Y – Everything is connected

A nagyváradi Szigligeti Színház még a veszélyhelyzet alatt bemutatott előadásával a high tech világban nevelkedett Y generációt célozza meg. Az előadásról előszőr a 2019-es HolnapUtán fesztiválon hallottam egy work-in-progress projektismertető kapcsán, akkor így írtam a fesztiválblogra az előadásról: „a rendező kifejtette, hogy számára már egy ideje érdekelt téma a közeljövő. Ezen belül is főként a mesterséges intelligencia folyamatos fejlődése, és az emberek ehhez való viszonya az, ami érdekli… Benedek Zsolt (…) igyekezett úgy létrehozni a szöveget, hogy a sci-fi musicalnek tervezett produkció a (high-tech) világkép mellett valós és komoly emberi problémákat is felhalmozzon.”. Egy évvel később, meglovagolva a karantén okozta online-színházi hullámot, az alkotók úgy döntöttek, hogy egyszeri videóközvetítés formájában megtartják a bemutatót.

A Balogh Attila (rendező) és Benedek Zsolt (dramaturg) által közösen írt és rendezett előadás nagyrészt beváltotta az akkori ígéreteit, sőt kissé túl is szárnyalt rajtuk. A történet fő mozgatórugója a média szakon frissen diplomázott, szorongással és pánikrohamokkal küzdő Naphegyi Eszter identitáskeresése, kiegészülve az összes ifjúsági előadás, film és beavatástörténet szokásos kliséivel: szerelmi krízis, diszfunkcionális család, buli, drogok; és a történet idejeként szolgáló közeljövő problémáival, hiszen a technológiai fejlődés előrehaladottsága miatt a VR és az AR a hétköznapjaink szerves részévé vált. A nagymértékű ingerdömping és a lány heves érzelmei következtében nemcsak a digitális külvilág elemei mosódnak össze, hanem a valóságérzékelése is torzulni látszik.

Ennek a közvetítésére az alkotópáros egy szokatlan filmes megoldást választott. Az előadást az Esztert játszó Román Eszter fejére erősített GoPro kamera képen keresztül nézzük végig. A filmezés világában ezt a nézőpontot POV[4]-nak nevezik, és elsődleges funkciója, hogy a nézőt az adott szereplővel teljesen azonosítsa, azt az illúziót keltve, hogy „velünk” történik minden. Viszont, a rendezés néhányszor szakít ezzel a kamerahasználattal (bizonyos jelenetekben a főszereplő Eszter egyenesen a kamerába beszél, más jelenetekben külső kamerák által látjuk a fejre erősített GoPro-t). Ennek következtében nem válik egyértelművé, hogy a néző Eszter „szemein” keresztül, vagy a fejére erősített kamerán keresztül figyeli a történteket, hiszen/elvégre mindkettőre van példa. Ugyanakkor, a különleges nézőpont a POV kamerabeállításban készült filmekre és videójátékokra utal.

Ezek közül az előadáshoz talán legközelebb Gáspár Noé Enter the Void című filmje esik, mely hasonlóan – bár sokkal bensőségesebben – mossa el a főszereplő tudatában a valóság és fantázia határát. A videójátékok esetében, az előadás egyik szekvenciája nyíltan felvállalja videójáték jellegét, de erről majd később. Továbbá, a high-tech környezet és a futurisztikus, világító ledruhás (jelmez: Cs. Kiss Zsuzsanna), ezüstre festett arcú, a technológiát és kütyüket helyettesítő/szimbolizáló személyi asszisztensekkel (Sebestyén Hunor, Gajai Ágnes), az előadás atmoszférájával, és minimális, színes fényeket és reflektív felületeket előszeretettel használó díszletével (Golicza Előd), a Ridley Scott féle Szárnyas Fejvadász hangulatát idézi, és a főszereplő identitáskrízise bizonyos pontokon pedig a Mátrixot vagy a Harcosok klubbját.

Az előadás két részre osztható Eszter környezete szempontjából. Az első rész az otthoni környezet, melyben a diszfunkcionális családdal és a realitással való belső küzdelmét vívja, a második a liminális helyzet, amikor Eszter elhagyja otthonát, és egy olyan környezetbe kerül, ahol képlékennyé válik az addig töredezett és nyughatatlan identitása.

Az első környezetre az érzelmek elfojtása a jellemző mind Eszter, mind a családja szempontjából. Ez a magatartás nagyban jellemzi a jelenünket, és a közeljövőben ahova a történet helyezi önmagát valószínűleg még erőteljesebbé válik. Ilyen elfojtott érzelem Eszternek a Trabalka Cecília által megformált Helga iránt érzett szerelme, melyet eleinte még önmagának sem vall be. Az első részben Helga, a filmes világban csak „manic pixie dream girl”-ként ismert archetípusba sorolható, melynek funkciója, hogy a főszereplőt helyzetbe hozzá és vágytárgya legyen. Az elfojtás következtében minden Esztert érő inger felerősödik. Egyedüli menedéke a családtól külön élő apja, Mihály (Kocsis Gyula), aki az asszisztens közvetítésével próbálja megnyugtatni lányát. Hiába jelenik meg majd az apa fizikailag is, az előadás konvenciója szerint egy „holografikus” képet látunk.

Ez a jelenlét – jelen-nem-lét a továbbiakban meghatározza az Eszter és apja közötti interakciókat. Hozzá köthető az előadás címében szereplő Y is (ég felé tartott kezekkel kimondani, hogy Y), melynek funkciója horgonyként szolgál Eszternek, hogy meg tudja határozni a valóság és a képzelete által a valóságra vetített érzelmek közötti különbséget. Azonban ez a megoldás pusztán virtuális: krízishelyzetben, valós problémák megoldására nem alkalmas. Hasonló a helyzet Eszter apjával is: a virtuális jelenléte nem elégséges a családon belül folyó konfliktusok kezelésére. Az első rész konfliktusa a lány vizsgafilmje általi coming-outjában csúcsosodik ki, melyre az Ifj. Kovács Levente által megformált homofób, magyarmellényes Ignác reakciója kérdéseket vet fel. Mintha az alkotópáros azt feltételezné, hogy még a jövő világában is ilyen mértékű tabu lenne a homoszexualitás.

Az előadás második fele Eszter családjától való elszakadását és a lány külvilággal való küzdelmét tárgyalja. A performansz egyik legkiemelkedőbb jelenete a két lány egymásra találása. Finom, kimunkált, érzéki színészi alakításokat látunk. Trabalka Cecília mindent képes közvetíteni pusztán a szemeivel, Román Eszter pedig kizárólag a fejmozgásával (érzékeljük, ahogyan a kamerát mozgatja) képes tolmácsolni a főszereplő érzelmeit.

A bulijelenet a beavatástörténetek egyik legtöbbet használt eszköze, hisz lehetővé teszi, hogy bármi megtörténhessen. Eszter először itt találkozik olyan helyzettel és környezettel, ami nem torzult, ahol megtalálhatja önmagát. A kétezres évek Anima Sound Systemjét idéző zenére (zene: Moldován Blanka) megtörténik a beavató szertartárs. Helga vezetésével kapja meg Eszter az új identitását, ő kalauzolja el az indulatok, érzelmek és drogok világába. Ennek következtében újra elkezd összemosódni a valóság és a fikció, és mintha Eszter összes problémája és szorongása kivetülne. Végül, egy gyönyörű, az Enter The Voidot idéző, hosszan kitartott crescendo után a főszereplőnk egy álomvilágba kerül, amely a Mátrixból ismert kék-piros kapszula kérdéssel ér véget. Jogosnak tűnik a kérdésfelvetés, hogy mi az álom, és mi a valóság, mégis erejét veszti. Az utalás eltereli a figyelmet a kérdés súlyáról, fontosabbá válik maga a referencia, mint a kérdésfelvetés, amit ezáltal szeretne prezentálni.

Eszter ébredése az átalakulási (beavatási) fázisának a lezárása. Kilép a liminális helyzetből, megtalálja az identitását Helga mellett, és azt az impressziót kapjuk, hogy minden, ami eddig történt, egy álom volt. De pontosan mikor kezdődött ez az álom? Csak a Mátrix-jelenet tartozott hozzá, vagy a buli is? Esetleg a teljes családi perpatvar? Ugyanakkor az, hogy átkerül Helga fejére a kamera, nem szűnteti meg a POV látószög lényegét? Hiszen eddig azt a benyomást keltette a produkció, hogy Eszter szemein keresztül látjuk a világot, így viszont paradox módon a fejre erősített kamerán keresztül kukkoló nézővé avanzsálódtunk, mint amikor egy sportoló kamerát erősít a fejére, és felveszi, ahogyan biciklizik. Többször ellentmondásossá válik a kétféle nézői szerep az előadás folyamán, azonban itt éri el a megkérdőjelezés küszöbét. Az előadás végső mozzanata, hogy a Szigligeti Színház nagyszínpadán felemelik a vasfüggönyt, és az addigi minimális tér kibővül az üres nézőtérrel és a hatalmas Fellner és Helmer színházbelsővel. Amennyiben a leendő nézők a nézőtéren fognak ülni, és az előadás a vasfüggönyre lesz vetítve, az alkotópárosnak sikerült még egy apró filmes utalást elhelyezni. Luis Buñuel A Burzsoázia Diszkrét Bája vacsorajelenetében is hasonló történik: felemelkedik a függöny, és minden lelepleződik. Ez persze csak a következő évadban derülhet ki.

A produkció egyelőre a film és a színház közötti mérleget a film irányába dönti: filmes kulcsot használ, filmes eszközöket és filmes illúziókeltést. Az Y a musical műfaji megnevezésnek kényszerből eleget tevő, egyszeri kínos dalbetétet leszámítva figyelemre méltó produkció. Az apró hibák és esetleges ellentmondások ellenére is sikeres kísérletnek tekinthető, és a maga zavarával és nyersességével hitelesen mutatja be az Y generáció legmélyebb kríziseit.

Balogh Attila – Benedek Zsolt: Y

Rendezők: Balogh Attila, Benedek Zsolt
Dramaturg konzulens: Kárpáti Péter
Díszlettervező: Golicza Előd
Jelmeztervező: Kiss Zsuzsanna
Zeneszerzők: Keresztes Gábor, Moldován Blanka
Koreográfus: Györfi Csaba
Ügyelő: Vajda Zoltán
Szereplők: Román Eszter, Trabalka Cecília, Pitz Melinda, Molnár Júlia, ifj. Kovács Levente, Kovács Enikő, Tőtős Ádám, Gajai Ágnes, Sebestyén Hunor, Kiss Tamás, Kocsis Gyula

Fotók: Vigh László Miklós