A morális kísérlet, amelyben mindenki elbukik

Ha van olyan mozi, amely biztosan nem hagyta közömbösen nézőjét, akkor Lars von Trier Dogville című filmje bizonyosan ilyennek mondható, hiszen minden tekintetben érzékeny határokat feszeget, akár a filmvászonra emelt színházi játéktérre, akár arra a film esztétikájára markánsan ható, látens szorongásra gondolunk, mely végigvezeti a cselekményt. Adja hát magát a lehetőség, hogy a történetet a színház is adaptálja. Erre tesz kísérletet a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Urbán András rendezésében.

Az előadás elején egy színésznő lép a színpadra. Tűsarkú cipőjében és flitteres pólójában olyan, mintha egy buliból csöppent volna közénk. Mint később kiderül, ugyanez a színésznő alakítja a darab főhősnőjét, Grace-t (Fülöp Tímea), ám az előadásnak ebben a pillanatában ezt még nem tudjuk. Csak egy lány, bárki lehetne közülünk. Nem beszél, a narrátortól tudjuk meg, mit csinál, mi hajtja, mit érez: szeretettel néz, földet eszik, levetkőzik – mindezt azért, mert tetszeni akar a közönségnek. Ezekben a percekben még nem vagyunk biztosak benne, hogy értjük, mit akar elárulni a jelenléte, de egy gyors fényváltásnak köszönhetően már el is tereltük róla a figyelmünket, és egy rézcsengőre meredünk, miközben a narrátor bársonyos hangján a meditációkból ismert módszerrel, egytől tízig számolva, Dogville-be varázsol minket.

Dogville egy kisváros, omladozó házakkal, befejezetlen építkezésekkel, rossz utakkal, korrumpált iskolarendszerrel, amiről szinte bárki a saját városára asszociálna. Ne tegyük – figyelmeztet a narrátor, aki szerint Dogville-t jó emberek lakják. Miközben megismerjük Thomas Edison juniort (Kucsov Borisz), a magát írónak valló – de inkább filozófusnak illő – erkölcscsőszt, akinek hamarosan a morális kísérletében találjuk magunkat, kirajzolódnak a cselekmény vezérfonalai is: vajon mennyire elfogadó a társadalmunk? Miben mérhető a másság, az idegenség elfogadása? Mi a bizonyíték arra, hogy valóban olyan nyitottak vagyunk, mint amilyennek állítjuk magunkat akkor, amikor még nem kényszerülünk gyakorolni azt? Grace, aki egy autós üldözés és fegyverropogás közepette keveredett Dogville-be, megfelelő kísérleti alanynak bizonyult ifjabb Thomas Edison számára, hogy gyakorlati ismereteket szerezzen a témában. És habár úgy tűnik, a zárkózott közeg befogadta a lányt, Dogville polgárain hamarosan eluralkodik a mohóság.

Az előadás Antonio Vivaldi Négy évszak című zeneművének tételváltásával érzékelteti az idő múlását. Grace érkezésekor a reményteli Tavasz, a beilleszkedéséért folyó küzdelme alatt pedig a Nyár élettel teli muzsikáját halljuk. Ahogyan Grace kezdi megtalálni a helyét a városban, úgy a kezdetben üres színpad is átalakul. Dogville a mai selfie-pontokhoz hasonló, szívet rejtő óriásbetűket kap (D♡gville), Grace pedig egy, az otthonát kifejező ágyat és új ruhát.

Grace első öltözete, a tűsarkú cipő és a flitteres póló, mai kontextusba helyezi a kiindulópontot, ám a bő szabású, olajzöld ruha, amit később az előadás során visel, mégis szélesebbre tárja a cselekmény időkódját, akárcsak az előadás többi szereplőjének jelmeze. Valamennyi időtálló darab, amely ma ugyanúgy viselhető, mint a 20. század második felében szinte bármikor.  

Von Trier filmalkotása tizenöt szereplőt sorakoztat fel. A KDSZ darabjában, Vedrana Božinović dramaturg munkája nyomán ugyanezeket a karaktereket összesen öt színész tolmácsolásában láthatjuk. Grace és Tom mellett egy nő (Verebes Andrea) és két férfi (Mészáros Gábor és Búbos Dávid) karakterébe sűríti össze azokat a jellemvonásokat, amelyek meghatározóak a történetben. Grace nekik ajánlja fel a segítségét, és míg eleinte vonakodtak feladatot találni a számára, a Nyár Viharának egyre ütemesebb ritmusával és baljós dallamának fokozódósával együtt gyorsulnak fel az események is. A rendező ismétlődő, stilizált cselekvések sorjázásával érzékelteti a Grace-re egyre inkább nehezedő nyomást. Kisvártatva mindenki visszaél a helyzetével, és különböző módokon, de lényegében zsarolással éri el, hogy Grace azt tegye, amit parancsolnak neki.

Nyár végén Grace Tom segítségével szökést kísérel meg, ám a meghiúsult próbálkozás csak még inkább elmérgesíti a Dogville-ben uralkodó állapotokat. Grace-re a további szökési kísérletek megakadályozása érdekében kamerát szerelnek, és miközben Vivaldi Őszének megrészegült dallamait haljuk, a számkivetett nőt groteszk módon már szinte mindenki csak a szexuális élvezeteinek tárgyaként kezeli. Abszurd jelenet ez, amelyben Dogville polgárai letolt gatyában, fékevesztett módon kényszerítik ki a szexuális perverziók kielégülését. Két különböző jelenetet látunk ekkor. Egyet a színpadon, a színészek játékában, és egyet a kivetítőn, az áldozat szempontjából. Halljuk az áldozathibáztatás tipikusan elhangzó mondatait: de hát te flörtöltél; te mondtad, hogy mindenkinek vannak igényei… És közben a kivetítőn a szexuálisan kizsákmányolt nő szemével látjuk azokat a test- és jelenetfoszlányokat, amelyeket a zaklatás alatt átél.

A kortárs színházi előadásokban használt, élőképet mutató vizuális megoldások rendszerint olyankor jelennek meg a darabban, amikor a rendező az adott színházi előadásban bemutatott társadalmi probléma valós idejű jelenlétére próbál rámutatni, ott és abban a közegben, amelyben éppen játszódik. Tekinthetünk erre a mozzanatra úgy, mint a mindenkori társadalomban folyton kibeszéletlen női elnyomásra, melynek alapját képezik azok a patriarchális társadalom által elfogadott normák, amelyek még mindig nem szankcionálják eléggé a nemi egyenlőtlenségeket. De tekinthetünk rá úgy is, mint manifesztumra a nemzetközi #metoo-kampány kapcsán.

Tom nem vesz részt a nemi erőszakban. Saját meglátása szerint erkölcsi felsőbbrendűségéhez nem férhet kétség, és látszólag támogatja is Grace-t, csakhogy igazából sohasem állt ki mellette, nem vállalta fel az iránta táplált érzéseit, és nem próbálta megakadályozni az ellene folyó agressziót. Így karaktere impotens értelmiségivé silányul, aki gyávaságát bölcs távolságtartással leplezi. Tom filozófiai kérdései ezen a ponton új értelmet nyernek. Vajon hol húzódnak erkölcsi határaink? Ki az, aki az elszabadult indulatokat megállíthatja? Miért nem lépünk fel az erőszaktevők ellen? A narrátor kezdeti érvelése, mely szerint ez a történet jó emberekről szól, szertefoszlani látszik, s ezzel együtt az a visszatartó erő is, hogy ne a saját környezetünkben találjuk magunkat ismét.

A színpad hangsúlyos térrésze a középen megvilágított játéktér. A nézőnek olyan érzése van, mintha közvetlen rálátása lenne arra a narratíva által folyton változó térre, amely mozdulatlanságában formálja meg hol Grace szobáját, hol a gyűlésekre használt templomot vagy a gyümölcsöst. A szereplőknek, ha éppen nem játszanak, csak lehúzódnak a megvilágított színpadról, továbbra is érezhető a jelenlétük, még ha a néző tekintete ritkán is téved a félhomályba, hiszen a differenciált fényhatások pontosan vezetik a figyelmet a hangsúlyos jelenetekre.

Az előadás kellékeit oldalról emelik be a szereplők. Ezek közül némelyik szimbolikus jelentőséggel bír a darabban. A rézcsengő megszólalása például mindig veszélyt jelez Grace számára, valahányszor megszólal, szinte vágni lehet a feszültséget. A porcelánfigurák akkor jelennek meg az előadásban, amikor Grace megpróbál beilleszkedni Dogville-be, így azok megszerzése a valahová tartozás érzésével azonosul, elvesztésük pedig az otthontalanság megsemmisítő erejévé válik, az alma pedig a bibliai szimbolikából ismert bűnbeesés attribútuma. Eleinte csak egy-egy alma jelenik meg a darabban, jelezve a kísértést, később azonban, a szüret idején, ládákba rendezve kerül előtérbe, Grace sikertelen szökési kísérlete után teljesen szétgurulnak, és az előadásban is ez az a pont, amikor elszabadul a bűn. A fejkamerával rögzített, párhuzamos látványú jelenet egyik legerősebb színpadi képe az, amikor Dogville polgárainak szájából omlik ki a behabzsolt alma, miközben néma artikulációval kimondott szitokszavaiknak éppen Grace ad hangot.

Urbán András rendezéseitől megszokhattuk, hogy nem egy konkrét történetet látunk, hanem az általa feldolgozott téma lényegét megragadó, azt több aspektusból bemutató, epizodikus jelenetek összességét, melyek egymásra épülve bontják ki az adott társadalmi probléma tragikus, olykor tragikomikus voltát. Ettől a bevált rendezői allűrtől rugaszkodik el a Dogville lineáris történetmesélő szerkezete. Az újszerű megoldás feltétele egy rendezői csavar volt, amelyet David Lynch Mulholland Drive-jában is megfigyelhettünk: a darab megfejtésének egyik kulcsát ugyanis még a történetmesélés kezdete előtt a nézők kezébe adta a rendező. Az előadásnak ezen a pontján már sejteni véljük, ki a színésznő, aki a darab elején a színpadra lépett. Megértjük, hogy a színésznő, aki földet eszik, mert tetszeni akar, tulajdonképpen bárki lehet. Akár mi magunk is áldozatává válhatunk azoknak a törekvéseinknek, amelyek során tartozni akarunk valahová, vagy elfogadást és szeretetet remélünk.

A szereplőktől mindvégig hiteles alakításokat láthatunk. A Tom karakterében látható Kucsov Borisz szinte végig egyfajta zavart lelkesedéssel fűtötte át a figuráját, aki megszállottan igyekezett mindennek a jó oldalát hangsúlyozni, gondosan ügyelve arra, hogy a saját komfortzónája egy pillanatra se sérüljön. Mészáros Gábor kiválóan ragadta meg karakterének frusztrált, erőszakra hajlamos jellemét. Verebes Andrea karaktere azért kulcsfontosságú, mert árulása annál súlyosabb, hogy azt éppen nőként követte el, ahelyett, hogy együttérzésből Grace mellé állt volna. Búbos Dávid pedig azt a figurát alakítja, aki nem felbujtója, csak haszonélvezője a már kialakult, ellentmondás hiányában törvényesített, bűnös állapotoknak. Mellettük a Grace-t alakító Fülöp Tímea nem csak a gyötrelmeket elszenvedő áldozat jogán emelkedik ki, hanem mert a játékán az általa megformált karakter teljes jellemváltását átérezzük a gyámoltalan és kiszolgáltatott nőtől a nyíltszívű baráton, az elszánt menekülőn és a csalódott emberen át a hatalmát bosszúállásra használó igazságosztóig. Fülöp utolsó, velőt rázó monológja alatt a Tél dermesztő dallamai megfagyasztják a levegőt, és Dogville-t időtlenné merevíti a hóesés.

Urbán rendezői koncepciójának hiányzó kirakós darabja szinte az utolsó pillanatig várat magára. Ez a mozaik Grace bosszújának momentuma, amelyben a rendező megmutatja, hogy a hatalommal való visszaélés fordított helyzetben is ugyanolyan helytelen. Thomas Edison erkölcsi felsőbbrendűségével magunkra gondolni ugyanolyan illuzórikus, mint Grace helyében azt állítani, hogy ő másként viselkedett volna. Innentől kezdve nincs bűnös és áldozat, csak bűnös és bűnös van. Talán nem is ifjabb Thomas Edison, hanem Urbán András morális kísérletében találjuk magunkat, amelyben mindenki törvényszerűen elbukott.

Urbán rendezése képes volt univerzálissá emelni a Dogville-ben boncasztalra helyezett erkölcsi dilemmák társadalmi megnyilvánulását, miközben olyan új üzenetet aktualizál, amely elválaszthatatlan a jelenség szélesebb kontextusának vizsgálatától. Ebben a darabban a kiszolgáltatottságot csak egy hajszál választja el a szexuális kizsákmányolástól, és az együttérzés csak egy árnyalatnyira van a megvetéstől. A néző pontosan érzi ezt a vékony határvonalat, és éppen ez a kettő közötti kötéltánc adja a Dogville mindvégig feszült drámaiságát.

Lars von Trier – Christian Lollike– Vedrana Božinović:
Dogville

Rendező: Urbán András
Dramaturg: Vedrana Božinović
Szereplők: Mészáros Gábor, Kucsov Borisz, Búbos Dávid, Fülöp Tímea, Verebes Andrea.

Fordítás: Lénárd Róbert
Rendezőasszisztens: Szerda Zsófi
Látványterv: Kreszánkó Viktória

Az előadásban Antonio Vivaldi zenéjét használták fel.
Bemutató: 2020. október 31.

Fotók: Molnár Edvárd