A csehszlovákiai magyar értelmiség megszerveződése

A sarlós nemzedék szerepvállalása és ideológiai alternatívái az első Csehszlovák Köztársaságban.

 

A Sajó völgyében, a Szilicei-fennsík lábánál található Gombaszög két éve ismét a szlovákiai magyar ifjúsági-értelmiségi nyári táborok színhelyévé vált. A magyar kormányzat hathatós támogatásával szlovákiai magyar civil szervezetek a gömöri karsztvidéknek ebben a jól megközelíthető, jellegzetes völgyében rendezték meg a kisebbségi közösség legnépszerűbb nyári művelődési táborát.  A Gombaszög-mítosz erejét jelzi, hogy a pártállami évtizedekben, majd a rendszerváltást követően a Csemadok is évről évre itt rendezte meg az állampárt által támogatott központi rendezvényeit, s most az igényes nyári közművelődés fóruma is itt talált otthonra.

Az ifjúsági tábor gyökerei a két világháború közötti időkig nyúlnak vissza. Jövőre lesz kilencven éve, hogy az első – kisebbségi helyzetben szocializálódott – generáció csehszlovákiai magyar cserkészei 1928 augusztusában itt szervezték meg csapatközi táborozásukat, melynek fő célja a kisebbségi magyar cserkészek összefogása volt. A rendezvény helyszíne azért is vált kiemelkedő jelentőségűvé a felvidéki magyarság történetében, mivel itt alakult meg a Sarló név alatt ismertté vált, egyetemistákból, főiskolásokból létrejött értelmiségi mozgalom. A mozgalom az erdélyi és magyarországi egyetemisták csoportjával és a magyarországi diáktömörülésekkel együttműködve a két világháború közötti csehszlovákiai magyarság rövid ideig meghatározó szellemi csoportosulása volt.

 

 

Az érsekújvári Jócsik Lajos, a Sarló egyik alapítója és vezetője a Sarló életrajza című írásában a következőképp emlékezett vissza a táborban részt vevők társaságára és a vezetőség tagjaira: „1928. augusztus 3-án sereglenek is a táborhelyre Prága, Brünn, Érsekújvár, Losonc, Rimaszombat, Eperjes és Beregszász csapatainak kiküldöttei, vegyesen: főiskolások, középiskolások, és iparos fiatalság, szám szerint 52 cserkész és regös. […] A tábor élén Balogh Edgár parancsnokol, két segéddel: Szombathy Viktor és Dobossy Imre.”[1]

A sarlós fiatalok többsége a prágai, pozsonyi és brünni egyetemek mellett az 1925-től működő Szent György Kör öregcserkész csoportjaiból verbuválódott. A mozgalom tagjainak pontos száma nehezen megállapítható. Krammer Jenőre, a két világháború közötti csehszlovákiai magyarság emblematikus tanáregyéniségére hivatkozva érdemes megjegyezni, hogy a sarlósok elitcsoportként nem alkottak nagyszámú társaságot, s aktív tevékenységük néhány fiatal értelmiségi felkészültségét és lelkesedését dicsérte: „Tulajdonképpen csak kevesen alkotják úgy, hogy mozgalmi életük széles körre kiható sugárzása inkább csak érdeklődőkre és lelkesedőkre szorítkozik, mint aktív résztvevőkre. Elég találó, a Sarló elakadásakor Keszler-Balogh Edgárnak szegezett vád: »Nyolc éven át mindig ugyanazt a húsz fiút szervezte!« Számbelileg kevesen voltak, de a mozgalomban érvényesülő lelki tényezők annál tanulságosabbak.”[2] Kutatásaim alapján azt mondhatom, hogy a Sarló egyetemi és városi szervezeteinek aktív tagsága 100-120 fő, a sarlósok rendezvényein részt vevők száma pedig ennek kétszerese-háromszorosa lehetett. Az alapítók között a szlovenszkói magyarság olyan kiemelkedő értelmiségi személyei voltak jelen, mint Balogh Edgár, Brogyányi Kálmán, Csáder Mihály, Dobossy László, Dobossy Imre, Morvay Gyula, Peéry Rezső, Szalatnai Rezső vagy az említett Jócsik Lajos.

 

 

Az 1925 és 1928 közötti időszakban a Szent György Körben öregcserkészként a népi irányvonalat követő fiatalok elsőrendű célja a csehszlovákiai magyar fiatalok összefogása volt a cserkészmozgalmon belül. Ezzel együtt tevékenységükhöz kezdettől fogva hozzátartozott a más nemzetiségű cserkészekkel – elsősorban a csehekkel és a szlovákokkal – való kapcsolatok ápolása: „A kör cseh–magyar cserkészkapcsolat megteremtésén fáradozik, a prágai Magyar Akadémikusok Keresztény Köre megszervezésében hathatósan részt vett és sajtópropagandát fejtett ki a cserkészmozgalom érdekében”[3] – írta a Losoncon megjelenő A Mi Lapunk 1925. júniusi száma. A későbbiekben a Szent György Kör hasonló célok mentén működött és egyre szélesebb körű tevékenységet fejtett ki. Egyik legfőbb feladatának a cserkészet megújulására irányuló falusi regösmozgalom, azaz a szlovákiai magyar falusi társadalmat feltérképező szociográfiai gyűjtőmunka és az ahhoz kapcsolódó népművelő tevékenység rendszeres megszervezését tekintette a csehszlovákiai magyarság körében.

A Győry Dezső által „új arcú magyaroknak” nevezett fiatal nemzedék identitása mindenesetre szorosan összefüggött a kisebbségi körülményekből fakadó sajátos gondokkal, kihívásokkal. Ide tartozott például a hivatalnokok és az értelmiségek jelentős részének Magyarországra távozása az 1918–1919-es fordulat utáni években. Vagy a magyar középosztály deklasszálódása, a mezőgazdaságból élő, de saját földdel nem vagy igen csekély mértékben rendelkező magyarság magas aránya mint a nacionalista csehszlovák földreform egyik súlyos következménye. A nagyrészt alacsonyabb társadalmi rétegbe lecsúszott magyar középosztálybeli, munkás és paraszti családokból származó fiatalok nemzeti identitásának fontos részévé vált a szociális kérdésekkel való szembesülés, azok újrarendezésének igénye, azaz egyfajta nép- és társadalomszolgálat. Az új, szociálisan érzékeny értelmiség kinevelése a kisebbségi magyarság nagyobb részét kitevő paraszti-népi rétegek társadalmi-vagyoni felemelése által. Mindez gyakran szembeállította őket az eltérő nemzeti és társadalmi elképzeléseket kialakító idősebb – alapvetően húsz éven át a sérelmi irányvonalat követő – kisebbségi értelmiséggel, valamint a trianoni Magyarország kormányainak szinte kizárólag a revízióra épült nemzetpolitikai alternatívájával.

A Sarló megalakulását követően, 1928-tól beindította az úgynevezett Magyar Szemináriumokat a csehszlovákiai cseh, szlovák és német egyetemek mellett, melyekkel a magyar tannyelvű oktatást kívánták pótolni. A szemináriumi munka mellett a fiatalok részt vettek a Pozsonyi Magyar Tanszék megalapításának kezdeményezésében. A sarlósok népnevelő tevékenysége nem pusztán Csehszlovákiában éreztette hatását, hanem Magyarországon – például a Barta Miklós Társaság és a Bethlen Gábor Körrel fenntartott kapcsolatok által – és az erdélyi magyarság – például az Erdélyi Fiatalok – körében. A kisebbségi magyar közösségek mellett a Duna-medencei népek összekapcsolása is fontos feladatot jelenthetett volna számukra. A Sarló ugyanis a kisebbségi magyarság missziójának tekintette a dunai konföderáció előkészítését – amit a Duna menti nemzetek államszövetségeként képzeltek el. Balogh Edgár, a Sarló vezetője 1928-tól kezdetben ritkán, majd 1929-ben rendszeresen hangsúlyozta azokat az államhatárokon felül álló konföderációs elképzeléseket, melyek a kisebbségi magyarság összekapcsolását szolgálták volna, de egyszersmind a Duna-medencei népek társadalmi, politikai és gazdasági problémáira is megoldást nyújthattak volna.

 

 

Ugyanakkor a sarlósok 1929-től egyre fontosabbnak ítélték a szlovák és a cseh fiatalokkal való kapcsolatok kiépítését. A mozgalom  ideológiájában ebben az időszakban már megjelent  az úgynevezett „etikai szocializmus” egyfajta új erkölcsiséget jelentő gondolata. Ez a közösségen belüli társadalmi feszültségek kezelése mellett az egymás mellett élő nemzetek, nemzeti kisebbségek közeledésében is hangsúlyozta a pályakezdő fiatal értelmiségiek helyét és szerepét. Ami az erős baloldali elköteleződésű cseh és a szlovák mozgalmakat illeti, a sarlósoknak már 1928-tól kapcsolata volt a baloldali szlovák értelmiségből szerveződött Spolok socialistických akademikov (Szocialista Egyetemi Hallgatók Egyesülete) nevű szervezettel és annak kommunista „élcsapatával”, a DAV-val.

Az 1929-től kezdődő gazdasági válság egyre súlyosabb következményeit látva a társadalmi és nemzeti problémák megoldását a Sarló vezetősége egyre inkább a szocializmus eszközeinek igénybevételével tartotta elképzelhetőnek. A Sarló irányváltását erősítette a csoport pozsonyi estje, melyre a Prímáspalota tükörtermében került sor 1929. március 22-én. Balogh Edgár előadásában a társadalom átformálását a szociálisan érzékeny kisebbségi értelmiség feladataként szabta meg. A rendezvényen a Sarló vezetője már az új – gyári, földmunkás, kisiparos, valamint a kisgazda – rétegnek nyújtott értelmiségi segítségről beszélt. Ennek a feladatvállalásnak fontos részét képezte egy szociálisan érzékeny és a hatékony segítségnyújtásra alkalmas értelmiségi csoport kinevelése.

A mozgalom Vetés című röpiratának 1929. áprilisi száma pedig már ezen is túlment. A korabeli kommunista frazeológiát használva, az új értelmiség kialakítása mellett a fiatalság egyik fő célját a dolgozó tömegek – a kisiparosok, a kisgazdák, a gyári munkások és a földmunkások – osztályalapú öntudatosításában jelölte meg: „Az új nemzedék célszerű felépítésénél szükségünk van egyrészt a dolgozó tömegek fiatalságának osztályalapokon való öntudatosítására és modernizálására, másrészt egy szociális műveltségű új magyar értelmiség kialakítására.”[4]

A fentiek is jól mutatják, hogy a mozgalom radikalizálódásában fontos szerepe volt a szélsőségekre hajlamos és a csoport ideológiáját alapvetően meghatározó Balogh Edgárnak, aki a mozgalom szellemi vezéralakjaként, rendkívül aktív irányítójaként gyakran fanatikusan, sok esetben pedig már-már diktatórikus módon vezette a Sarlót.

Mindenesetre 1929 márciusától egészen egyértelmű volt a Sarló szocialista irányvonala. Annak pontos mibenlétét, meghatározását azonban jórészt homály övezte, és a legtöbb esetben komoly viták tárgya volt. Ebben szerepe volt annak, hogy a mozgalom új ideológiai irányának legbefolyásosabb alakítói – Kassák Lajos, Fábry Zoltán, majd Barta Lajos – szintén fokozatosan próbálták meghatározni a mozgalom szerepvállalását, s maguk a tagok pedig  sok tekintetben egymástól különböző pozíciókat foglaltak el, és a pályakezdés éveiben maguk is komoly szemléleti változásokon mentek keresztül.                    

A sarlós mozgalom szocialista orientációjával kapcsolatosan az ellenzéki csehszlovákiai magyar pártokhoz kötődő idősebb generáció – az „apák nemzedéke” – alapvetően a korabeli magyar kormányok kritikus álláspontját visszhangozta a fiatalokkal folytatott személyes és sajtóvitákban. A hivatalos Magyarország elutasító álláspontja pedig 1929-től kezdve egyre határozottabban megnyilvánult politikai körökben is. Mindezt Bartók László pozsonyi magyar konzul 1929. évi jelentései is bizonyítják, aki folyamatosan beszámolt a Sarló mozgalom működéséről, Keszler-Balogh Edgár szocialista és internacionalista irányú megnyilvánulásairól. A fő gondot mindenesetre a fiatalok baloldali orientációja jelentette, amely a mozgalom „ideológiai homályosságával” is együtt járt.

 

 

A Sarló és a magyarországi kormány közötti kapcsolatok végleges megromlása 1930-ban következett be. Ebben az is közrejátszott, hogy 1930 januárjában a fiatalok delegációját – Terebessy Jánost, Boross Zoltánt és Balogh Edgárt – maga Masaryk elnök fogadta a prágai Hradzsinban. A látogatás talán legfontosabb hozadékát a Masaryk Akadémia, vagyis a Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság létrehozása jelentette, mely Masaryk elnök egymillió koronás adományából jött létre 1931 novemberében, s amely később az aktivista, kormánytámogató értelmiség belső vitáinak az áldozatává vált, s érdemi munkát alig tudott kifejteni.

Az aktivizmus vádjánál is nagyobb töréshez vezetett a Sarló magyarországi kormányzati megítélésében az 1930. március 15-ei „koszorú-affér”. Két pozsonyi joghallgató – a később szélsőbaloldalivá lett Terebessy János és Varga Imre, aki később az Szlovenszkói Magyar Közművelődési Egylet munkájában vállalt komoly szerepet – a nemzeti ünnep alkalmából koszorút akart elhelyezni a pesti Petőfi-szobornál. A Sarló koszorúját magyar, szlovák, cseh, román, horvát és szerb nemzeti színekkel és vörös szalaggal díszítette. A budapesti rendőrség megakadályozta a koszorúzást. Ezután a fiatalok a Sarló „művészettörténészét”, Brogyányi Kálmánt küldték a két megbízott után, akinek azt javasolták, tegye a koszorút Táncsics Mihály sírjára. Őt Brogyányit Farkas István szociáldemokrata országgyűlési képviselő is kikísérte a Kerepesi temetőbe, ahol a Táncsics-sír talapzatára helyezték a koszorút. Miután a kérdés a magyar országgyűlés elé került, a belügyminiszter és a pesti sajtó nagyobbik része „becseheléssel” és hazaárulással vádolta a fiatalokat.  Ezt viszont a csehszlovák kormány azonnal megpróbálta kihasználni, s ezzel még inkább a politikai aktivizmussal gyanúsíthatóvá tette a mozgalmat.

A Sarló azonban 1930 folyamán már közelebb állt a szélsőbaloldali kommunista ideológiához, mint a szociáldemokrata aktivizmushoz. Ezt tükrözte Balogh Edgár elhatárolódása a Károlyi Mihály és Jászi Oszkár által képviselt októbrista emigráns vonaltól, amikor a kisebbségi kérdés megoldásában már elégtelennek találták a Jászi által szorgalmazott dunai konföderációs elképzelést.

Az 1930-as évek elején a gazdasági válság egyre erősebben éreztette hatását Csehszlovákiában, főként a szinte teljes egészében agrárjellegű dél-szlovenszkói és ruszinszkói területeken. A sarlósok 1930-ban szervezett szociográfiai vándorlásaik során majdnem minden felkeresett településen a csehszlovákiai magyar falusi népesség nyomorával szembesültek. Ez még inkább a kommunista eszmék irányába fordította a fiatalok egy részét, akik a szociális és kisebbségi kérdések lehetséges megoldását látták a radikális eszmékben, amelyeknek komoly választói támogatottsága volt a dél-szlovákiai, magyar többségű járásokban.

 

 

1930 végére világossá vált, hogy a Sarló egy része a kommunista orientáció híve, ismereteiket azonban jórészt autodidakta módon szerezték. Ebben az időszakban már folyamatos ideológiai válság, eszmei szétfejlődés kísérte a mozgalmat. A Sarló vezetői gárdájából 1931-re nemcsak Balogh Edgár, hanem például Horváth Ferenc, Terebessy János, Ferencz László, Zsolt László, vagy ideiglenesen Jócsik Lajos és Peéry Rezső is a kommunizmus irányába tájékozódott. Mások – például Szalatnai Rezső – a szociáldemokrata irányvonal felé orientálódtak. Néhányan pedig a csehszlovákiai magyarság más ideológiai mozgalmaihoz csatlakoztak. Duka Zólyomi Norbert vagy Brogyányi Kálmán a Magyar Munkaközösség munkájába kapcsolódott be, míg Diósi Kornél a keresztényszocialista Prohászka Kör szervezésében vállalt szerepet.

A sarlósok – a szociográfiai falukutatás eredményeinek kiértékelésére összehívott – 1931. szeptemberi pozsonyi kongresszusa mindenesetre már a marxista ideológia és frazeológia jegyében zajlott. Főbb célkitűzéseik közé tartozott a szakmozgalmak beindítása, azaz például az orvosi, tanári, építész, művész szakmákhoz tartozó tagoknak egyfajta korporatív megszervezése, illetve a „társadalmi különbségek eltörlését” szolgáló osztályharcos akciók szorgalmazása, valamint az értelmiségnek a „proletariátus szolgálatába állítása”.  A nemzetiségi és az úgynevezett  kelet-európai kérdés megoldására szintén a marxista ideológia által kínált megoldásokban keresték a kiutat:  ez az „imperialista nyugattal” szemben az önrendelkezési jogra, valamint a kelet-európai dolgozó népek összefogására hívta fel a figyelmet.

Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a sarlósok többsége nehezen adta fel értelmiségi pozícióját, a párt szektás-dogmatikus vonalával pedig sokan nem tudtak azonosulni.  Ezt a feszültséget oldotta fel körükben Balázs Béla baloldali emigráns író látogatása, a Vörös Barátság néven megalakult kommunista szervezet és néhány sarlós szerepvállalása a nemeskosúti eseményekben. Végül a kommunista párt „elnyelte” a mozgalmat, a Sarló pedig elveszítette a csehszlovákiai magyar diákság körében a szerepét és az utánpótlás szervezésének lehetőségét. A sarlósok egy része 1932-re belépett a kommunista pártba, a mozgalom maradékának hivatalos irányvonalát pedig a következő egy-két évben a marxizmus jelentette.

 

 

A Sarló felbomlását a fenti problémák mellett a szabadkőművesek pénzbeli támogatásának az elmaradása és az egyes tagok életében bekövetkező változások – tanulmányi és munkahelyi elvárásaik, magánéleti kríziseik – gyorsították fel. A csehszlovák rendőrség pedig a gazdasági válság következtében radikalizálódó kisebbségi fiatalságot egyre gyakrabban kezelte az államra is veszélyes tényezőként. Balogh Edgárt például rendezetlen pozsonyi illetősége miatt kiutasították Csehszlovákiából.

Bár a Sarló rövid, hatéves működés után 1934-re végleg felbomlott, a mozgalom tagjai közül a csehszlovákiai magyarság emblematikus figurái kerültek ki. A fiatalok nagy része az 1938-as bécsi döntést követően immár a magyarországi szellemi-értelmiségi pályákon folytatta útját.

Balogh Edgár Romániában szolgálta tovább a kisebbségi magyarság ügyét. Jócsik Lajos komoly tekintélyt vívott ki magának a Móricz Zsigmond által kiadott Kelet Népe főszerkesztő-helyetteseként. Kovács Endre az újvári gimnázium tanáraként és gyakorló regényíróként, publicistaként, Jócsikhoz hasonlóan a népi írókkal összekapcsolódva próbálta átmenteni a kisebbségi tapasztalatokat a nép- és a társadalomszolgálat jegyében. Néhányan közülük – Dobossy Imre vagy Bólya Lajos – állami hivatalt vállaltak. 1945 után pedig páran – Jócsik Lajos, Boross Zoltán – a csehszlovák–magyar lakosságcserét irányító Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság munkáját vezették, illetve segítették.

A kommunista pártállam évtizedeiben egy részük – Boross Zoltán, Dobossy László, Szalatnai Rezső, Jócsik Lajos, Kovács Endre – Magyarországon működött, és fejtett ki értékes oktató vagy kutatómunkát, mások – Brogyányi Kálmán, Peéry Rezső, Ludwig Aurél – emigrációban folytatták életüket. A sarlósoknak csak kis része maradt Csehszlovákiában. Köztük volt például az orvostörténész Duka Zólyomi Norbert vagy Lőrincz Gyula festő és politikus, aki a pártállami évtizedekben hosszú időn keresztül a Csemadok elnöki funkcióját töltötte be.

Összegzésként azt mondhatjuk, hogy a sarlós értelmiségiek számára maga a mozgalom egyszerre jelentette az egyetemi, nemzedéki önszerveződés lehetőségét, a kisebbségi élethelyzet korábban a felvidéki magyarság számára teljességgel ismeretlen kihívásainak, kérdéseinek a megválaszolását. Emellett a többségi nemzetekkel, az asszimilációs politikára berendezkedő dunai nemzetállamokkal szemben a nemzeti identitás megőrzésének intézményi hátterét is elkezdték kiépíteni, s a hivatalos Magyarországgal szemben pedig  saját közösségük érdekeit, céljait próbálták képviselni. A Sarlót a pártállami évtizedekben sok szempontból glorifikálták, a mozgalom kommunista mítosza azonban a rendszerváltást követően érvényét veszítette. Ugyanakkor a sarlós értelmiségieknek az a munkássága és teljesítménye, amely a kiegyensúlyozott kisebbségi magyar önismeretet és identitást, illetve a közép-európai együttműködés lehetőségeit elsőként fogalmazta meg, a prohászkásokéhoz hasonlóan, sok tekintetben máig érvényes magatartásmintákat jelent.

 

Jegyzetek

[1] Jócsik Lajos: Sarló életrajza. A táborban megjelentek a csehszlovákiai magyar politika legfontosabb képviselői, például Törköly József szenátor, Grosschmid Géza kassai szenátor, valamint a Jogpárt losonci elnöke, Tarján Ödön. Győry Dezső életrajzi jegyzeteiből – részletek. Gombaszög. Xerox. Debreceni Déri Múzeum Sarló Gyűjteménye. DS. X. 86.231.

[2] Krammer Jenő: A szlovenszkói magyar serdülők lelkivilága. Szociálpszichológiai tanulmány. Merkantil-nyomda. Budapest, 1935. 29.

[3] Szent György Kör. A Mi Lapunk. 1925/6. 94.

[4]A szociális intelligenciának a többi társadalmi csoport szempontjából is kiemelkedő jelentősége van: „A szociális intelligenciatermelés pedig azért fontos, mert a ma még sokszor felelőtlenül individuális magyar értelmiséget fokozatosan egy osztályalapokon szervezkedő magyar tömegélet munkaközösségébe ágyazza be. […] Az önálló vagy munkaadó kisiparos és kisgazda osztálynak ugyanúgy szüksége van minden maradiságot feloldó friss utánpótlásra, mint a gyári munkásságnak, vagy a földmunkások osztályának. Határozott tömegpályát ez a négy osztály jelent, határozott osztálypedagógiára a legreálisabban e négy osztály keretén belül gondolhatunk.” Balogh Edgár: Az új nemzedék programja. Vetés. 1929. április 1.

 

Képek forrása a debreceni Déri Múzeum – Sarló Gyűjtemény