Keleti nyitás

Egyszer volt…

Úgy tűnik, a Dollár Papa Gyermekei Társulat vette át a stafétát a kifejezetten szocializmussal foglalkozó, múltfeldolgozó előadások láncában, azonban ők nem társadalmi problémák vagy történelmi események feldolgozására vállalkoznak, hanem a kollektív alkotás módszerével, gyerekkori emlékeiket elmesélve építenek fel egy történetet. Így a Keletben egy olyan mesei keretet hoznak létre, amely lehetővé teszi a torzítást, hogy – mint mindenki régi emlékképeiben – bizonyos dolgok megszépüljenek, elfelejtődjenek, vagy színesebbé váljanak. Már a nézőket váró hetvenes-nyolcvanas évek zenéi is ezt a hatást keltik, nem beszélve a színpadon domináló pasztellszínekről, retró fürdőruhákról, meleget és fülledtséget idéző világításról. Ebben a mágikus környezetben szereplőinknek nem szükséges valódi embereknek lenniük.  Torzak és furcsák, az ösztöneik éltetik őket, és szinte bármit megengedhetnek maguknak

Hova tovább?

Az előadás címét látva bizonyos nézőben biztosan felmerül, hogy valami igazán „kelet-európait” fog látni. Természetesen mindenki maga dönti el, hogy pontosan mit jelent a „kelet-európai”. Esetleg a mentalitás? Az életmód? A folyamatosan forrongó, de kiemelkedő megalkuvó képességgel rendelkező ember képe? Igen, és nem. A Kelet egy családtörténet. Rába Roland, egy Ki mit tud?-nak köszönhetően nyert vietnámi kirándulás alkalmával Magyarországról Thaiföldre szökik, és harminc éven keresztül adja elő egyetlen, nyertes műsorát a thai gyerekeknek. Ennek köszönhetően létrejön az anyagi biztonság, kevés hírnévre is szert tesz, aminek következtében megismerkedik a thai vlogger, Miss Sunshine-nal, és… ennyi. Éveken keresztül nem történik semmi új. A rendező, Ördög Tamás félelmetes képet vetít elénk az emberi-művészi stagnálásról. Tényleg ez lenne egy művész sorsa? Találni egyetlen jól működő fogást, majd addig élősködni rajta, amíg csak lehet? Egy terjedelmes komfortzónát kiépíteni magunknak, ami meggátol minden fejlődési lehetőségben, pusztán azért, mert képtelenek vagyunk szembenézni saját korlátainkkal és a kudarc lehetőségével? Sajnos, ehhez hasonló biztonsági játék az előadás dramaturgiájában is felfedezhető.

Ki mit nem tud?

Alapvetően a produkció két etapra oszlik. A kezdetben izgalmas, párhuzamos történetvezetéssel operáló első rész egyszerre idézi meg a szocialista múltat a mindenkinek ismerősen csengőhangok, nevek, tévéműsorok által – beszámolót kapunk a csernobili atomkatasztrófáról, eltűnt fiatalokról, a korszak színe-javáról –, és megjeleníti a főszereplőnk jelenét is, ahol Miss Sunshine egy állványra szerelt telefonnak vlogol a Mr. Rolandóval való viszonyáról. Ha nagyon bele szeretnék magyarázni valamit, azt mondanám, hogy a média fejlődésének egyfajta illusztációját látjuk: hogyan jutunk el az eseménynek számító TV műsoroktól a felhígult, kommersz közönségkielégítésig. Ennek a párhuzamos dramaturgiának a tetőpontja a Ki mit tud?, ami valójában mindennek a dramaturgiai katalizátora. Itt láthatjuk azt a bizonyos nyertes majmos műsort a fiatal Rába Roland (Kövesi Zsombor) előadásában. Ez a beékelt Ki mit tud? epizód új löketet ad az előadás dinamikájának. A Georgita Máté Dezső által előadott bűvészműsor igazán szórakoztató. Eleinte igyekeztem is rajtakapni a színészt, biztos voltam, hogy valahol elrontja, vagy legalább leleplezi a bűvésztrükköket. Ez egyszer sem történt meg, sőt cirkuszi üdeséget hozott az előadásba.

Családterápia

Egy csapásra a párhuzamos történetvezetés azonban lineárissá egyesül. A múltidézés eltűnik, Miss Sunshine és Mr. Rolando jelenébe érkezünk, és a történet átminősül egy banális családtörténetté, aminek a legnagyobb bűne, hogy elveszítette specifikusságát. Azt hinnénk, hogy a kelet-európai ember még keletebbre való utazása előhoz belőle valami jellegzetest, valami csak rá/ránk jellemző viselkedésformát. Például a gyorsétteremben pofátlanul sokszor tölti újra az újratölthető üdítőt, és az éttermi maradékot alufóliába csomagolva elteszi későbbre, vagy hasonlóan ismerős helyzetek sorjáznak a végpontig. Ehhez képest az elveszettnek hitt fiukat meglátogató család meglehetősen tipizált – elvált apa új, fiatal feleséggel, aki lenézi a régit; válás után teljesen lecsúszott anya; és két, szexuálisan túlfűtött, egymással civakodó testvér –, néhány mikrogesztuson kívül nem marad bennük semmi expliciten kelet-európai. A jelenetek dinamikáját többnyire a testvérek tartják fent, viszont az ő exhibicionizmusuk inkább tudható be a társulatra jellemző nézőprovokáló magatartásnak, mint a karakterek jelleméből fakadónak. Exhibicionizmus alatt a felvállalt (túlvállalt?) meztelenségre és a túlhajtott szexualitásra gondolok. A meztelenség a Dollár Papa Gyermekei-féle naturalizmus egyik előszeretettel használt eszköze, amelyet az Árvácskában a védtelenség és kiszolgáltatottság csontig hatoló szimbólumaként használtak. Ezzel szemben, a Keletben alkalmazott meztelenség pusztán a meztelenség aktusáért történik. A Rába Rolandot játszó Rába Roland (?) előadászáró performansza a legjobb példa erre. Többször is elgondolkodtam, hogy a színpadon megjelenő meztelen test mit ad hozzá az amúgy elhaknizott előadásvéghez, hisz a tény/üzenet, hogy a konfliktusainkat hajlamosabbak vagyunk a szőnyeg alá söpörni, mint valóban megoldani, a test milyenségétől függetlenül is egyértelmű volt számomra.

Mondd meg a neved, megmondom ki vagy

Hasonlóan kérdésessé válik számomra a dramaturgiai fogás, miszerint a színészek a saját neveiket használják az előadásban. Minden ilyen alkalommal ez az aktus egy olyan dimenziót emel be az előadás világába, amivel számolni kell. Ha saját neveket használnak a színészek, a történetnek akaratlanul is lesz egy enyhe biografikus vonatkozása. Ez a főszereplő esetében érvényes, hisz Rába Roland elmondása szerint tizenhét évesen valóban egy Ki mit tud?-nak köszönhetően kijutott Thaiföldre, azonban a többieknél sajnos nem ennyire egyértelmű, ahogyan az sem egyértelmű, hogy a színészek önmagukat játsszák, vagy olyan karaktereket, akik történetesen az ő nevüket viselik. Amennyiben az előbbi, mit akarnak elmondani magukról? Ebben a Rába Roland fókuszban hol helyezkedik el mondjuk Terhes Sándor vagy éppen Urbanovits Krisztina története? Ha pedig a második eset áll fenn, akkor miért szükséges, hogy ezek a karakterek a színészek nevét viseljék? Mit adna hozzá, vagy mit venne el, ha Rába Roland egyszerűen csak Roland volna – ami még elvonatkoztatható a színésztől? A Kiss-Végh Emőke által megformált szerethetően humoros és egyben félelmetesen visszataszító Miss Sunshine az egyetlen valós karaktere az előadásnak. A bűvész-etűd mellett ez a produkció talán leghálásabb szerepe, amit Kiss-Végh Emőke maximálisan kitölt, hiszen nem önmagának egy plátói árnyékképét játssza.

De akkor mi pontosan a Kelet? Egy kedves, nosztalgikus hangulatú álomkép egy távoli országból; egy felnőtt mese, ahol nem királyfik és királylányok vannak, hanem Ki mit tud?-ok és Csernobil; érdektelen családi történet, érdektelen kelet-európaiakról, érdektelen kelet-európaiaknak. Egy olyan előadás, amely látszólag múltfeldolgozni akar, valódi célja azonban rejtve marad.

Fotók: Ofner Gergely