Egy űrpionír anya nehéz napjai a Földön

A közelmúltban az Egyesült Államok és Oroszország mellett Európa és Kína is beszállt a nagy űrprogramba, az pedig nemcsak Donald Trump elnök újabb nagyotmondása, hogy a következő cél a Mars. Erre a nagy utazásra készülnek Alice Winocour (Maryland) legújabb drámájának, az Ígérem, hogy visszatérek (eredeti címén: Proxima) hétköznapi hősei is, ám a rendezőnőt ebben az alkotásban nem annyira az űrpionír, hanem a szkafanderbe bújtatott ember, illetve speciálisan a különleges hivatása és anyaszerepe között őrlődő nő érdekelte.

A főhősnő Sarah (Eva Green) egy francia asztronauta, aki már gyermekkora óta arról álmodozott, hogy egyszer ő is megostromolja a csillagos égboltot. Álmáról még úgy sem tett le, hogy édesanyja képtelenségnek nevezte, hogy egy nőből űrutazó legyen. Alice Winocour ezt egy teljesen normális ambíciónak mutatja be, ám azt sem tagadja, hogy aki az asztronauták nagyon speciális hivatását választja, annak a veríték és a fogcsikorgatás mellett bőven kijut a könnyekből is. Ugyanis Sarah-nak van egy iskoláskorú kislánya, Stella (Zélie Boulant-Lemesle), akit ex-férjével, a szintén elfoglalt nemzetközi tudósként tevékenykedő Thomasszal (Lars Eidinger) próbálnak felváltva nevelni több-kevesebb sikerrel.

Elfoglaltsága ellenére azonban Sarah mindennél jobban szereti Stellát, ami ebben a filmben valóban érezhető is, mert az ezúttal is remek Eva Green és a kislányt csodásan eljátszó Zélie Boulant-Lemesle között működik az a bizonyos kémia. A probléma az, hogy a nő álmait sem tudja, akarja feladni, és él is a lehetőséggel, amikor beválogatják a nemzetközi űrprogramba, a Mars-misszióba, amelynek első részküldetése a Nemzetközi Űrállomásra vezet. Több hetes tréning előzi meg az űrutazást, eközben pedig Sarah egyre távolabb kerül Stellától: először az orosz Csillagvárosba vezénylik, majd a kilövéshez közeledve már karanténban várja a fájdalmas elszakadás napját, és egyre ritkábban találkozhat, sőt már nem is nagyon érintkezhet kislányával. Az Ígérem, hogy visszatérek ezt a megoldhatatlan(nak tűnő), minden ízében emberi konfliktust járja körbe.

Az űrprogramokat taglaló népszerű filmek általában férfiak sikereiről mesélnek, legyen szó Az igazakról, az Apollo 13-ról, a „két első”-vel foglalkozó filmről, az orosz Gagarinról és az amerikai Az első emberről. Az Oscar-díjas A számolás jogát lehetne kivételként említeni, ám ez a Holdra szálláson dolgozó fekete nőkből álló tudóscsapat földi munkáját mutatja be. Pedig ha a férfiakhoz képest elenyésző is a számuk, azért mégis népes a női asztronauták tábora, az utóbbi 50–60 évben számos nő járt az űrben (néhány „első”: a legelső női űrhajós a szovjet Valentyina Tyereskova, az első amerikai nő, Sally Ride, az első űrutazó anya, Anna Lee Fisher, az első francia női asztronauta, Claudie Haigneré). Persze a Gravitációban, Az Európa-rejtélyben, a Csillagok közöttben vagy az Utazókban női asztronauták kerülnek a főszerepekbe, ám ezek inkább látvány- és kalandorientált filmek. Az Ígérem, hogy visszatérek ezért is fontos, hiánypótló alkotás, mert egy űrutazó anyát tesz meg főhősévé, akinek emberpróbáló felkészülése mellett megismerjük személyes drámáját és emberi oldalát is.

A történetben benne van egy, A számolás jogához hasonló feminista hangvételű alkotás lehetősége, ám Alice Winocour nem identitáspolitikai filmet készített, hanem egy csendes, visszafogott, lírai karakterdrámát, amelynek persze vannak identitáspolitikai felhangjai. Azonban ezek nem tolakodók, és szerencsére Winocour nem egyszerűsítette le az Ígérem, hogy visszatérek konfliktusait és karaktereit annak érdekében, hogy rámutasson, mekkora hátrányból indulnak, és milyen diszkriminációval szembesülnek a női űrhajósok. Csak egy-két kiszólás jelzi, hogy hiába a program nemzetközi jellege és a résztvevők alapvetően liberális, nyitott hozzáállása, Sarah enyhe ellenszelet tapasztal nyilvánvalóan azért, mert nő. Ugyan amerikai társával, Mike-kal (Matt Dillon hozzá méltó módon remek a szerepben) végső soron jól kijönnek, de a férfi már első közös jelenetükben is egy sztereotipizáló és hímsoviniszta viccel fogadja, és kicsit kínos helyzetbe hozza Sarah-t, aki persze jól kivágja magát. Mike azt mondja, hogy nagyon örül neki, hogy egy francia nő is ott lesz velük a Nemzetközi Űrállomáson, mert a francia nők híresen jól főznek – ezzel a férfi, ha viccesen is, de azt sugallja, hogy a „gyengébbik nem” képviselőinek a konyhában, és nem egy felelősségteljes munkakörben van a helye még az űrben is.

Emellett bár nincs a néző szájába rágva, de érzékelhető, hogy Sarah-nak legalább kétszeres teljesítményt kell nyújtania, ha ki akarja vívni férfitársai elismerését. A főhősnő édesanyja már említett megjegyzése miatt is tisztában van vele, hogy hátrányból indul, mivel sokan még a 21. században sem veszik természetesnek, ha egy nő is erre a pályára lép. Ezért Sarah a maximumot akarja kihozni magából, túl is teljesít, sőt olykor veszélyes szituációkba kerül. Ám mindebből Alice Winocour nem csinál „nagy ügyet”, meghagyja a nézőnek, hogy elgondolkodjon a látottakon, és levonja a következtetéseket. Tehát a rendezőnő nem ítélkezik, csak nagyon ízlésesen és visszafogottan bemutatja, Sarah milyen nehézségekkel szembesül a férfiak által uralt űrprogramban.

Ám a hangsúly Sarah és Stella kapcsolatán van, ezzel összefüggésben jelenik meg minden: a nő kapcsolata társaival és exével, valamint a tréningek. Így senki se egy, akár a Gagarinhoz, akár Az első emberhez hasonló látványfilmre számítson, az Ígérem, hogy visszatérek űrös témája ellenére az anyadrámák, például a magyar Egy nap párdarabja. Persze a rendezőnő rendkívül hitelesen ábrázolja a felkészülést, a kilövéshez vezető folyamat stációit, így betekintést nyerhetünk abba, hogyan edzenek az asztronauták a súlytalanság állapotában végzett munkára egy hatalmas medencében, a víz alatt, ahol egy átlagember valószínűleg pánikba esne és elájulna. Továbbá előkerülnek speciális női problémák (például a menstruáció kérdése), amelyekkel a világűrben más módon kell megbirkózni, mint a Földön.

Az Ígérem, hogy visszatérek ennek ellenére nem megy nagyon bele a tudományos részletekbe, Alice Winocour műve összességében drámaként működik nagyon jól. Néhány felesleges és feleslegesen didaktikus narrációját leszámítva nem egy szájbarágós film, engedi gondolkodni a nézőt, illetve enged minket elmélyülni a főhősnő szerepkonfliktusában. Ugyanakkor az Ígérem, hogy visszatérek nem is egy bonyolult, nehezen megfejthető film, nem dolgozik nagyon komplex szimbólumokkal, hanem pont arról szól, amit vállalt: bemutatja ezt a nagyon speciális helyzetet, amikor egy anyának történetesen az a munkája, hogy asztronauta, aki életének jelentős részét családjától és a Földtől távol tölti. A fő kérdés, hogy kibírja-e az anya-lánya kapcsolat azt, hogy szülő és gyermeke egyre távolabb és távolabb kerülnek egymástól. Nincs konkrétan kimondva, de sejthető, hogy Sarah és Thomas házassága is éppen azért ment tönkre, mert mindketten olyan szakmát választottak, amelyben az egyén teljes odaadása kötelező, és szabadideje alig van, így szeretteivel is keveset lehet együtt.

Nem erőltetett, a film szövetébe teljes természetességgel belesimuló, egyszerű szimbólum a cselekmény végén a karantén részét képező üvegfal, amelyen keresztül az asztronauta érintkezhet látogatóival, így családjával. Ám ez az üvegfal nemcsak a levegőt nem ereszti át, hanem a hangokat is alig-alig engedi hallani a két ellentétes oldalán álló beszélgetőpartnernek. Így anya és gyermeke csak mikrofonnal tudnak kommunikálni, amihez le kell ülniük egy-egy asztalhoz, egymástól távol. Szóval, ha közel akarnak lenni egymáshoz, nem értik szavaikat, ha pedig beszélgetnek, az üvegfaltól távoli asztalokhoz ülve szülő és gyermeke túl messzire kerülnek egymástól. Ez az üvegfalas jelenet zseniálisan magába sűríti a lírai-melankolikus film csendes drámájának a lényegét, az asztronauta és az édesanya feloldhatatlan szerepkonfliktusát: „anya űrhajós, így szükségképpen egyre távolabb és távolabb kerül tőlem”.

Az Ígérem, hogy visszatérek cselekményének szerkesztése, illetve íve is érzékelteti ezt a távolodást. Nyugatról Keletre tartva a közvetlenségtől fokozatosan haladunk a közvetettségig és a közvetítettségig, az élő emberi kapcsolattól a kapcsolat megszakadásáig, vagyis az űrrakéta kilövéséig. Tulajdonképpen olyan érzés ezt a filmet nézni, mintha Sarah-val együtt mi, nézők is beszállnánk egy űrkompba vagy űrsiklóba, majd a kilövést követően annak ablakán vagy kameráján keresztül kitekintve látnánk, ahogy egyre kisebbekké és kisebbekké válnak az emberek, majd az országunk és maga a Föld is.

Mi lesz, ha már a Marsig kell utazni, ahonnan a Földet úgy fogjuk látni, mint innen a vörös bolygót: egy apró pontként az égbolt rengeteg csillaga között? Ezzel összefüggésben az Ígérem, hogy visszatérek arra a kérdésre is rávezeti a nézőt, hogy vajon mi lesz Sarah és Stella kapcsolatával. Idővel az is így el fog törpülni, mint ahogy a Föld eltörpül az űrhajósok szeme előtt a Marsra utazva? A Nemzetközi Űrállomás majd a vörös bolygó felé tendálva takaréklángra kapcsol, és ki is alszik a főhősnő és gyermeke között lángoló szeretet? Vajon az anya (emlék)képe hogyan épül be lánya identitásába, ha Stella kamaszkorába lép, majd felnő? Lehet, hogy gyermeke számára Sarah is már csak egy távoli, „fényes pont” lesz, akit alig lehet felismerni a többi „fényes pont” sűrűjében?

Alice Winocour műve tehát egyszerű, lírai-realista dráma, ami ugyan sok kérdést kibontatlanul hagy (például azon is el lehetett volna merengeni, mit jelent az anya-lánya kapcsolatára nézve, hogy az űrben az öregedés folyamata más tempójú, mint a Földön), olykor a kelleténél nagyobb mértékben belassul a cselekmény, és sokan a konklúzióját is joggal érezhetik hiányosnak vagy erőtlennek. Azonban az Ígérem, hogy visszatérek összességében egy magával ragadó film csupa kiváló színésszel, és egy rendkívül fontos témával, így megéri nekiveselkedni.

A film adatlapja a Mafabon