres szavakkal, elkezdi azt hinni, hogy valami fontosat ismert meg. Pedig csak töltöttek még egy kis szemetet a fejébe.” (180.) Vagy: „Ez az egész humbug, amit világnak nevezünk, legyen bármilyen fajta és bármilyen árfekvésű, ugyanazokból a gyorsan és fájdalmasan vibráló pixelekből áll, amiket mi hiszékenyen »én«-nek és »világ«-nak nevezünk.” (267.)

Fegya a maga bárdolatlan oligarchastílusában új és hamisítatlan 21. századi oroszországi keretek közé helyezi a platóni barlanghasonlatot is: „Emlékszel, az iskolában nevettünk a spermákról szóló viccen. Tudod, amiben a spermák lelkesen úsznak a sötétben, és közben beszélgetnek egymással: »Én hegedűművész leszek, én űrhajós, én miniszterelnök« és így tovább. Majd megszólal egy hang: »Testvéreim, becsaptak bennünket! Először is, egy gumiban vagyunk. Másodszor, egy seggben…«” (266–267.) Így lyukadunk ki annál a tételnél, amely a maga sutaságában is döbbenetes módon egyesíti a kortárs nyelv eszköztárát és a bénító egzisztenciális tapasztalatot: „»Fake news« – ez nem az interneten fortyogó szar. Hanem mi vagyunk: mi magunk.”

Persze nem kell megijedni, mosolyodik el a végén ismét Pelevin. Mindez nem más, mint regénycsapda. Hiszen ez is csak egy naratíva, amely nem tud kiszakadni saját szabályainak keretei közül. Hiszen ez is csak egy paródia, amely hülyét csinál a létezés kiszolgáltatottságából, annak minden kedves finomságával együtt. Hiszen megint beugrottunk: telepumpálták a fejünket szavakkal, és mi azt hittük, valami fontosról szereztünk tudomást. Miközben csak átvertek minket az oligarchák és szajháik, akik visszaélnek gyengeségeinkkel. És a regényíró, aki visszaél vele, hogy éhezünk a saját semmiségünkről szóló történetekre. Ne higgyük el egyetlen árva szavát sem.

Viktor Pelevin: Titkos pillantások a Fudzsi-hegyre. M. Nagy Miklós fordítása. Helikon, Budapest, 2019