Kalligram 2017/12

A Kalligram decemberi számát Németh Zoltán verseivel és Mellár Dávid Németh Zoltánról szóló esszéjével ajánljuk.

 

Németh Zoltán

4. (Hedvig) szimfónia

Philip Glass: Dance No. 4

 

0’ 00” – 0’ 55”
Kezdetben volt a csönd, vagy volt a hús, kezdetben volt a csönd, amely sáros, kezdetben volt a csönd, vagy a hús, a hús, amely fáj, kezdetben volt a csönd, a hús, vagy a hús, amely fáj, kezdetben volt a csönd, a sár, a folyton kopogó eső, a leállíthatatlan eső, a hiba, kezdetben volt a hiba, a mindent átfogó hiba, az önmagát folyton újratermelő hiba, vagy a test, a hiba, a hiba hangja, a hiba éjszakája, a hiba fénye, a hiba feljött a nap, a hiba kényszere, a hiba újratermelése, a hiba eljött értem a sötét, a hiba fogd meg a kezem, a hiba lázas a homlokom, a hiba a házak homlokzatára sütve, a hiba, vagy a test, vagy a hiba, a test, vagy a hiba, a test, vagy a hiba, a sár, kezdetben volt a sár, az eső, valaki letérdel, próbálja elválasztani az esőt a sártól, fogd meg a kezem, valaki játszik a sárban, gyerek, gyerektest, gyerektestnek néz ki: Hedvig.

1’ 42” – 3’ 01”
A fák, az összehajló fák, a magasan összehajló fák, a felettünk magasan összehajló fák, az élvetegen összehajló fák, a magasság, a félelem magassága, senki sem méri a fák magasságát, a fák magasságát senki sem méri, nem méri a levelek távolságát, egytől egyig, az összes levél egymástól való távolságát, ha megmozdul egyetlen levél is, újrakezdeni, nem vállalkozik senki erre a műveletre, a fák, az összehajló fák, a magasan összehajló fák, a felettünk magasan összehajló fák, a felettünk magasan összehajló fák élveteg tekintete, mert nem mászik fel életét kockáztatva a fákra senki, senki nem méri a fák magasságát, a levelek távolságát nem, csak a betűkét, hat milliméter, betűk távolsága hat milliméter, vagy több, hét milliméter, vagy kevesebb, hat milliméter, vagy több, hét milliméter, vagy kevesebb, hat milliméter, vagy több, hét milliméter, vagy több, nyolc milliméter, vagy kevesebb, hat milliméter, vagy kevesebb, öt milliméter, vagy kevesebb, négy milliméter, három milliméter, vagy kevesebb, két milliméter, vagy kevesebb, egy milliméter, ki méri a betűk távolságát, magasságát, a távolságot, magasságot, megmérik a fák, lehajolnak: Hedvig.

5’ 13” – 7’ 32”
Miért sietsz, kérdezem magamtól, sietsz, futsz, miért sietsz, kérdezem magamtól, miért sietsz, sietsz, futsz, miért sietsz, sietsz, futsz, ott vannak a lépések, lépj bele, ott vannak a lépések, lépj bele, tiéd, tiéd itt minden, lépj bele, ott a levegőben egy minta, töltsd ki, legyen a tiéd, legyél te, az arc, ott az arc helye, hajolj bele, dőlj előre, hajolj bele, ott az arc, az arc, lépj előre, fuss, lépj előre, hajolj bele, ott az arcod, az arc, az az arc, az arc, az az arc, hajolj bele, lépj előre, döntsd előre a fejed, hajolj előre, lépj bele, látod?, az arcod, ott van, ott a minta a levegőben, kicsit véres levegő, kicsit véres minta, szivárog, lépj bele, mától fogva az lesz az arc, egy új arc a tükörnek, figyelj rá, egy új arc, figyelj, siess, fuss, ott az arc, szorítsd össze a fogad, a tiéd az a fogsor, kicsit véres, a tiéd, fogd össze a bőröd, a tiéd az a bőr, fuss, siess, ez a legyártott arc a tied, ott a levegőben, előtted, siess, hajolj bele, töröld le a vért, ne félj, lesz új, ne félj, ott az arc, siet: Hedvig.

8’ 47” – 9’ 43”
Legyártott lépések, az avar készséges, a legyártott mondatok, a nyelv készséges, a nyelv aberrált, a nyelv aberrált személytelenség, kislány vagy, kislány vagy, kislány, nézed a fákat, kislány, kislány vagy, nézed a fákat, kislány, a nyelv peremén, az aberrált nyelv peremén, két oldalról elindul az idő, összeér, két oldalról elindítják az időt, összeér, összeér az aberrált nyelven, kislány vagy, kislány, két oldalról elindul az idő, kislány, összeér a kislányon, lassíts, lassíts, lassíts a szavak belsejében, elindul az idő, két oldalról, összeér, keresd, keresd a szavakat, a legyártott szavak, nézd, hideg az ujj, augusztus, hideg a kéz, hófehér hideg, az aberrált nyelv, hófehér hideg idő két oldalról, nézd, a peremén, nézd, nézd: Hedvig.

10’ 21” – 11’ 14”
A végzet, keresem rá a szavakat, a végzet, egy szó mondja, végzet, egy szó mondja ezt, végzet, bújj el a sarkába, próbálj lélegezni, keress rá szavakat, végzet, a beszívott levegő, a jó mélyen beszívott levegő, nyugtass, végzet, keresem rá a szavakat, egy szó mondja, végzet, bújj el a sarkában, lélegezz, próbálj lélegezni, a sírás, egy szó sírást mutat, keressünk egy szót, sírás, bújj el a sarkában, lélegezz, a beszívott levegő, hagyd benne a szóban, ne nyisd ki, húzd meg magad a szóban, ez a beteges, privát szó, adták, ha felbukkan, lassíts, lassíts a szó belsejében, lélegezz, lassíts, egy szó azt mondja, amit enged, mielőtt megszólaltál volna, már megszólaltál, mielőtt megszólaltál volna, már lélegeztél, egy szó sírást mutat, helyezkedj el, jelentést mutat egy szó, helyezkedj el, a szó sarka, megtűr, egy szót keres: Hedvig.

11’ 49” – 12’ 52”
A kést, a papírvágó, már véres, ahogy lassan elhúzza, mégsem, véres, a kés, a papírvágó kés, a papírvágó kés már véres, mégsem, ahogy lassan elhúzza, lassan elhúzza, már véres, még nem, már véres, nem, nem véres, a papírvágó kés, ahogy lassan, ahogy lassan, ahogy lassan, kíméletlen lassúsággal, lassan, lassabban, még lassabban, ahogy kíméletlen lassúsággal, lassan, lassabban, még lassabban, elhúzza, véres, nem véres, még nem véres véres, nem véres véres, még nem egészen nem véres, még nem egészen véres, lassú, kíméletlen lassúsággal, lassú, ahogy kíméletlen lassúsággal, véres, nem véres, nem egészen nem véres, nem egészen véres, nem egészen lassan véres, ahogy kíméletlen lassúsággal, kíméletlen lassúsággal, a kést, a papírvágó kést elhúzza, a torkán, a nyakán, a vékony, hajszál vékonyságú, vékony, kék erek térképe fölött, a torkon, a nyak legérzékenyebb részén, a nyak legszebb, legártatlanabb részén, a metsző, a bemetszés, finoman, a hangot elmetszi, még a gégében, még a hangot: Hedvig.

13’ 19” – 14’ 28”
Ha arra a buszra felszáll, ha ott a járdára nem lép fel, ha megáll letépni a virágot, felemelni a falevelet, avar alól a földigilisztát, ha a földigiliszta tekeredik az ujjon, ha csak megáll, ha megáll a folyóparton, ha megáll a folyóparton, lélegezni, egy kicsit lélegezni a folyóparton, ha megáll egy kicsit levegőt venni, egyszer, egyetlen egyszer az életben, vagy nem, a sokból, ha a millió lélegzetvételből egy, csak egyetlen egy éppen most, ha csak megáll, ha megáll, vagy a befejezetlen cementpanelek tövében, ha megborzong, ha megáll, egy izzadságcsepp lecsorog a háton, ha megáll, mert megölel egy fát, lehajol, kezén egy földigiliszta, az avar alól, kivakarva, betűként, mindegy, számként, betűként, hajolj le, állj meg, akadj el, állj meg, ránézni a felhőre, a faágra, a fák leveleire, ha éppen elakadna, ha egy ág letörik, ha félbemarad, félbemarad, ha félbeszakad, elakad, ha megszűnik, ha befejeződik, ha elmúlik, abbamarad, megszakad, eláll, ha elhallgat, elhal, véget ér, vége szakad, leáll, ha leáll, ha vége, ha leválik egy födémgerenda, ha megölelsz egy fát: Hedvig.

15’ 09” – 16’ 47”
Hozzáér, elveszi a kezét, hozzáér, elveszi a kezét, hozzáér, mintha ütne, üt, mintha ütne, üt, hozzáér, szinte simogat, üt, hozzáér, elveszi a kezét, elveszi a kezét, majd szinte azonnal hozzáér, üt, szinte azonnal elveszi a kezét, mintha elveszi a kezét, üt, szinte simogat, elveszi a kezét, majd szinte azonnal üt, hozzáér, elveszi a kezét, üt, szinte azonnal elveszi a kezét, hozzáér, üt, üt, szinte azonnal hozzáér, mintha simogat, üt, mintha azonnal hozzáér, simogat, üt, mintha azonnal hozzáér, mintha azonnal simogat, üt, üt és hozzáér, azonnal üt, szinte simogat, hozzáér, elveszi a kezét, hozzáér, elveszi a kezét, hozzáér, mintha ütne, üt, mintha ütne, üt, hozzáér, szinte simogat, üt, hozzáér, elveszi a kezét, elveszi a kezét, majd szinte azonnal hozzáér, üt, szinte azonnal elveszi a kezét, Robert Kaliňák belügyminiszter urak, Robert Fico kormányfő urak, hozzáér, üt, szinte azonnal elveszi a kezét, üt, mintha simogat, Bugár Béla politikus urak, Csáky Pál politikus urak, Agócs Béla öngyilkos tanárok, Robert Fico politikus urak, Robert Kaliňák belügyminiszter urak, hozzáér, elveszi a kezét, hozzáér, elveszi a kezét, hozzáér, mintha ütne, üt, mintha ütne, üt, hozzáér, szinte simogat, üt, hozzáér, elveszi a kezét, elveszi a kezét, majd szinte azonnal hozzáér: Hedvig.

17’ 43” – 18’ 11”
Augusztusi hideg ujjak, a testet megmérik ismeretlen kezek, O. L. tanulmánya, tanulmány, három hivatkozás, tanulmány, öt hivatkozás, G. L. tanulmánya, tanulmány, százhat hivatkozás, disszertáció, disszertációs munka, B. Z. tanulmánya, T. F. könyve, még három disszertációs munka, a jogi szakirodalom, harminckét hivatkozás, újabb harminckét hivatkozás, lépések a folyosón, félbetört köhögések, elképzelni a saját hangját, visszhang, a papírlap felkunkorodott sarkára tapadt szerves anyag, bőrszemcsék, rátapadt egyéniségek, az agresszió hófehér, írásjelek nélküli terében, konkrétan ez a piszkosfehér sarok maradt, betűk elfelejtve, lerázva, ezt a papírsarkat megszerzem, elolvasom, ezt a szerves anyagokkal, bőrredőkkel, koszfoltokkal egymásra tapasztott margót, ezt fogom olvasni, atesztáció, lépések a folyosón, egy vendégtanári előadás, még három tanulmány, egy jogi vita, félbevágott lépések eltérített iránya, lassíts, lassítani a szavak belsejében, az emeleti előadóterem ablakából látni a fák tetejét, be lehet mérni a magasságát, ha tűz ütne ki, öltönyben, nyakkendősen át lehetne karolni a fát, lecsúszva a földre, de hol ez a tűz, amely minden könyvből csak az üres margókat hagyná életben, csak az üres margóknak kegyelmezne: Hedvig.

19’ 32” – 21’ 52”
A felakadt lemez, a tél, a nyár, ott a hideg, az ujjak, a beszívott levegő, a mindenhol lélegezni kell, a fények, a fáj, az aberrált személytelenség, egy csók, a kihallgatás, benne, benne volt, a gyerekek szívdobogása, reggeli ébredés, este belázasodott, hétszer keltem éjjel, teljesen kialvatlan vagyok, két oldalról elindul az idő, összeér, a tévémaci öröme, ugye milyen szép a tündérlány, utad megmutatom, lassíts, lassíts, a szavak belsejében, a véres méhlepény, egy kezet küldtek, belül, összeszorítani a zsigereket, hideg szervek, véres, gőzölgő szervek, egy kezet küldtek, még dobog a szíve, óriási kihangosítókon, még hallani, dobog a szíve, még dobog a szíve, még dobog a szíve, csúsztatja a felületén, körbe-körbe, csúsztatja a felületén, körbe, a garatot úgy szocializálták, hogy nem mondja ki a nyelvet, a szájpadlás másként tapad, az ínycsap lendülete más amplitúdót követ, az állkapocs rögzülése más izmokat feszít, és nincs megoldás, a garatot úgy szocializálták, hogy nem mondja ki a nyelvet, a szájpadlás másként tapad, az ínycsap lendülete más amplitúdót követ, az állkapocs rögzülése más izmokat feszít, és nincs megoldás: Hedvig.

23’ 26”

 

 

Mellár Dávid

 

A határsértés erotikája

Németh Zoltán Állati férj című kötetének poszthumán (szerelem)értelmezése

„Arra vágyom, hogy egyetlenegyszer, egyetlen pillanatra ő legyek. Arra vágyom, hogy egyetlen pillanatra, egyetlenegyszer ne legyek én. De vágyakozhatnék-e valami olyasmire, amiben még soha nem volt részem?”

(Nádas Péter)

 

1. A kortárs magyar „középnemzedék” és a poszthumán

 

1.1. „Középnemzedék”

Németh Zoltán a kortárs magyar líra „középnemzedékének” egyik meghatározó alakjaként azok­nak a szerzőknek a sorába illeszkedik, akik (ahogy Halmai Tamás fogalmaz) „nem a klasszikus forma­nyelv, a nyugatos és újholdas örökség megújításán fáradoznak, inkább a prózára hangolt vallo­más, a szabadverses reflexiók, a nyelvi történést nyomon követő versnyelv lehetőségeit mérik föl, mélyen alanyi megszólalásaikban a magánmitológiává rajzolt mindennapok díszleteit ren­dezik el imponáló aprómunkával”.[1] Németh Zoltánt a szakirodalmi elemzések legtöbbször Nemes Z. Márió, Csehy Zoltán, Orcsik Roland, Pollágh Péter, Lanczkor Gábor vagy Turi Tímea nevével együtt említik. Az ő irányvonalukat követi a Németh utáni, fiatal generáció is.

Az előbbi meghatározás azonban korántsem terjeszthető ki az egész középnemzedére, hiszen lényegi magvát a kortárs magyar költészet paradox módon éppen az egység szét­robban­­tásával teremti meg, amelyet szükségképp követnek a széttartásalakzatok és az olykor egymás­tól radikálisan eltérő megnyilvánulási formák. Maga Németh is így fogalmaz: „Talán nem szorul különösebb bizonyításra az a megállapítás, hogy a kortárs magyar iro­da­lom­nak több nyelve van, amely nyelvek gyakran szinte párbeszédbe sem állíthatók egymással.”[2] De talán mindennek ellenében Halmai megközelítése mégis segít elhelyezni Németh állandóan vál­tozó és képlékeny költészetét a kortárs irodalom folytonos átrendeződésében.

A kortársakat illetően legkevésbé talán Csehy Zoltán költészete illeszkedik a Németh-lírához való közelítésbe. Legfőképp a formai eltérésekről van szó, mivel Csehy (Némethtől eltérően) az antik költészet zeneiségére és formavilágára alapozva alkotja meg szövegei jel­lemzően (de korántsem kizárólag) „hagyományos” szerkezeti felépítését. Továbbá versei egyedi hangját és témavilágát, ha nem is zárja mindig rímek közé, de olyan zeneiséggel és ritmussal itatja át szövegeit, amellyel a Németh-lírában nem találkozunk.

Ahol mégis egyértelműen egymásra vetül Németh és Csehy szövegvilága, az a ver­seik­ben megjelenő erőteljes testiség és a szerzői (ál)névvel való (posztmodern) játék.[3] Mindkettőjük költészetére jellemző továbbá az erotikus szókészlet tabuinak feloldása. Csehy saját költészetében, valamint az antik erotikus versek újrafordításakor is ezt az elvet követte. Németh talán még ezen is túlmegy, mert szövegei sokszor már az obszcenitás határait súrolják. Ezen a ponton köthető Németh szöveguniverzumához Orcsik Roland szókimondó költészete, vagy az erdélyi fenegyerekként is emlegetett Orbán János Dénes világa, aki a maszkjáték és a villoni (Faludy-féle) erotikus szabadszájúság nagymestere. Továbbá Németh Zoltán köteteinek sokszínűségében egyértelműen fellelhető az az állandó kísérletező kedv, amely Lanczkor Gábor költészetére is éppoly jellemző.[4] De megemlíthetjük akár Varró Dániel nyelvi játékosságát és kísérletezését is az Állati nyelvek, állati versek című Németh-kötet fényében. A halál témájának intenzív jelenléte és az arra való folytonos rákérdezés Borbély Szilárd életművének szintén jellemző vonása.

A Németh-líra egyes pontjai Tóth Kinga költészete felől is megközelíthetőek. Az össze­függést a Németh-életműnek azok a meghatározó jegyei teremtik meg, amelyek tár­gyia­sít­ják, majd olyan fokban építik le a testet, hogy az szinte gépként kezd működni (A haláljáték leküzd­he­tetlen vágya). Csehy értelmezésében Tóth Kinga All machine című kötete „a test destabi­li­zá­lása, az identitás szétrobbantása helyett test és gép kölcsönviszonyára fókuszál”.[5] Bár Németh számos eddigi kötetében pontosan a test pozíciójának elbizonytalanítása és az identitás szét­robbantása volt a tét, ez az Állati férjben (ahogy azt látni fogjuk) némiképp megváltozik, és a figyelem részben a test és az ösztönösen „működő” állat kölcsönviszonyaira fog irányulni.

 

1.2. A poszthumán és Nemes Z. Márió

Németh költészetének elhelyezésekor említést kell tennünk a kortárs magyar lírának arról az ágáról, amelyet Csehy az utóbbi évek egyik legfontosabb irányulásának tart, s amely egy olyan világ- és létszemléletet alakít ki, „melynek mind vizsgálati tárgya, mind pedig vég­ered­mé­nye (maga a nyelvi tárgy) nem más, mint eleve »antropológiai« töredék”.[6] Ez az a poszt­humán létszemlélet, amely az önmagától és a környezettől elidegenedett én lét- és önértel­me­zé­sét helyezi szövegei központjába. Az itt megjelenő eltárgyiasult, elgépiesedett vagy sok esetben elállatiasodott test és identitás az, ami a Németh-lírát leginkább magában foglalja és összetartja.

Nemcsak a néhány sorral feljebb említett Tóth Kinga All machine-ja a poszthumán vonulat egy reprezentatív példája, de ide sorolhatjuk Borbély Szilárd A Testhez című kötetét is. Az olyan versekben, mint például a De Sade lilioma vagy De Sade rózsája, megjelenik mind a nyelv, mind az elbeszélhetőség problémájának tettenérése a szöveg testén, a test lecsupaszítása és dehumanizálása, sőt, A poszthumánhoz című szövegben Borbély magát a fogalmat is verse tárgyává teszi. Mégis a poszthumán elidegenedésnek az a húsbavágó megközelítése jellemző leginkább a Németh-szövegek jelentős részére, amelyhez Nemes Z. Márió költészete áll a legközelebb. A hercegprímás elsírja magát című kötetét például Csehy egyik tanulmányában a poszthumán líra legreprezentatívabb példájaként emeli ki, amelyben szerinte „a test iránti bizal­mat­lanság megfogalmazása, a test anyagiságának megkérdőjelezése folyamatos szimu­lá­ciós terheléssel történik”.[7] Németh és Nemes Z. újragondolták a test és a szubjektum viszonyát, és ezzel párhuzamban a szó szerinti és metaforikus jelentésrétegek egymásba játszásával a nyelv működésére is rákérdeztek.[8] Lapis József szintén egymás mellé helyezi a két költő világát, ugyancsak a szövegeikben megjelenő testrontás és az újra­terem­tődő test- és nyelvhasználat hasonlósága felől: „Németh Zoltán hústest-szubverziót (és perverziót, obszcenitást is) nagy invencióval és erudícióval prezentáló költészete […] mellett Nemes Z. Márió munkássága tekinthető mindazonáltal a testpoétika legradikálisabb újraértésének.”[9]

 

1.3. Én(-költészet) és a Másik

Németh, ahogy több más kortársa is, mint például Szijj Ferenc, reflektált én-költészetet művel. A Szijj-lírával kapcsolatban fogalmazza meg Lapis, hogy annak „legnagyobb (gon­do­lati) problémája a szubjektum elgondolhatósága és a saját én megélhetősége, rendre a te mint Másik és a világ mint Másik mindig történetiként, időbeliként elgondolt viszony­la­tá­ban […] a világban való sajátos létezés felmutatására törekszik. Ezt a színre vitt létezést paradox módon jellemzi az organikusság és az automatizáció. A gépek, a tárgyak, a világ darabjai és fenoménjei rendre élő metaforákban, antropomorf képekben bukkannak fel.”[10] Ahogy Krusovszky Dénes Elromlani milyen című versében a szöveg egy kalapács szabadságát annak istennélküliségével (vagyis a lélek hiányával) magyarázza. A fenti meghatározást hűen tükrözi Sirokai Mátyás egyik legjelentősebb kötete, A beat tanúinak könyve is, amelyben „az emberen túli világok lüktetését igyekezett prózaverseibe oltani”,[11] vagy Pollágh Péter szövegvilága, akinek egyes szövegei nemcsak „a humán lét materiális dimenzióit stimulálják, […] hanem az alanyiság történeti pozícióját is kimozdítják annak megszokott helyéről”.[12] Turi Tímea Lanczkor Gábor költészetében emeli ki a kortárs lírai szövegek általa „új személyességnek” elnevezett énértelmezéseit és azok helyezkedéseit, amelyeknek vizsgálata szerinte azért olyan jelentős, mert egyszerre fejezik ki, „hogy hogyan gondolkodunk egyáltalán arról, micsoda, miből áll és hogyan tudja magát kifejezni a személyiség, mi az, amit személyesnek gondolunk, és mi az, amit már személytelennek”.[13]

Krusovszky Dénes szerint Győrffy Ákos szövegei „arra tesznek kísérletet, hogy egy olyan közeggel lépjenek kapcsolatba, illetve, hogy egy olyan közegen keresztül mutassák be magukat, aminek nincs nyelve, ami néma”.[14] Ahogy azt majd látni fogjuk, ez történik az Állati férjben is, Németh lírai hőse (a férj) az állati lét közegén keresztül próbálja értelmezni magát egy olyan közegben, amely ha nem is néma, de nincs nyelve.

„A saját test reflexiója, illetve a másik teste hol vágy-, hol abjekttárgyként, hol egyszerre mindkettőként megjelenő tapasztalati felületként fontos problematikája a kortárs lírának”[15] – írja Lapis a kortárs líráról szóló tanulmánykötetében. Ez azt engedi sejtetni, hogy a kortárs líra az olyan lacani gondolatok keretében kezdi el értelmezni a világot, pontosabban az olyan feltevések válnak problémakörének gócpontjává, mint: „Én a Másik helyén jelölöm ki a szubjektumot”[16] vagy „a vágy oka a Másikban van”.[17]

Érezhető, hogy a kortárs lírai szövegek figyelme egyre inkább áthelyeződik a Másikra, de ez az átirányulás is végső soron csak az önértelmezés egy újabb lehetősége lesz. A Másik csak az Én által léphet elő alannyá. Lapis ezt így fogalmazza meg: „Én és a világ értése azonban kizárólag a másik függvényében történhet meg. A másik a beszéd terméke, de a beszédet is mindig meghatározza a másik idegenségével való szembesülés. Az idegenség fakadhat sajátosan bentről, az én hasadékaiból, traumáiból, de összefügghet a kulturális másság megtapasztalásaival is. Felbukkanhat sokféle alakban […] – lehet akár egy »élvezőautomata« (Németh Zoltán), […] [vagy] fétismajom (Nemes Z. Márió) [is többek közt].”[18]

A Másikra irányuló figyelem magával vonja a Másik idegenségének problémáját is, már nem az én saját idegensége lesz a fontos, vagy legalábbis nem önmagában fogja fel­fedezni ezt az idegenséget, hanem a Másikban. Herczeg Ákos szerint a kortárs lírai szövegekben újabban (az ezredfordulón felmerülő kérdésekhez képest és egyben az R25 generációjának fényében) „a saját test idegensége helyett érezhetően (újra) a másik idegensége kerül hangsúlyos pozícióba”.[19]

Ugyanez játszódik le Németh Állati férjében is, a figyelem a saját test idegenségéről átirányul a más(ik) idegenségére, és az ehhez való közelítés kerül a középpontba.

 

2. Németh-kötetek

 

A kortárs líra sokszínűségét és széttartását hűen tükrözik Németh Zoltán eddig megjelent kötetei. Ilyen a szerzőiség elbizonytalanítása, illetve eltörlése a Perverzió méltóságában vagy A haláljáték leküzdhetetlen vágyában, de a Kunstkamera töredezettsége és „felirat­szerű­sége”,[20] valamint a nyelv autogenézise és szerepének újraértelmezése az Állati nyelvek, állati versek című kötetben is hasonló. Mindazonáltal „az egymástól nagymértékben eltérő könyvekre […] kivétel nélkül jellemző az, hogy az emberi létezéshez kapcsolódó kérdések (azaz: a humánum, a test, a nyelv, a morál, az interszubjektivitás, a halál stb.) körbejárására vállalkoznak”.[21]

Az Állati nyelvek, állati versek műfaji meghatározásaként Csehy az antikvitástól létező bestiáriumot találja a legmegfelelőbbnek. Rávilágít, hogy a markáns költői humor mellett „a kötet egyik sajátossága a nyelv öngerjesztő mivoltának felismerése és az ebben rejlő lehetőségek célirányos kiaknázása”.[22]

Nagy Csilla a Kunstkamera rendezetlen számokkal jelölt, tengernyi pársorosát „katalógus­cédulákként”[23] értelmezi. Szerinte olyan „nyelvileg sűrített szövegtörmelékekről van szó, amelyek a tárgyias-objektív líra, a személytelenítés hagyományában mozognak”.[24] A test megjelenésének három típusát különbözteti meg a kötetben. Az első, amikor ténylegesen jelen van a(z emberi) test, a második, amikor nincs jelen, a harmadik pedig, amikor „az emberi test valamely nem emberi minőséggel érintkezik, vagy azzal együtt alkot konstrukciót. Az állati, a metafizikai vagy a tárgyi világ közbejöttével alakuló testképek a humánum fogalmát kérdőjelezik meg.”[25] Az utóbbi típus erőteljesen jelen van az Állati férj szövegeiben is, melyekben az ember állati minőségekkel kerül kapcsolatba, nem emberekkel alkot új, közös (szerelmi) konstrukciókat.

Az Állati férjben megjelenő betegségről, a saját test elidegenedéséről és fel­számo­ló­dá­sá­ról szól Németh A haláljáték leküzdhetetlen vágya című verses halálnaplója, amelyben „a test állandó, kényszerű tudatosítása sajátosan képzi meg az önazonosságot”,[26] akárcsak a Vakond­patkány című vers állandó ájulásnak kitett főhőse: két tudatvesztés közt eljut az ön­azonossághoz, majd ismét elszakad tőle.

Az Állati férj az Állati nyelvek, állati versek humora mellett egyszerre foglalja magá­ban A perverzió méltóságában megjelenített testiséget és szexualitást (és a határ­terü­le­tei(ke)t) feszegető témákat, valamint a Kunst­kamera bizarr, torz, tragikus, egyben meghökkentő undo­rát. Túllép A haláljáték leküzdhetetlen vágyán is, pontosabban szólva leküzdi a leküzdhetetlent (az ént) azzal, hogy sikerül teljesen átadnia magát a (megszűnés) vágy(á­)­nak. Tehát az Állati férjben megtörténik mindaz (a beszélő én elveszíti identitását), amit Nagy Csilla csak lehetőségként tart számon A haláljáték leküzdhetetlen vágyában, hiszen abban „a beszélő én egysége sértetlen marad [még] annak ellenére [is], hogy időnként az arc »rongálódásáról«, az egyediség elvesztéséről van szó (pedig az identitás elvesztésének és módosulásának retorikai-poétikai megvalósítása is termékennyé válhatna Németh Zoltán lírájában)”.[27]

 

3. Az Állati férj a poszthumán (szerelem) jegyében

 

„Van, amiről nem lehet beszélni, de arról is beszélni kell” – olvasható az Állati férj borítójának hátoldalán Wittgenstein egyik gondolatának kifacsarása, s ez a kötet egyik versének, a Hollónak a kezdő mondata is. Németh Zoltán lírájának meghatározó összetevője a ki- és az elmondhatatlanság, a roncsolt (lét)állapotok nyelvi ki­fejezése, valamint az új, nem várt kontextusokra való, kísérletező jelentéskiterjesztés általi meghökkentés. Olyan tájak felé viszi el az emberi nyelven való megszólalást, amelyek a váratlan humor vagy undor eszközével mindig valami meglepőt, valami abszurdot, valami kizökken(t)őt idéznek elő. „Egy olyan versfajta kikísérletezése, kifejlesztése volt a célom […] amelyben minden esztétikai minőség keveredik: a szép, a groteszk, a rút, a humoros, a tragikus, a bizarr stb.”[28] – hangzik el egy Németh Zoltánnal készített interjúban.

Már maga a borítólap is az állatiság esztétikai élményét nyújtja, mintha valamiféle bundás állatot tartanánk a kezünkben. Sok múlik az értelmezésben azon, hogyan tekintünk a kötetre: a befogadó az olvasás aktusával élővé teheti a kötetet, de láthatja a kinyomtatott és piacra dobott gondolatokban a tárgyiasított, megnyúzott állat szőrével bevont, halott anyagot is. A bundanyomattal borított kötet kézbevételével és olvasásával mintha megragadnánk és felnyitnánk egy állatot, hogy a test végső peremétől, a szőrzettől egyre mélyebbre jutva fejtsük meg az állati és idegen (szöveg)test minden titkát és vonzását.

A kötet nyolc terjedelmes, a költő által novellaversnek nevezett szöveget tartalmaz, amelyek versbe szedve, ám prózaian áradva alkotnak fejezeteket. Minden vers főcíme megegyezik a kötet címével. Csak a kurzívval szedett, zárójeles alcímek utalnak az „állati” (valójában emberi) férj szerelmi vonzódásának egyes „áldozataira”. A közös nevező az állati férj: nemcsak főcíme, de elbeszélője és főhőse is egyben. Ez az azonosság emeli ki a kötet elsődleges nézőpontját, az én (az ember) és a másik (különböző állatok) viszonyát. Ez a viszony pedig az élő organizmusok növekvő komplexitása által definiált biológiai hierarchia, amelybe az ember az élőlényeket rendezi, s amelyet ez a kötet megkérdőjelez, de legalábbis átértelmez: „Sokkal inkább arról van szó, hogy megjelenjen az a tapasztalat, mennyire eset­le­ges az emberi kultúra, nemiség és civilizáció”[29] – vallja Németh Zoltán.

A kötet versei között sajátos összetartó erő hat, amely a főcímek azonosságán kívül az egyes versek szerkezeti hasonlóságában és szövegkohéziós összetartozásában jut kifejezésre. Az egymásra épülő egységek összefüggő sorozatként olvashatók, hasonlóan például Kosztolányi Esti Kornéljához. A Hollóból idézett elbeszélhetetlenség problémája például visszatér a Fehér gólyában: „Nincs nyelv, amelyen elmondható az élet, amelyet Veletek éltem” (65), de a nyelv problematikája megjelenik a Vakondpatkányban is: „Hallom, amint durva tájszólásban valaki parancsot osztogat. Azon a nyelven, amelyre mindig vágytam. A bíborvörös vulva nyelvtana, a csikló grammatikája” (29).

„Ezekben a novellaversekben szinte átdobálják egymásnak az eltérő esztétikai kategóriák a szöveget, furcsa hálózatot hozva létre. Ez a hullámzás érdekelt engem.”[30] Bár novellaversekről beszélünk, éppen ezek a „átdobálások” teremtik meg a szövegek egyfajta belső, lírai dinamikáját, ezeknek a hullámoknak a rezonanciája hozza létre a versbe szedett próza egy sajátos ritmusát. Az eltérő esztétikai minőségeknek a meghökkentés, a váratlan megközelítés eszközeként alkalmazott, korábban már említett együttállását, „keverését” Németh „nyolc­sarkú versnek” nevezte el. Saját művének, a Hét sarkú könyvnek lényegét Lanczkor Gábor abban látja, hogy egy könyvnek mindig csak hét sarka látható számunkra, hiszen a nyolcadik sarok mi magunk, az olvasó vagyunk. Németh úgy forgatja a kötetben talál­ható nyolc szöveget, hogy az elbeszélő emberi nézőpontján keresztül a lehető leg­mélyebbre és leg­köze­lebbre juthassunk az állathoz. Új, nem várt módon közelíti meg a különböző esztétikai minőségekből az állati lét formáit. Az így keltett benyomások és érzések által az olvasó, áthatva az ember számára ide­gennek ható, állati léthelyzetekkel és viselkedésformákkal, valamint az állati és az emberi világ egymásba csúszásával (a mexikói kardfarkú hal angol szakos egyetemista, az ember pedig gólyafészekben lakik), könnyebben helyezkedik bele a nyolcadik szög folyton változó pozí­ciójába. A könyv nem ad módot arra, hogy olvasása közben egyoldalúan közelítsük meg az egyes szövegeket, sőt rávezet, hogy a lehető legtöbb oldalról (szexuális, naturalista, tudo­má­nyos, transzcendens, filozofikus, roman­tikus stb.) lássuk és értelmezzük az idegenséget vagy éppen önmagunkat (az idegenségben), és végső soron, hogy találkozhassunk a szerelem tárgyává tett állatok külső-belső világával. (Ez alól kivétel a Bacilus című szöveg, amely em­lé­kezés, újragondolás, s egyben összegzés. Az elbeszélő figyelme itt csak önmagára irá­nyul.) „Mindaz, ami normális például a vakond­patkányoknál […] csak az ember néző­pontja felől abnormális vagy perverz. A vakond­patkányok nézőpontjából ez a normális. Sőt: az ő néző­pontjuk felől valószínűleg az emberi civilizáció és az emberi viselkedés az abnormális.”[31] Tehát a szövegek az önmegfigyelésnek és önértelmezésnek, valamint a másik meg­figye­lé­sé­nek és megértésének folytonos vál­to­ga­tá­sá­val azonosulnak hol az emberrel, hol az állattal. Így közelítik egymáshoz az emberit és az állatit, a közös hang reményében. Bár a biológiai hierar­chiából adódóan végső soron mindig az embernek kell feladnia valamit saját rend­szerének komplexitásából, „lealacsonyodnia”, elhagynia (súly)fölöslegét vagy akár önmagát, hogy közelebb juthasson az állathoz: „hat hónapon át koplaltam, hogy a megfelelő súly­csökkenést elérjem” (Vakondpatkány, 25), vagy „csontsoványra kellett fogynom, hús-bőr emberi konstrukcióra, hogy reszkető kézzel felköthessem magam egy szerelmes gólyára” (Fehér gólya, 69–70). De ez a természet törvényeinek megfelelően másképp nem is lehet. És Németh könyve nagyon is figyelembe veszi a természet törvényeit az állatok életét és visel­ke­dé­sét illetően. Nem egy versnek részét is képezik a különféle jelöletlen vagy jelölt idézetek egyes természet­tudo­má­nyos tanulmányokból, kötetekből. Másfelől viszont összeütközésbe kerülnek a szakirodalom távolságtartó tudományos vizsgálatai és az állatok saját kör­nye­ze­té­ben szerzett, kegyetlen, hús-vér megtapasztalások. Ez történik a Vakondpatkányban, amelyben a szöveg felszínessé, majdhogynem hiteltelenné teszi a tudósokat és a szakirodalmat. A Fehér gólyában pedig a szépirodalom létjogosultságát kérdőjelezi meg: a versek olvasását felülírja a tapasztalat, s a cafatokra foszló könyvekre már nincs is szükség. Az idézett interjúból kiderül, hogy Németh nemcsak tanulmányok olvasásával készült a Vakondpatkány megírására: „hanem napokon, heteken át néztem egy dél-afrikai állatkert honlapján a folyamatos, élő közvetítést egy vakondpatkány-kolónia életéről. Volt olyan, hogy egész éjszaka vakond­patká­nyok­kal álmodtam, és fuldokolva ébredtem, 25 méterrel a föld alatt.” Pontosan ez az az álomszerű, öntudatlan élmény, amelyet az önmaga fölötti kontrollt és az éntudatát elveszítő állati férj a sorozatos ájulások közepette átél a föld alatt a Vakondpatkányban.

A kötet fő témája a szerelem. A Holló című verset kivéve az ember és állat közti szere­lem az az alapkonfliktus, amely kiváltja az érzéseket és a gondolatokat. A kérdések és megfigye­lések mindenekelőtt a szerelem természetére vonatkoznak: a versek a szerelem (ki)alaku­lá­sának, (el)múlásának egyes fázisait és az azokban jelentkező problémákat mu­tat­ják be, melyek magyarázatul szolgálhatnak az emberi párkapcsolatok tökéletlenségéire is. A Barna medve című „fejezet” például a vágyakozás folytonos fokozásáról szól. Arról a vágyódásról, amely a kielégüléssel el is tűnik, és a végén csak a trófea marad. A Mexikói kardfarkú hal című szöveg az ismerkedésre is hangsúlyt fektet, a szerelem előtti időre, amikor is a főhősben kialakul a szerelem egyik tipikus formája: a túlzott rajongás, az istennőként való kezelés és a behódolás. Ez vezet a szöveg során a kiszolgáltatottságnak és a meg­aláztatásnak arra a fokára, ahol csak a közös utódok felfalásának brutalitása képes felnyitni a valóságtól messze járó szerelmes szemét. És így tovább.

De amellett, hogy az egyes állatok viselkedésében vagy a főhős reakcióiban az em­ber­re ismerhetünk, a versekben merőben más megvilágításba kerül a szerelem. Más értelmet kap egy medve karjai közt, aki szerelemből elviseli az ember által készített pecsenye szagát, pedig ki nem állhatja azt. A szeretlek szó nem várt kontextusban való elhelyezése pedig új hite(l)t ad a szónak: „szájszagú test, nyál kicsordul arcodon, szeretlek” (Barna medve, 10). De talán a Kékbálna című vers fejezi ki ezt a leghitelesebben: „amikor 600 kilós szív dobog érted, másként látod a világot, (…) amikor a nyelv elefántnagyságú, akkor másfajta értelme van egy csóknak, (…) az ölelés és simogatás egészen más értelmezést nyer egy 180 tonnás testen, amely érted reszket” (21).

A szövegek a szerelem mellett átértelmezik a nemiséget és a szexualitást is: szeretkezni vízben, levegőben, földön és föld alatt. Mindez nem ütközik akadályba, ha az ember belép az állat világába. Az aktus időnkívülisége felfokozódik, valamint olyan váratlan, el­bizony­talanító fordulatok jelennek meg a szövegekben, mint a csiga vagy a mexikói kardfarkú hal esetében a nemváltás, illetve a kétneműség. Semmi sem biztos, minden változó, minden esetleges, kép­lékeny. A nemiség nem egyirányú, nem egyszínű. Minden lehetséges.[32]

A kötet narrátora és főhőse egy zoofil szerepjátékot űző férfi, aki különböző állatokkal esik szerelembe. Próbálkozik, de mindig balul sül el a dolog. Kivételt képeznek talán a ma­da­rak­kal való viszonyok leírásai (a Holló és a Fehér gólya), akiket kicsit az ember fölé is helyez Németh. Bár a fehér gólyával kialakult szerelemnek is tragédia a vége: a gólya ter­mé­szetes halála olyan tragikum, amelyet az emberi szerelem sem kerülhet el. A többi vers drámai befejezéseit, a szerelembe eséseket, valamint azok hirtelen és váratlan elvesztését állítja előtérbe a Bacilus című vers, amely a többi vers átírásával, a főhős próbálkozásainak összegzésével mutat rá a „boldogan élt, míg a medve el nem biciklizett a polgármester biciklijén” tragikomikumára.

A legtöbb novellaversben megfigyelhető az a fordulat, amely az állat tárgyiasításával és halálával jár. A legfőbb kivétel a Holló, amelyben a szerelem gyengéden, illetve csak zárójelben jelenik meg, átadva a főszerepet az ember zsarnoki, ugyancsak tárgyiasító életvitelének a Földön. A két másik kivétel a Vakondpatkány és a Fehér gólya című írások, amelyekben valamelyest sikerrel jár az állathoz való közelítés, legalábbis az emberi lényegtől, a személyiségtől való megszabadulás biztos. Így ezekben a szövegekben inkább az elbeszélő, az ember tárgyiasul. A legtöbb vers brutális fordulattal vet véget a szerelemnek. A barna medvéből trófea, a csigából vacsora lesz. A bálnát ugyancsak megölik, ha nem is az elbeszélő, és itt a lényeg, a tárgyiasítás hangsúlya talán nem is a nőstényen, hanem az elpusztított párján elkövetett kegyetlenségen van (a hímvesszőjéről lenyúzott bőrből készítenek méregdrága terep­járóba üléshuzatot). A Bacilus című szöveg azzal próbálja oldani a kötet erősen tragikus hangvételét, hogy átírja az egyes novellaversek cselekményeit (a medve elbiciklizik, a mexikói kardfarkú halnak „töke nőtt”), vagy új szerelmek tragikomikus leírásával próbál enyhíteni a véres befejezéseken. A számok használata és nem betűvel írása is a tárgyiasításra mutat: a medve aranyérmes, 55 pont fölötti koponyája, a bálna 52 Hertzen való élvezése, a csiga megtermékenyített, 3 milliméteres tojásai, a gólyafészek 0,8–1,5 méteres átmérője. Adatokra redukált tényszerűség. A finom részletek nyers ábrázolása. Talán a számok a válaszok a Fehér gólyában felmerülő „pontos érzelmek” (63) kérdésére. A tragédia adatként való kezelése – a terepjáró pontos neve, a szakirodalom megjelenésének éve, a medvetrófea pontozásának szakszerű leírása, a csigarecept részletessége, a gólyafészek pontos méretei vagy a bálna szívének pontos súlya – ad hitelt a megtörténtnek, egyben felerősítve az ember szerelmének tárgyiasító hatását is.

Térjünk vissza a nyelvi kommunikáció, az elbeszélhetetlen problémájához, melynek felmerülése az állati létbe való belehelyezkedés felől nem meglepő. A legtermészetesebb módon hat az elbeszélőnek az a kijelentése, hogy „Kapcsolatunk alatt egyetlen szót sem váltottunk, csak a testünk beszélt” (Vakondpatkány, 33), hisz egy vakondpatkánnyal folytatott szerelmi viszonyról van szó. De a hollók szuperintelligenciáját tekintve sem meghökkentő az, hogy a madarak az ember számára érthetetlen nyelven beszélték el és örökítették meg „az enyészetnek a folyamatos, az elmondhatatlan gyönyört” (Holló, 43). Hisz egy vakond­pat­kány­nak vagy egy hollónak egész más kommunikációs eszközei vannak. Az ember elsődleges eszköze a közlésre a nyelv, ennek túlnyomó használatával például az érintés vagy az illat általi információcsere háttérbe szorult. Az állatoknál pedig pontosan ezek az igazán fejlett kommunikációs eszközök. Erre jó példa lehet a Vakondpatkány című szöveg elbeszélőjének megoldása, aki a felszínre jutáshoz, vagyis a kiszabaduláshoz a vakondpatkányok kommunikációs eszközét használja fel: az ürüléket. Így ez a végtermék válik az információ hordozójává, az emberi tudattalan akaratot és vágyat tartalmazó közvetítővé: „És ha majd egész testüket, idegrendszerüket, érzéseiket, gondolataikat átjárja ürülékem? azt teszik, amire tudattalanul vágyakozom” (35). Az emberben ott van a lehetőség a nyelven kívüli kommunikációra is, így azt elő tudja hívni. Az állat viszont ebben az esetben is tehetetlen, nem tud felérni az emberhez, csak a magasabb rendű közelíthet az alacsonyabbhoz.

A kötet két kiemelkedően nagyobb terjedelmű novellaverse a Fehér gólya és a Vakond­­patkány. Ez két olyan szöveg, amelyben a főhős közelítése az állatihoz, az állat megértéséhez és a vele való egyesüléshez legalább részben sikeres. Ezzel szemben például az éti csiga hiába próbálkozik az átváltozással (botox, plasztikáztatás stb.), mert a főhős pont az állatot szerette meg benne (és fogyasztotta is el később).

Mindkét szövegre jellemző, hogy benne a főhős elveszíti az öntudatát. Egyfajta fel­oldó­dott önkívületi állapotba kerül, és éppen ez ad lehetőséget arra, hogy kiléphessen az emberiből, és egyúttal beléphessen valami másba, valami közös létállapotba, melyben már belefoglaltatik az állati is. Erre az öntudatlanságra mutatnak a történések utólagos rekonstruálásai, az olyan utólagos értelmezések, mint: „arra később emlékeztettek” (Vakondpatkány, 25) vagy „mint később kiderült” (uo., 27) stb. A tér- és az időérzék megváltozása, illetve elvesztése is megjelenik a szövegekben. A gólyafészek perspektívája először egyfajta névtelen istenpózba helyezi a főhőst, aki majd a repüléssel eléri a tér (és az abban való mozgás) olyan mértékű kitágulását, amelyben megszűnnek a viszonyítási pontok. A Vakondpatkányban pont az ellen­ke­zője történik. A sötétség, a mozgásképtelenség, a tér szinte totális kitöltése által veszíti el a térérzetét a főhős. Az időtlenség érzete még közelebb visz az állati létezés megéléséhez. Ahogy az állatok, úgy a főhős sem érzékeli az időt: „Úgy telt az idő, mintha nem is létezett volna” – olvashatjuk a Vakondpatkányban (34). A Fehér gólyában az idővesztés egyszerre párosul a gondolatnélküliséggel: „Felkelt a nap, és nem volt mire gondolnom, sötét lett, és nem volt mire gondolnom” (64). De az állatra jellemző gondolattalanság megjelenik a Vakondpatkányban is: „Egy hónap alatt egyetlen dolog ha eszembe jutott, gyakran annyi sem” (34).

A Vakondpatkány kulcskérdése az állattal való azonosulás és a megértése irányában való elindulás problémája: „Hogyan lehet leírni a fokozatosan kioltódó tudatot, amelynek már csak az áramlását érzékeltem, de azt, hogy vagyok, elfelejtettem már” (31). Ez a kérdés azért lényegbevágó, mert az állatoknak nincs önreflexiójuk, nincs tudatosságuk. Ez megjelenik a Fehér gólyában is: „nem volt viszony, amelyhez hozzá tudtam volna kapcsolni magamat és az érzelmeimet” (64). A szerelem és az önreflexió összefüggéseiről így fogalmaz Nádasdy Ádám Ádám és Éva című verse is:

 

„Ádám és Éva mégsem szerették egymást,

mert nem tudták. Nem tudták, mit csinálnak.

A szerelem: önreflexió, nézd,

én így, te úgy, én is, te is, mi egymást.

Ha nem tudod, hiába alszotok

gyönyörű bűzben, pamaccsá hörögve.

Ha van nálad tükör, akkor szeretsz.”[33]

 

Ha nincs önreflexió, akkor nincs szerelem, ha nem tudatos egy érzés vagy gondolat, akkor az nem emberi. Hiába kerül közelebb az állathoz az elbeszélő a Vakondpatkányban vagy a Fehér gólyában, ha ez a közelítés a (ön)tudatvesztéssel, az én és a másik (illetve az éntudat és az én érzéseim) közti viszony elhagyásával jár, hiszen a tudatosságon kívüli egyesülés csupán választás nélküli, ösztönös reakció.

De van az önreflexiónak más értelmezése is. Visy Beatrix a következőképp értelmezi Németh Állati férjét: „[a szövegekben] az énnek önmagát kell játékba hoznia, belevetnie magát a másba, az ismeretlenbe […] ez azonban csak a felszínen tűnhet az én elhagyásának, levetkezésének, saját húsunk legyalulásának. Az idegenséggel való találkozás során ugyanis nem(csak) az idegennel, hanem sokkal inkább éppen önmagunkkal találkozunk, s e tapasztalásban önmagunk határait feszegetjük, önmagunkat kell kockára tennünk.”[34] És pontosan ebből indít Nádas is Narcissus és Echo történetének értelmezésével, hiszen az ember mindenben önreflexiót (tehát önmagát) keres(i): „[Ovidius] Narcissus létének feltételét szembeállította Echo létének feltételével.”[35] De Nádas önmagával kap­cso­lat­ban is azt állítja, hogy „kézenfekvő tapasztalatai szerint sincsen olyan kép, mely más ne lenne, és olyan kérdése sincsen, mely ne egy állításának visszhangja lenne.”[36]

De ahhoz, hogy e szerint értelmezzük Németh kötetét, el kell fogadnunk, hogy a kötetben szerelemről, nem pedig szexualitásról van szó. Tehát hinnünk kell az elbeszélőnek, aki végig azt állítja a kötetben megjelenő állatokkal kapcsolatban, hogy ő márpedig fülig szerelmes beléjük. És valóban, a látszat ellenére (sokszor) úgy tűnik, hogy a főhőst nemcsak a test, de valami más is izgatja a másik idegenségében. Mivel az állatoknál éntudatról nem beszél­he­tünk, ezért valami más kell, hogy érdekelje az állati férjet, valami tudat alatti.

Ugyanakkor a kötet egyértelműen értelmezhető a szexualitás felől is. Az Állati férj ki­lép a mindennapiból, a társadalmilag előre megformált, elfogadott és készen kapott lét- és cselekvéshelyzetekből. Így teremt lehetőséget az erotika(?) megtapasztalására azzal, hogy szá­má­ra idegen és újszerű, de legfőképp más környezetben találkozik a mással. A társa­dal­mon­­­kívüliség felidéz(heti) de Sade külvilágtól elzárt kastélyainak estjeit (melyek történéseinek undorküszöbe hasonlatos a Vakondpatkány nyers és ürülékszagú szöveg­világá­hoz): „a sade-i erotika nem bírja el a civilizációs sallangokat, tehát mindazt a többletet, amit a történelem során a szerelem magába olvasztott, és aminek a révén kiemelkedett az animális ösztönök világából. Másodsorban az egyének homogenizációját, ami abban rejlik, hogy mindannyian hasonlóak vagyunk – és ebből a szempontból még a nemek közt sem érdemes különbséget tenni –, tehát bárkivel lehet élvezni.”[37] Ez pedig már nem szerelem, hanem nyers és önérdektől vezérelt szexuális kielégülés.

Másik közös jellemzője a két versnek az, hogy az átváltozás, az állatihoz való közelítés nemcsak az emberi test fölöslegének elhagyásával (testsúlycsökkentéssel) jár, hanem annak átváltozásával, pontosabban romlásával is: „ami voltam, egyetlen irdatlan méretű, óriási sebhely, seb az egész ember kívülről-belülről-legbelülről” (Vakondpatkány, 37), „elszórt betegségeim lettem: tumor és pikkelysömör, atkák, ott bent agyvérzés és krónikus szívhalál” (Fehér gólya, 70). Ezzel a romlással és elhagyással tárgyiasul is a test: „megrendítő vizuális tárgy, ami voltam” (Vakondpatkány, 37). A Fehér gólyában ez a tár­gyia­sult test szimbolikával is bővül: „mint keresztet cipelt a nyakában” (70).

Az állati férjjé válás sikerét olyan részletek támasztják alá, mint a „Hiszen nem az marad­tam, aminek születtem” a Fehér gólyában (70), vagy az „ismertem egy embert valaha, én voltam” a Vakondpatkányban (28). A szövegek lezárásában is megfigyelhető ez az átváltozás: „hőmérsékletem pusztán annyi, amennyi a környezetemé. Fájdalmat nem érzek. És halhatatlan vagyok” (uo., 38). Ha ezt a gondolatot a Vakondpatkány azon során keresztül értelmezzük, hogy „a csupasz turkálók nem éreznek fájdalmat, nem öregszenek” (uo., 32), akkor akár (az antik értelemben vett) metamorfózis eredményének is tekinthetjük az állattal való szerelemben vakondpatkány-tulajdonságokat szerző főhőst. A Fehér gólya lezárásában pedig bizonytalan, hogy kiről van szó: Simeonról (az oszlopos szerzetesről) vagy a főhősről (ő maga lett Simeon?). Eltűnik a biztos én, az öntudat. De akár az oszlopon élő szerzetes tör­té­netét és az oszlop tetejére épülő gólyafészek lakóját is összeolvashatjuk egy lénnyé, akinek a halála után a gyomrában kizárólag olyan elfogyasztott maradványokat találnak, melyek egy gólya táplálékára jellemzők.

Az Éti csiga című novellaversben az elbeszélő a csigához fűződő viszonyán keresztül értelmezi, mi rejlik valójában az állati férjként való létezés mögött: „Az idegenség érthetetlen szépsége. […] Ahogy két idegen test és génállomány a sors megfejthetetlen játékának követ­kez­tében egybekapcsolódik. Ez a félelmetes idegenség, a másságod […] amely elnémítja a szám. Mert nem tudok beszélni rólad, nem tudom, ki vagy […], és nem tudom, ki vagyok én, ki vagyok én ebben a történetben (57).” Ekként értelmezhető Nádas Az égi és a földi szerelemről című könyvében az, hogy az önkeresésen túllépve a két ember közti kölcsönös kapcsolódásban, tehát a köztesben helyezi el a szerelem lényegét. És innentől nem számít, hogy ki az én és ki a másik, feltétlen szükség van mindkettőre, de a szerelem lényegeként fel kell oldódniuk, és el kell veszítenie önmagát az énnek is (a másikban), és a másiknak is (az énben): „Én csak szerelmes vagyok belé, és ő csak szerelmes belém. De a kettőnk közötti kölcsönösség a szerelem.”[38]

Azzal, hogy az elbeszélő a sors megfejthetetlen játékával magyarázza két idegen test és összeegyeztethetetlen génállomány egyesülését, minden lehetségessé válik, és könnyebben elfogadjuk a kötet újszerű, a magyar irodalomban egészen biztosan rendhagyó szerelem­ábrázolását. Ám ezen a felmentésen túl talán még fontosabb a másság szerepe, amely gátolja a megszólalást, a kommunikáció csődjének generátora, a vonzódás és a megismerhetetlenség megalapozója, végül pedig ez az idegenség (és a hozzá való közeledés) lesz az énvesztés kulcsa: a szerelem, az állati ösztön és a személyiség terhétől megszabadulni vágyó emberi lélek állandó kérdése: Ki vagyok én? Ki vagyok én a szerelem mögött? Ki vagyok én egy ösztön mögött? Ki vagyok én a szexualitás, a nyelv, az ego mögött? Az ellentmondás abban áll, hogy ezeket a kérdéseket csakis a (ön)tudatát visszanyerő identitás tudja feltenni, visszatérve a föld alól vagy az égből a földre. Az állatban és emberben egyaránt közös szellemnek nincs önreflexiója, csak létezik, van, hiszen nem tud nem lenni.

Németh szerelemábrázolásával mintha azt a platóni szerelmet írná le, amely „nem annyira a másik emberhez közvetít, mint inkább az egyénfelettihez.”[39] Vagyis esetünkben az öntudat alattihoz, ami „elhagyja az individualitást”.[40] Mintha Németh Zoltánnal egy pillanatra visszatérhetnénk abba a világba, ahol még Szókratész nem találta ki önmagát.[41] Vagy még tovább menve, Narcissusnak azon állapotához, amikor még nem látta meg önmagát,[42] tehát abba a mitikus korba, ahol még léteztek olyan félig emberi, félig állati lények, mint a minotauruszok, szirének és kentaurok, vagy a Vakondpatkányban és a Fehér gólyában megképződő emberállat (állati férj). A fent említett két szövegben végbemenő átváltozások olyan világot mutatnak meg, „amelyben az anyagok és az energiák nem különülnek el nemük, tulajdonságaik, sőt belső szerkezetük szerint sem, és ezért lehetőségük van arra, hogy egymás formáit magukra öltve vagy egymás belső szerkezetét magukba oltva egymásba átváltozzanak. Ennek a világnak a tárgyai, lényei és jelenségei nem ragaszkodnak önnön adottságaikhoz, mert sem az önmagukban, sem a másikban megnyilvánuló egésznek, résznek, hasonlóságnak, különbözőségnek vagy azonosságnak nincsen se jelentése, se jelentősége.”[43]

 

4. Zárszó

 

Az Állati férj egyszerre szólal meg a tudomány, a közhely és az irodalom nyelvén. Mindezek felett és mindezekkel együtt tesz kísérletet a szerelem elbeszélhetőségére.

A kötet olyan nézőpontból közelít a szerelem és az én kérdéseihez, mint a poszthumán eltárgyiasulás és/vagy a társadalomból, sőt az emberi létből való kivetettség, amelyben nem kényszeríthetőek rájuk a társadalmi szabályok, és az én olyan mélységekbe merül alá (és süllyed is el), amelyekben a magára maradt önérzete és önreflexiója még a másikban sem képes megtalálni és értelmezni önmagát, nincs mire/kire reflektálnia: „nem volt viszony, amelyhez hozzá tudtam volna kapcsolni magamat és az érzelmeimet” (Fehér gólya, 64).

Végkövetkeztetésem az, hogy bár az Állati férjben az ember (az én) közelít a másikhoz, és az állatok is próbálnak közelíteni az emberhez – a másikhoz – (a kardfarkú hal egyetemre jár, a csiga plasztikáztat, a bálna gyászol), sőt olykor túl is mutatnak rajtuk (a holló szuper­intelligens, a gólyafiókák meg már négyhetes korukban Nietzschét olvasnak), de még sincs meg a szerelem (a kölcsönösség) alapfeltétele: az én és a másik teljes viszonya. Németh a holló mögött megbúvó, emberin túlmutató szuperintelligenciát és emberfelettiséget is a múltban helyezi el, a jelenben újra az ember tudatossági szintje alá, öntudatlan állapotba, vagyis egy holló testébe zárja azt. A gólyának, „az emberi történelem igazi voyeurj[ének]” (Fehér gólya, 67) pedig nincs szabad akarata, és teljesen „kiborul”, amikor rádöbben, hogy ő egy palearktiszi vándormadár, és ha akarja, ha nem, el kell repülnie a szerelmesétől, méghozzá egy genetikailag adott vándorlási röppályán. Tehát végső soron a másiknak (az állatnak) semelyik versben sincs a vers jelen idejében tudatossága (identitása), ezért megbukik az énkeresés (az önreflexió) is, mivel az énnek nincs többé kiben keresnie önmagát: „nem tudom, ki vagy […], és nem tudom, ki vagyok én, ki vagyok én ebben a történetben” (Éti csiga, 57). Szerelem viszont létrejöhet (és létre is jön), mert ha a szerelem feltétele az, hogy elveszítsük önmagunk, akkor ez az ember oldaláról megtörténik (a Vakond­patkányban és a Fehér gólyában), az állatnak pedig nincs mit elveszítenie. Az állati férj olyan köztes létállapotban találja magát, melyet nevezzünk most szerelemnek vagy kölcsönösségnek, amelyben bár nincs befolyásolása az énnek, de van még rá reflektálás, tehát innen még van visszatérés, de az állati férj elveszíti a reflexiót énjére, és a sötétségbe (a tudattalan egység állapotába, az ösztönök világába) zuhan. Innen viszont már nincs többé visszatérése teljes éntudattal rendelkező emberként. A régi, tudatosan cselekedni képes én örökre elveszik, nincs többé önreflexió, marad a poszthumán (vagy prehumán?), ösztönös gépként való lét, melynek (alkat)részeként az én többé  „nem érez fájdalmat, nem öregszik, nincs állandó hőmérséklete, […] megél saját ürülékén” (Vakondpatkány, 38) és „halhatatlan” (uo., 38).

 

Jegyzetek:

 

[1] HALMAI Tamás, Elsők, Kortárs, 2010/10. Online folyóirat. Internet, 2017. április 4.

[2] NÉMETH Zoltán, Nyelvi interakciók a kortárs magyar irodalomban, Irodalmi Szemle, 2008/9, 93–101, 93.

[3] Németh Olvasáserotika című tanulmánykötetének Kritika és interpretáció (Egy utópia vázlata) című szövege többek közt a szerző és a szöveg közti kapcsolat problémáját elemzi. Németh arra kérdez rá, mennyire befolyásolja a szöveg interpretációját a szerző vagy a kritikus neve. Később pedig elméletét a gyakorlatban is megvalósítva saját szerzőiségének megkérdőjelezésével játszik A perverzió méltósága című kötetében, amelyben kizárólag a szövegek gyűjtőjeként és az utószó írójaként tünteti fel magát, vagy A haláljáték leküzdhetetlen vágyában, amelyben az utószó egy elképzelt, talamoni szereplőre utaló figura által közli Németh Zoltán halálát. Ezt a szerzői elbizonytalanítást alkalmazza Csehy is a Csehy Zoltán alagyái, danái és elegy-belegy iramatai című kötetében, amelyet Németh is elemez a könyvében, és amelyet mindvégig úgy emleget, hogy „a »Csehyvel« kezdődő szöveg”, nem pedig Csehy szövege. Ezeknek a poszt­modern játékoknak a lényege az, hogy távolságot teremtsenek szöveg és a szerzőiség között, magukban foglalva talán az Én és a Másik elkülönülésének gondolati hátterét is.

[4] Nagy Csilla és Csehy Zoltán is hasonlóképp vezetik fel Németh Zoltán líráját két különböző kötetről írt recenziójukban: „Németh Zoltán a maga nemében kísérletező költő” – írja Nagy az Alföldben (NAGY Csilla, Egy kiállítás tárgyai. Németh Zoltán: Kunstkamera, Alföld, 2015/12, 116–120, 116.). Csehy pedig így fogalmaz az Új Szóban: „Németh Zoltán az impozáns, eleven ötletek költője.” (CSEHY Zoltán, Állati férjek, férjes állatok, Új Szó, http://ujszo.com/napilap/kultura/2017/01/17/allati-ferjek-ferjes-allatok. Online folyóirat. Internet, 2017. április 4.)

[5] CSEHY Zoltán, A poszthumántól az alternatív rítusig – Irányulások, labirintusok, sugárutak az ún. fiatal magyar lírában, Parnasszus, 2015/2, 6–24, 8.

[6] Uo., 7.

[7] Uo., 7.

[8] HERCZEG Ákos, Az R-generáció. Költői irányvonalak az R25 antológiában, Parnasszus, 2015/2, 33–41, 37.

[9] LAPIS József, Líra 2.0: Közelítések a kortárs magyar költészethez, Budapest, JAK+PRAE.HU, 2014, 46.

[10] Uo., 33

[11] Uo., 38.

[12] CSEHY, A poszthumántól az alternatív rítusig, i. m., 7.

[13] TURI Tímea, Vulkán vagy bánya. Lanczkor Gábor és a (nem) személyes vers. Megjegyzések az új komolyság, az új személyesség és az új esztétizmus lehetőségeihez, Jelenkor, 2012/1,1397–1402, 1399.

[14] KRUSOVSZKY Dénes, A szakadás bensőségessége. Az én közvetítethetőségének problémája Győrffy Ákos lírájában = Bizarr játékok, 77–88, 81.

[15] LAPIS, i. m., 44.

[16] Jacques LACAN, Rövid előadás a francia rádióban, Thallasa, 1993/2, 12–16, 14.

[17] Uo., 14.

[18] LAPIS, i. m., 41.

[19] HERCZEG i. m., 37.

[20] CSEHY Zoltán, Állati férjek, férjes állatok, i. m.

[21] NAGY Csilla, Egy kiállítás tárgyai. Németh Zoltán: Kunstkamera, i. m., 116–117.

[22] CSEHY Zoltán,  A rigó és a jaguár (meg a gója) – Németh Zoltán: Állati nyelvek, állati versek, Bárka 2008/4, 104–105, 105.

[23] NAGY, Egy kiállítás tárgyai. Németh Zoltán: Kunstkamera, i.m., 117.

[24] Uo.,118.

[25] Uo., 119.

[26] NAGY Csilla, Míg szét nem írja. (Németh Zoltán: A haláljáték leküzdhetetlen vágya), Magánterület. Kritikák, recenziók, tanulmányok, Salgótarján, 2008, 9–14, 13.

[27] Uo., 13.

[28] Szerelem ember és állat között. Németh Zoltán új verseskötetében. Új Szó. Letöltve: 2017. április 9.

[29] Uo.

[30] Uo.

[31] Uo.

[32] Vö. CSEHY Zoltán, A hermaphroditizálás alakváltozatai a magyar lírában = MISAD Katalin, POLGÁR Anikó szerk., Varii sunt colores, Pozsony, Bratislava, Univerzita Komenského, 2017, 96–98.

[33] Nádasdy Ádám, Verejték van a szobrokon, Budapest, Magvető, 2010, 147–148.

[34] VISY Beatrix, Igekötő vagy tenyészhím, Élet és Irodalom, 61. évf., 9. szám, 18.

[35] NÁDAS Péter, Az égi és a földi szerelemről, Budapest, Jelenkor, 2016, 31.

[36] Uo., 32.

[37] MÉSZÁROS András, A transzcendencia lehelete a szerelem időiségéről, Kalligram, Pozsony, 2001, 60.

[38] NÁDAS, i.m., 130.

[39] MÉSZÁROS, i.m., 33.

[40] Uo., 33.

[41] HELLER Ágnes, A filozófia rövid története gólyáknak. I. Az ókor, Budapest, Múlt és Jövő kiadó, 2016, 49.

[42] Amint korábban említettük, Nádas a kölcsönösségben határozza meg a szerelmet. Meglátása szerint „a kölcsönösséggel […] visszatérünk egy olyan világba, amelyben Narcissus még nem látta meg önmagát a víztükörben, holott volt víz, volt tükröződés, volt Narcissus” (NÁDAS, i.m., 150).

[43] NÁDAS, i.m., 19–20.

 

 

A szám tartalma:

 

Péterfy Gergely

ABSZOLÚT – avagy a golyó, amely megölte Puskint

(regényrészlet)

 

G. István László

Alku

A levélkertész

(versek)

 

Garaczi László

Hasítás

(regényrészlet)

 

Géczi János

Van úgy

Üzenet 2017-ből 1979-be

Utószó

(versek)

 

Lipcsey Emőke

Anett és Erik

(novella)

 

Pauljucsák Péter

Éjféli hó

Genezi

Nyugalom

Metamorfózis

 

Brenzovics Marianna

Ébredés sötétben

(kispróza)

 

Nyerges Gábor Ádám

Abban a házban

(vers)

 

Marton Mária

A lépcső

(novella)

 

Nagy Sándor

Trónviszály

A zörejek dinamikája

Abroncs

(versek)

 

Veres István

Kolbász hallal és egérrel

Lány a középső országrészből

(novellák)

 

Németh Zoltán

4. (Hedvig) szimfónia

(vers)

 

Mellár Dávid

A határsértés erotikája: Németh Zoltán Állati férj című kötetének poszthumán (szerelem)értelmezése

(tanulmány)

 

Holt Lenszkij

Bethlenfalvi gróf Thurzó György fürdőt vesz

A Napkirály fénylik Budán

Fekete Halál az Angster orgonagyárban

(versek)

 

Kovács Krisztina

„Az ember, aki eladta a világot” – Rejtő Jenő: Tatjána

(tanulmány)

 

Gergye László

Az Aladdin-kultusz jelentésváltozatai a XIX. századi dán irodalomban

(tanulmány)

 

Sinkovicz László

„A keményebb, ami majd szétreped” (Peer Krisztián: 42)

(kritika)

 

Bán Zoltán András

Száraz November után Lucskos December

(NOÉ VENDÉGLŐJE – 37. SZÁMLA)