Gondolt harmóniák

Nádas Péter esszéit olvashatjuk ő maga miatt, a tárgyai miatt és a gondolkodás végett, vagyis magunk miatt, hogy jobban, rendezettebben el tudjunk tűnődni élő és holt, világi és szellemi, egyszerű és bonyolult dolgokról, vagy dolognak nem is nevezhető, áttetsző fenoménekről. És ő vajon miért írja őket vagy ötven éve? Nem azért, mintha „public intellectual” volna, hanem magának a gondolkodásnak a – potenciális – szépsége végett, alkotók-művek általi megragadottságának elemzése miatt, meg azért, mert a csöndes szemlélődésben és reflektálásban eltelő élet kívánja a szavak foglalatát, vágyik a szótestekre. Az esszék olvasása és írása tehát szimmetrikus lehet, és különleges harmóniához vezethet.

Szemlélődőnek születni kell, ez alkat kérdése, amihez aztán a sors hozzásegít. A szemlélődés folyamata vagy állapota kifejezhető szavakkal, képekkel, de táncmozdulatokkal és zenével is. A szemlélődésben jeles és jeltelen társai vannak a magányos embernek, a szemlélődő nem magányos, más szóval megélheti a magány teljességét vagy teltségét, amit Alexandre Hollan után la substantialité du vide-nek, az üresség szubsztancialitásának is nevezhetünk akár (453.). Talán még az is megkockáztatható, hogy a szemlélődő emberek, keleten–nyugaton, rokonai egymásnak. Nem kell hozzá filozófiai szakképzettség, elég a bölcsesség szeretete; a feminin philo-sophia másként bánik a fogalmakkal, mint az akadémikus bátyja: az érzéki szemlélettől megy a fogalmakig és onnét vissza, tehát körbe ér. Nádas Péter életmottója pont ez: ahonnan indulok, ugyanoda érkezem. A „semmi” például mást jelent egy Sartre, és mást egy Földényi F. László tollán. Mi több, a semmi lefesthető. Nádas nem sokszor használja ezt a csúcsfogalmat, hiszen falulakó, fényképész és a festészetet értő ember létére számára a levegő nem semmi, az űrről pedig csupán küszöbtapasztalatunk van, a fényhez és annak hiányához tudjuk viszonyítani.

Nehezemre esik hasznos információkkal szolgálni erről a félezer oldalas kötetről, mert nem lineáris, nem következetes, nem is kronologikus a menete, hanem egy kört alkotnak az esszék. Annyit tehetek, hogy megszámolom: 34 darabot tartalmaz, amelyek legkorábbika 1977-ben, a legutóbbi pedig 2018-ban jelent meg. Ismerjük őket – másod- vagy harmadközlésekről van szó, egyik esszé sem új és nem publikálatlan. Miközben a sorozat első, ugyanilyen terjedelmű és másként, sérültebben szép darabja, a Leni sír politikai, társadalmi tematikájú írásokat tartalmazott, ez itt az irodalmi és képzőművészeti tárgyú esszék válogatott gyűjteménye. Voltaképpeni tárgyuk azonban maga a szemlélet, a gondolkodás, a reflexió, a világ észlelése, felfogása és értése/nemértése, regisztrálása/értelmezése, nemcsak írók és művészek, hanem minden ember részéről. Arról keveset tudunk, hogy az állat mit-hogyan fog fel, vagy mit él át a növény, de vannak szöveghelyek, ahol ennek közelébe jutunk (318–319.; 354–356., a címadó esszék a fákról). Korlátoltságunk folytán azonban a genre humain-re, az ember nevű állatra vagyunk kénytelenek szorítkozni.

Hogyne érdekelné Nádast a tudat, hiszen a tudat legkülönbözőbb jelzőkkel illethető kalandja az ember számára az élet. A két félteke, az önismeret és a világismeret egy egészet, egy gömböt alkot eközben. Amikor elbeszélő prózát ír, akkor az író elmeséli, ábrázolja ezt a kalandot sok szemszögből, amikor pedig esszét, akkor meg szeretné érteni, szintén több perspektívából, másokéiból is. Ez a két művelet keresztkapcsolatban áll, és kiazmust alkot. A gömb hasadt. Az elbeszélés néha esszé, az esszé pedig néha elbeszélés. A reflektálás itt is, meg ott is zajlik, csak emitt néha csupaszon és erőteljesebben absztrahálva, fogalmilag kihegyezve, de ez a fogalmi gondolkodás más, mint a filozófia tudományában, inkább a költészet fogalomhasználata felé hajlik, és a civil fogalmi gondolkodás felé.

Amikor például Nádas átveszi Jean Gebser (1905–1973) majdnem ismeretlen svájci antropológustól a diakronikus tudattörténeti struktúrák fogalmait¹, amelyek azonban rétegelten szinkronban is léteznek, a sokat emlegetett archaikus, mágikus, mitikus és mentális (mentális-racionális) korokat/fázisokat/rétegeket/struktúrákat, akkor ezeket teljesen elsajátítja és újraéli: nem az a kérdés, hogy ezek tudományosan hogyan verifikálhatók, és mely tudomány tehetné meg ezt, hanem az a helyzet, hogy ezek a szerzett, olvasott és a velünk született meg az örökölt tudásunk alapján tapasztalatilag – mindenki kipróbálhatja – igenis hitelesíthetők, és elősegítik a gondolkodást. Az onto- és a filogenetikus struktúrák szépen passzolnak ebben a modellben, és egyeztethetők azzal, amit a kollektív meg a személyes, az archaikus (netán anakronisztikus), valamint a korszerű tudattartalmakról elgondolunk. Érthetővé válik, hogy a mágikus felfogás mért képes pillanatok alatt fölébredni bennünk, felvilágosult individuumokban, és hogyhogy érvényesek a mítoszok. Ez nem száraz elmélet és nem posztmodern teória, nem is filozófia, hanem az esszéíró költői antropológiájának struktúraképzete, amivel lehet játszani, és sokféleképpen variálható. (Hogy mi is ez a „költői antropológia”, azt a Borús idill című szövegből lehet megtanulni egy kis utánajárással.) Nemes Z. Márió a Világló részletekről írott kritikájában ízlésbeli okokból, metafizikusnak találván, csípőből elutasítja ezt a tudattörténetet,² ellenben én jövet-menet régóta azon kapom magam, hogy lendít rajtam, amikor az észlelésről, a felfogásról és ezek értelmezéséről, a gondolkodásról gondolkodom.

Fontos leszögezni, hogy az esszégondolkodás (essayer franciául azt jelenti, hogy próbálkozni, megkísérelni, megvizsgálni, ellenőrizni): szabad. A szabad ember kísérletezése a létmegértésre egészen a halálig, néha abba is belenézve vagy belevakulva. Az esszé szabad ötletek jegyzéke, és az esszé a koherenciák keresése. Minden belefér, ha jól ír, aki írja, ha kommunikatív szándékkal ír, és ha jól komponál. Ez egy szépirodalmi műfaj, diszciplinárisan nem kötött. Ötletelhet az ember, vagy „lassú víz partot mos” alapon évtizedekig görgetheti ugyanazokat a gondolatokat. Az esszéista emblémájává Paul Klee Statt Beinen Flügel (Lábak helyett szárnyak) című ceruzarajzát tenném meg, amelyen igen hangsúlyos az oldalra billenő, tűnődő arc a vertikális szemekkel, de a potroh is. Az esszéíró gyűjt, mint a méhecske.

Ami pedig a „metafizikusat” illeti, hát ez nem szitokszó. Szép hosszú története van a metafizikai gondolkodásnak, kár ezt a hagyományt eldobni – meg aztán ki-ki mást ért alatta, van aki azt, hogy az illető mindent egy kalap alá vesz és hierarchikusan, mereven gondolkodik – Nádas nem ilyen, hiszen folyton differenciál, részletez, árnyal és mellérendeléseket alkot, strukturalista, többféle rendszerrel essayer. Van, aki pedig a természetfölötti és földöntúli illetékességek alá rendelődést érti ezen a szón, teológiát vagy negatív teológiát, avagy a (neo)platonizmust – Nádas ellenben nagyon is racionális és racionalista, nem misztikus, nem vallásos, és a fogalmakat nem tartja előbbrevalóbbaknak az érzéki tartalmaknál; a konkréttól az absztraktig és vice versa közlekedik. Vagy az is metafizikusnak számít, aki a három dimenziónál többet föltételez? Az emberi szem számára reális dimenziókon túl más dimenziók létét, amelyeket mondjuk talán egy hangya vagy egy fa, egy rilkei angyal vagy egy matematikus érzékel? Vagy a szerelmes? Vannak dimenziók, ahol a por fészkel, vagy ahol a csillagok és a fekete lyukak laknak, és amelyek sarkát egy-egy szökő pillanat erejéig megpillanthatjuk. Amit egyszer káprázatnak észlelünk, az máskor vagy más számára realitás.

Hogyan láthatjuk a fényt, ha egyszer a fény által látunk? Nádas a fénynek sem misztikusa, hanem a kutatója, szakmai kérdés számára a fény, hiszen kijárta a fényképészet hagyományos iskoláját. Az is metafizikus kérdés, hogy mi a fény? Pedig rávezetnek ezek az esszék arra, hogy ezen a csodálatos jelenségen, mely mindent transzformál, miközben maga is örökké változik, elgondolkodjunk, és jól tesszük, ha követjük Hermészt, hiszen fényben és sötétségben telik az egész életünk, nincs egy perc se, hogy ne így lenne. Az olyan „láthatatlan” elemek, mint a levegő, a fény, a fa – l’arbre est invisible, ahogy Alexandre Hollan mondta (435.) – fölkeltik Nádas figyelmét, és az organikus meg az analitikus gondolkodást (234.) elegyítve foglalkozik velük. A festészet például organikus gondolkodás, és ebben a kötetben szépen együtt vannak az író képzőművészeti esszéi, melyek legfrissebbike a Nagy Istvánról szóló, amelyben kialakította az optikai realitás kitűnő és jól használható fogalmát (174.). Vannak „nagy mondatok” a kötetben, ezek közé tartozik az is, amit ebben az esszében írt le: „A világ tengerszint, csapadék, hőmérséklet és páratartalom”. Ami analitikusan fogalmazva azt jelentené, hogy egyszerre immanens és transzcendens, hiszen a Földön túlit is implikálja, mármint a fényforrás valóságát, „Isten nevének realitását” (321.), ahogy Akahito gonosz mestere tanította.

Az Akahito-esszé címe ugyanaz, mint az emlékiraté és mint egy fényképsorozaté: Világló részletek, az Új Forrás folyóirat 2010. novemberi számában jelent meg. A fényképezés a közvetlen tárgya, de mindenről szól. A magyar esszéisztika orma ez a szöveg, és ez a életmű csillaga. De a kötet egyik darabja sem egyszeri olvasmány, ezért is örülhetünk ennek a kiadásnak.

Kimeríthetetlen témák. Lehet-e bármi lebilincselőbb, mint a négy elemről gondolkodni, hiszen ezek az elemek mindig, mindenhol ugyanazok és mindig, mindenütt mások, és ők a mi életünk és halálunk közege. No és persze a reflexió, a tudat, az ötödik elem, ami ezeket metaforikusan fénybe hozza. Ez a metaforikus fény és világlás is legalább annyira foglalkoztatja Nádast, mint a fizikai. Ez is emberi táplálék és tápláló esszencia. Az úgynevezett „esszencializmus” nem főbűn, miként azt a posztmodern állítja. Semmiképp se nevezném Nádas Pétert antihumanistának, mint tette azt Bagi Zsolt, habár mintha mindjárt vissza is szívná.³ Nádasnak sincsenek „plakatív gesztusai”, ahogy Nagy Istvánnak sem (184.). Nem patetikusan, nem szentimentálisan és nem retorikusan humanista, no de hát a meta-szinteken is reflektálni képes tudattal mint elsőrendű humánus jeggyel foglalkozik nap mint nap, minden oldalról, és még ha az ember animális összetevőjét soha ki nem hagyná, még ha a sajátosan emberi gonoszságot, a gyilkolhatnékot az emberi lény veleszületett komponensének is tekinti, még ha nincs is oda az emberiségért, akkor is a leonardói „proporzioni del corpo umano” (211.) a védjegye az írásművészetének. És a porhüvelyben meg azon túl még ott a lélek! „Ha van lélek, akkor talán szerkezet” (250.). A lélek az, amit akkor érzékelünk, ha megkérdezzük, hogy valaki kicsoda. Nem azt, hogy milyen, hanem hogy ki, ezt Nádas több helyütt is leírta (lásd itt a János és Simone című rövid, de fontos szöveget meg Az égi és a földi szerelemről című esszékönyvét), és én is ezt kérdezem, amikor őrá gondolok.

Hanem Nádas azt csinálta, hogy embertanná változtatta, írta át a híres humanizmust, és így megszabadult a sallangjaitól meg a hamis túlzásaitól, de köszönettel megtartotta a lényegét. Hiszen mégsem engedhető át a „globalizált kriminalitás” (143.) rabló kezébe a szenzibilis condition humaine. Az előbbivel és még sok más társadalmi jelenséggel kötetünk párja, a Leni sír foglalkozik, és amint az Arbor mundi kiegészíti és ellensúlyozza a politikai/közéleti esszék nehézkesebb gyűjteményét, úgy ellensúlyozzák az isteni részesedésről, a teremtésről és az alkotásról szőtt finom gondolatok azokat, amelyek a sárkányfogveteményről beszélnek nyíltan. Nem felejtem el Az égi és a földi szerelemről egyik eszmefuttatását: „A közömbösség, az erőszak, a gyűlölet és a gyilkolás órái tényleg súlyosak és hosszúak. Ha összeadnánk őket, akkor sötét évszázadok jönnének ki. Ha ellenben a szerelem rövid óráit és fénylő pillanatait is össze tudnánk adni, akkor az talán még hatalmasabb időt tenne ki, valószínűleg évezredeket, s így aztán mégis pozitív lehetne a mérlegünk. Ez a szándékolatlanul pozitív mérleg ment meg minket. Ezt halálosan komolyan gondolom.”

A személyiség, az ezzel nem egyenlő személyesség, a deperszonalizáció és a kollektív tudattartalom s az archetípusai, ezen is túl az életben tartó érzéki energiák (ami alapvetően nem személyes, és nem is csak emberi) nagy témái ennek az esszéisztikának. Személyesség az individualitás kora előtt is volt, a közösségibe jobban beleágyazva, de egy állatnak vagy egy fának is van személyessége, legalábbis egyedisége. Megkérdezhetjük Hollant erről, a címadó esszé elkalauzol hozzá. Nádas humanizmusa az élővilág foglalatában helyezkedik el, ez utóbbi pedig a geotörténelem része. Feltételezésem szerint a sorscsapások alatt szenvedő fiatal Nádas Pétert ezek mentették meg: a növények és az állatok fölfedezése (gyakorlatilag is: kertészkedés, terrárium, herbárium, kutyák), a fényképészet és a fényképezés kitanulása (a fénykutatás, fénykezelés), meg az olvasás, az olvasva tűnődés és az írás, vagyis a szellemi világba való elvonulás (ezt néha „autizmusnak” nevezi). A Világló részletekből, a memoárból és az esszéből következtetek erre, személyesség tekintetében pedig ebben a kötetben még a Hazatérés és az Ein zu weites Feld a legintimebbek. És még a Mészölyt idéző A mester árnyéka. Tehát ha engem az érdekel, hogy kicsoda Nádas, akkor jól teszem, ha elmerülök az esszékötetben.

Ha azonban Hollan, Nagy István, Keserű Ilona, Misima, Pina Bausch, Thomas Mann vagy Radnóti Miklós érdekel, akkor is fölütöm. A 89-es Thomas Mann-esszét/kritikát/tanulmányt jól ismerjük, de érdemes újra elővenni, mert a liberális polgári személyiség reprezentatív változatáról ilyen markánsan és kritikusan még nem írtak, és az is meglátszik belőle, hogy min tette túl magát Nádas, az elbeszélő. Aki elválaszthatatlan a tűnődő gondolkodótól, attól, aki itt beszél, hiszen ahhoz, hogy az elbeszélés sikerüljön, hogy „tisztességes mondat” (111.) szülessen, fölmérhetetlen belső munka szükséges – önmagunkon, önmagunkban –, a világismerettel egyenlő önismereti munka és a gondolkodás természetéről való gondolkodás. (Metahumanista, mondhatnánk Nádasra esetleg, ha már fönnakadtunk ezen a problémán.)

Ez utóbbi, a gondolkodás szemügyre vétele egyenes úton vezet el a képekig, a kép pedig a tiszta szemléletig, az eredendő képekig, amelyek értelem és érzelem, a tudatos elrendezés előtt vannak meg nekünk egy rövid intervallumban, vagy mondjuk a csecsemő szemében, a kisgyerek fejében és a miénkben, ha egy kicsit odafigyelünk arra, amire nem szoktunk. Ez is érvényes filo- és ontogenetikusan, diakron és szinkron megközelítésben egyaránt. Nem véletlen, hogy a Párhuzamos történetek egy néma, írott fény-képpel, majdnem absztrakt visszfény-képpel ér véget. Mintha azt sugallná ez a kép, amit A fényírás tere című esszében így fogalmaz meg az esszéíró: „A világ realitása az ismert látásmódok összességénél több vagy kevesebb, vagy nem tudjuk, milyen” (366.). Száz szónak is egy a vége, a tiszta szemlélet képei segítenek eljutni ismételten a nemtudásig, annak is talán a még felfogható teljességéig, amiről a Saját halálban olvashattunk, de az emlékiratban is fölmerülnek ilyen képek (például a „magas labda”). Nemcsak Nádasnak vannak tapasztalatai ezekről, valamennyien részesültünk belőlük gyerekkorunkban és ma is a kultúraszéli állapotokban, a periférikus látásunkkal, csak elfedi őket előlünk az intellektus ezernyi betűje és krikszkraksza, meg a híres diszkurzusok. Ezek a tiszta képek akkor jelennek meg, amikor „saját látásom élő erdejébe érek” (379.), és ott eltévedek. Amikor az eszmélet határán billegek, zuhanok szinte. Ott rejlenek „a nyelv előtti gondolkodás gyönyörteljes élményei” (205.).

Sokféle idő fut végig és körbe-körbe, összegombolyodva a kötetben, az egyéni életidő, a kultúrtörténeti idő, a fotográfiai és a képzőművészeti látás történetének, az emberi lény történetének, a Föld történetének idői. A kötetnyitó esszé, A hely, ahol élünk (1991-ből) kiváltképp eljátszik ezekkel – Nádas vágástechnikája az esszé műfajában is kitűnő.

Ő túlélőnek érzi magát. A vészkorszakot magában hordozza, a holtakat és a hullák látványát, a tüzeket. Olyan túlélő azonban, aki nem volt hajlandó a túlélés rendje és követelményei szerint, a szerencsére pályázva, a találékonyságában bízva élni (lásd erről az Ember a teremtő és túlélő szerepében című, 2012-es esszét), hanem az alkotás időmilliomos apollói világát választotta, amivel vele jár a folytonos differenciálás, elrendezés–káosz–elrendezés, a bőséges részletezés és a sommázás, a türelmes árnyalás, finomítás, de a határozott nemet mondás is. Hogy ilyen jó író és gondolkodó lett belőle, a festészet és a fényképészet ismeretének is köszönheti. Nem bízhatta el magát a szép, merész röptű, jólhangzó írói szavai szárnyán, a festői gondolkodás értése vagy érteni vágyása mindig visszavezette a nyelv előtti szemlélődés, a nem verbalizált gondolatok dimenziójába, az anyaghoz, a konkréthoz, egészen a szabad szemmel majdnem láthatatlan korpuszkulákig és hullámokig. Kép és zene a ritmusban találkoznak, a tónus pedig az irodalom, a képzőművészet és a zene közös tartománya. A kötet egy másik nagy mondata így hangzik: „átmenetek vannak, csak átmenet van, nincs határ” (324., 379.). A nevezetes körtefás fényképszéria is ezt állítja. Ez így végképp nem metafizikus gondolkodás, azonban ennek a határtalanságnak a kontrapunktja a fogalmak kirakása a végtelenbe, ami az emberi tudat hosszú, véges történetének keretében történik, ezen belül pedig a hagyományok helyeznek rasztereket a kaotikusnak tűnő, ismeretlen komplexitású folyamatokra. Idézek még egy humanista gondolatot a Nagy István-esszéből (Maguknak való): „A hagyomány nem absztrakció, hanem tárgyak, témák, eljárások és technikák szigorúan meghatározott, mindenek ellenére karbantartott, szükség szerint módosított és gondosan továbbadott rendszere” (176. – kiemelés tőlem). A művészeti hagyomány az emberi-testi szenzualitás és az archaikus, mitikus, mentális fogalomalkotás, a tudás történetével súrlódva érintkezik.

Egyszer kapásból listáztam, hogy számomra mért elsőrendű hagyomány az, amit Nádas leírt, esszében és regényben. Miért kell nekem ez a szerző. A mondataival kezdtem, a mondat részletes stilisztikai kidolgozottságával, átgondoltságával plusz átérzettségével (a hitelével), arány, mérték, egyensúly és eufónia jelentést-ellenőrző faktoraival, amit így együtt mondatetikának is nevezhetünk. Aztán jött az empátia – nemcsak emberekkel, hanem növényekkel és állatokkal is, halottakkal is. Aztán az absztrakciós készség és a konkretizálás kettőse, az analízis és szintézis, indukció és dedukció, a differenciálás és az integrálás kritikai munkája. Aztán az elbeszéléshez szükséges képzelőerő és a mímelés valamiért boldogító hatása. Most nem folytatom.

Az egész œuvre egy komplex rendszer, a komplexitásnak abban az értelmében, ahogy erről Edgar Morin beszél⁴; több, mint holisztikus, önszerveződő, a diverzitásból képződő emergens egység és az egységből kibontakozó sokféleség kompozíciója, amelyben a részek (részletek) és a nyitott egész kölcsönhatásban állnak; a részek olykor nagyobbak az egésznél, ami pedig nem lezárt, bizonytalanságokat és konfliktusokat tartalmaz, „az egész kisebb az egésznél”. Az Arbor mundi mint rész is ilyen egész. Nem lehet a végére érni, és ezer szál kapcsolja az életműbe. Az eleje és a vége, az első és az utolsó mondat azonban összehajlítható: „Azon a tájon, ahol élünk, meredeken emelkedő és meredeken ereszkedő dombok hullámzanak” (5.), „…egymás kisugárzásában, ugyanabban a fényben és ugyanabban a keringésben létezők” (474.).

Jegyzetek

1 Meg kell itt még említeni Ken Wilber nevét, és Jungra, Kerényi Károlyra, egyáltalán a mitológia- és vallástudományokra is részletesen hivatkozhatnánk, Nádas tudattörténeti kutatásai messzire vezetnek, es ist ein weites Feld, ahogy von Briest mondaná.

2 Nemes Z. Márió: Trauma és utópia. Műút, 2017/4: „…az 1200 oldalas mű több pontján visszatérő tudatarcheológiai topológia (archaikus, mitikus, mágikus) például mégiscsak egy olyan metafizikai szintre vezet tovább, ahová én ízlésbeli okokból sem szeretni követni a szerzőt.”

3 Bagi Zsolt: A szimuláció kultúrája. In Helyi arcok, egyetemes tekintetek, Műút, Miskolc, 2012: „Nádas antihumanista, nincs ebben semmi meglepő, legfeljebb egy olyan kultúra számára, amely mindig is a humanizmus álcájába csomagolta a maga emberellenes cselekedeteit. Az antihumanizmus nem emberellenesség, hanem a humanizmus ideológiájának kérdőre vonása.”

4 Edgar Morin: A rendszer fogalmától a komplexitás paradigmájáig. Ex Symposion 2019, 102. sz. Ternovácz Dániel ford.

Nádas Péter: Arbor mundi. Jelenkor, Budapest, 2020