A boldogok reggele

Ó, nyomorult romantika, mégis mi dolgom veled?
Talán el tudnám sírni magam, ha feltűnnél,
de így csak a sivító reggel, így csak a nehézkedés bazaltja.

Vágjon szájon az elpattanó szép szó, hasítson ketté a gyönyör.
Hogy lennék óvatos, ha az ütközésig nyitott csapnak semmi hangja?
Legyek inkább az, aki hajít, legyek, aki a vízbe taszít,
aki belezuhan egy viselhetetlenül közönyös arcba.

Sós csobogás a sorok hullámai közt, de csapkodás sehol.
Mohó száj a tenger, s ajkain öngyilkos törölhetetlen nyoma.
Izgatottan téblábolok a szétzúzott határkő felett,
egy puffadt testet keresek, remélve, ruha nem ázik rajta.

A fodrok elszáradt jelképet sodornak felszínre,
amitől csak az nem rémül meg, aki végképp dologtalan,
te pedig fürdesz a reggel dicsőségében, mintha most születtél volna.

Sehol az anya, a visítozó önfeledtségnek sincs nyoma,
csak egy felnőttfejű gyermek lapátol az elhanyagolt homokozóban,
visszatér napra nap, hétre hét, a maga ritmusában halad,
míg elég mély nem lesz a gödör, hogy ugorjon.

A csótányok után a galambok ismerik legjobban a várost,
a galambok után a patkányok vagy a hajléktalanok,
de a szín alatt rothadóké egy másnemű, önfeledt boldogság.