Kisadózók kiállítása a MODEM-ben

Polisztirol lapok, gipszkarton, PVC-cső, polikarbonát lemez, vakolat, festék, fólia – ezek az anyagok egyértelműen az építőipart idézik, ám Antal Balázs és Hatházi László közös munkája során képzőművészeti alkotások születnek belőlük. Ha belegondolunk, az építőipar és a képzőművészet nem is áll annyira messze egymástól. A két terület metszetét és átjárhatóságát reprezentálja az alkotópáros legújabb kiállítása a debreceni MODEM-ben.

Laci&Balázs – így van meghirdetve a Kisadózók című kiállítás. Vezetéknév nélkül nagyon közvetlennek hat ez a névadás. Miért pont ezt a formát választottátok?

Antal Balázs: A mindkettőnk keresztnevéből összeálló névadás a Műcsarnokban 2011-ben megrendezett Egyszerű többség kiállítás kapcsán érkezett el, amikor az addigi együttműködésünket már szinte muszáj volt valahogy hívni. A teljes nevünk egymás után, nyomtatásban feltüntetve kezdett kissé darabosnak hatni egy olyan kiállítás keretein belül, melynek a tematikája maga az együttműködés volt. Zömmel olyan formációkat kértek fel a tárlaton való résztvételre, amelyek tagjai már hosszabb ideje alkottak együtt. A frappáns „zenekaros” névadást valahogy nem sikerült magunkévá tenni, viszont a keresztneveink kellően önazonosak voltak.

Hatházi László: Mikor a névadás már elkerülhetetlenné vált, a lehető legegyszerűbb megoldást kerestük.

Mire utal a kiállítás címe?

H. L.:  A Kisadózók egyrészt jelzi, hogy az illetők munkát végeznek (szellemit, fizikait, mindkettőt), számláznak, könyvelnek, adóznak, részei a rendszernek, másrészt a kis előtag mutatja a vállalkozás léptékét, határait – számomra ironikusan. A kiállításon szereplő egyik nagyobb installációnk foglalkozik a papíralapú számlázás problematikájával, megszűnésével, és mintegy emléket is állít neki, mivel már áttértünk a teljesen elektronikus számlázásra. Az installáció polisztirol lapokra stencilezett áfás számlák térbeli mozgását jeleníti meg, hasonlóan a számítógépes pasziánsz kártyajáték végén látható kártyahulláshoz.  

Volt a kiállításnak olyan szándéka, hogy egy alulreprezentált csoportot beemeljen egy elitintézmény falai közé?

A.B.: Nyilván jó lenne, ha változna a kétkezi munkások jelenlegi társadalmi megítélése. Éveket töltöttünk el ebben a közegben, hoztuk magunkkal ezt a témát, én örülök, ha a kiállítási anyag ehhez hozzátesz valamit.

H.L.: Alulreprezentált csoportokból sajnos nincs hiány a társadalomban. Másrészt ez a csoport nem volt mindig alulreprezentált. Nem nehéz munkásábrázolásokat találni, ha visszamegyünk pár évtizedet az időben vagy sétálunk egyet a városban.  A szakértelmet és a szakmunkát korábban is értékelték, megbecsülték, illetve azt hiszem, ez a mai napig így van. Nekünk, képzőművészeknek inspirálóan hat ez a közeg, de ki is lógunk belőle. Úgy gondoltuk, hogy ezek a tapasztalatok – a munkánk által tárgyiasulva – egy kiállítássá állhatnak össze. Az intézményi lépték pedig még feszesebbé teszi ezt a helyzetet.

Ti díszítőfestőként is dolgoztok, a kiállítás pedig nagyon összemossa az építőipar és a képzőművészet határait.

H.L.: Végül is képzőművészként, amikor egy építkezésen dolgozol, és folyamatosan ez a környezet vesz körül, akkor nagyon erősen tud hatni rád. Nemcsak a tárgyi, de a nyelvi környezet is meghatározó. Ezekből aztán elképzelések formálódnak, felmerülnek ötletek, és adott esetben lesz belőle egy műtárgy. A zavaró, kényelmetlen körülmények és helyzetek is inspirálóak, nem csak az építőipar esztétikai arzenálja. A lépten-nyomon megjelenő nyers, praktikus, ipari megfogalmazás könnyen válhat művészetté, ahogy a kivitelezés is alkotássá, és fordítva. Ezeknek a tárgyaknak ugyanakkor ki kell állniuk a környezetváltozás próbáját is, mert egy kiállítótérbe helyezve nem feltétlenül fognak működni.

A.B.: Hosszú időn keresztül az építőipari díszítőfestés, hasonlóan például az épületszobrászathoz, az építészet művészeti kvalitásait erősítette, azonban ezeket a tevékenységeket az építőipar mára teljesen elnyelte, minimális teret hagyva nekik. Azok az anyagok, amelyek a munkánk során nap mint nap körbevettek bennünket, inspirálóan hatottak ránk. Ha éveken át ilyen környezetbe jársz dolgozni, akkor ezekből a benyomásokból önkéntelenül elképzeled az installálható helyzeteket. Érdekes módon talán pont az építőipari közegben végzett speciális tevékenységünk, maga a díszítőfestés jelenik meg legkevésbé a kiállítás anyagában. Sokkal inkább a miliő. 

Annyira erősen ironikus kontextust, egy templomszerű teret hoztatok létre a MODEM-ben, hogy felmerült bennem: ha ezek az alkotások kikerülnek ebből a közegből, akkor az miként befolyásolhatja az adott mű értelmezési lehetőségeit?

H.L.: Ez egy helyspecifikus műtárgyegyüttes, ami a MODEM harmadik emeletére készült. Ha az oszlopokat kiragadod onnan, akkor azok önmagukban már másképpen működnek, ez természetes. De a sgrafittók például ebből a térből, ebből az ironikus gesztusból kikerülve önálló műként is tudnának működni. Az volt az elképzelésünk, hogy egy teret fogunk megalkotni; ahelyett, hogy műtárgyakat helyeznénk el egy térben. Sokat foglalkoztunk a hang és fény kérdéseivel is.

A.B.: A templomszerű tér iróniája abban rejlik, hogy az építőipar pőre valóságát magasztalja fel. A mai építőipari anyagokból emelt oszlopcsarnok „álszakrális” hangulata kontrasztot teremt a valós szakrális terekhez képest, mindez pedig egy kettős kontextust hoz létre. Ebből a helyzetből kiragadva az egyes darabok valószínűleg máshogy működnének.  A kidolgozottabb műtárgyak, amelyek önmagukban is megállják a helyüket, azok a sgrafittók. Nagy valószínűséggel A hét színe változása is tudja ezt az absztrakt kép minőségében, és talán a potyogó számlákat megjelenítő installáció is.

Ha már szóba hoztátok a sgrafittókat, miért volt olyan fontos, hogy azok fénykép alapján készültek, és meg is őrizzék ezt a jelleget? Hiszen például az egyiken látszik, hogy túl van exponálva, vagy a másikon felfedezhető a vaku villanása is.

H.L.: Van egy korábbi munkánk, a Fix sarok (egy falkép a budapesti Váli utcában), ami kapcsolódik ehhez, mivel az is fotók alapján készült. Ez a megközelítés már akkor is szimpatikus volt számunkra, tudtuk, hogy fogunk még ezzel a technikával dolgozni.

A kiállítás hátterében munkazajt lehet hallani. Mi volt ezzel a célotok?

A.B.: Ezzel a kiállítás atmoszféráját szerettük volna erősíteni. A kiállítási anyag esszenciális elemévé szerettük volna tenni magát a hangot is, hiszen az legalább annyira meghatározó része az építkezéseknek, mint maga a látvány.

H.L.: A hang segített nekünk, hogy még inkább elszakadhassunk a kiállítótér múzeumjellegétől. Emellett a zaj annyira meghatározó környezeti hatás az építkezéseken, hogy nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

A.B.: Tíz évvel ezelőtt volt egy projektelképzelésünk, amikor épületekhez tartozó zajok foglalkoztattak minket: házakból kiszüremlő hangok, vagy házakhoz rendelt hangok, például a filmekben. Ezen a kiállításon a hang mint állandó térélmény jelenik meg.

H.L.: Elég formátlan ez a hang, inkább egy ambient: beszédfoszlányok, fütyörészés, utcai zaj, gépek hangjai, a munka hangjai. Segít, hogy elvonatkoztass, de zavaró hatású is lehet, pont, mint a valóságban.  

A hungarocell szobrok elég sok mindent megidéztek számomra: az építkezéseken látható kis magyar valóságon túl eszembe juttatta az interneten terjedő bakivideókat is.

A.B.: A barkácsesztétikát határozottabban látom ebben a dologban. Nem szerepelt az elképzelések között, hogy ezek a darabok nagyon kimunkáltak legyenek. A háromalakos jelenet nagy részét már a kiállítótérben építettük, és nem a műteremben. Mindkettő esetében a folyamat talán legjobb része az volt, amikor abbahagytuk a tömbök formázását és felismertük, hogy a megjelenítésnek nincs szüksége további formai alakításra. Amit szerettünk volna látni, ott volt előttünk. 

H.L.: Számomra örömöt okoz, hogy ezek a szobrok ilyen formában váltak a valóság reprezentánsaivá. Nem akarnak szociografikusak lenni, de közben mégiscsak valóságosak, teljesen modifikálatlanok: szándékosan nem alakítottunk rajtuk semmit. Ezek a „szobrok” közvetlen kapcsolásként működnek. Megfogalmazásuk konkrét, nyers. Sikerült kihagyni belőlük az esztétikát. Emellett ez egy vicces reflexió is, a mai hungarocell-szobrászat pamfletje.

Ahogy említettétek is, minden alkotás új, egy kivételével, amely már A piac tigrisei című anyagotokban is szerepelt: a Konténerek. A két kiállítás között mi a közös nevező?

A.B.: Ott is volt egy olyan elképzelésünk, hogy mindenképpen azokat a konkrét építőanyagokat szerettünk volna átemelni, amelyekből az akkori, általunk is ismert kiskereskedelmi piac felépült. Konténereket, fóliákat, kartondobozokat láthattál a kiállítótérben a gyönyörű, kapuőrző tigrisekkel együtt. A két kiállítás közti hasonlóság talán az építőipar prózai hangulatának megteremtésében érhető tetten.

A hét színe változása szerintem egy egészen elképesztő alkotás, amire érdemes lenne akár egy új terminust is kitalálni. Hiszen a TOI TOI WC-ben érvényüket vesztik a társadalmi különbségek, egy építkezésen munkakörtől és pozíciótól függetlenül mindenki ugyanazokat a mobil WC-ket kénytelen használni. Arról nem is beszélve, hogy az mindenki számára egyformán jelent egyfajta kiszolgáltatott helyzetet. Hogyan készült?

A.B.: Az átlátszó polikarbonát lemez cellákra osztott, amelyek eredetileg nyitottak mind a két végükön. Ezeket töltöttük fel színezett folyadékkal az egyik oldal zárása után. A lemez gyári osztásának segítségével jól össze lehetett hozni a két szín keveredését és azok színátmenetét. Amikorra az építési területen a kék folyadék a mobil WC-ben zölddé válik, az már egy munkahét végét jelzi, azaz tisztításra szorul, telítetté válik. A jelenséget bemutató polikarbonát kapillárisainak ledugózásától kezdve az arányos színkeverésig a műtárgy elkészítésének nagy kihívása az volt, hogy ezt az alapanyagot nem folyadék tárolására találták ki.

H.L.: A színátmenet mint elképzelés egyszer csak belefolyt a kapillárisokba. Egymásra talált a két dolog. Tulajdonképpen ez egy kémiai reakció, ahogy a kék elkezd zöldülni, ettől fogva ez már egy festészeti probléma. Ez a szín lehet a mutatója annak, hogy milyen állapotok uralkodnak egy építkezésen. Ezért is ragaszkodtunk hozzá, hogy folyadék legyen, ami eléggé megnehezítette a munkánkat.

Egy építkezésen sok az ember, folyamatos a mozgás, napról napra változik minden. A kiállítás statikussága egy komoly távolságtartást eredményez. Bár emberi alakok is megjelennek szép számmal, viszont azok is szoborszerűnek hatnak.

A.B.: Amikor korábban elképzeltük a kiállítást, sokszor úgy láttuk magunk előtt, hogy figurák lesznek mindenütt. Aztán volt egy pont, amikor azt hittük, túl sok emberi alak válik majd kiállítási elemmé.

H.L.: Az alakokat kilapítottuk vagy teljesen kétdimenzióssá tettük, elkerülve azt a fajta szoborszerű, körbejárható figurát, ami pedig adekvát is lehetne.

A pandémia miatti szigorítások, lezárások mennyire veszélyeztették a kiállítás létrejöttét?

H.L.: Abszolút hatással volt a pandémia a felkészülésre, és azt is tudtuk, hogy meg sem fog nyílni igazából, tehát úgy kellett teljesíteni ezt a sokszor lehetetlennek tűnő időpontot, hogy tudtuk, bizonytalan ideig senki nem fogja látni a kurátoron, Don Tamáson, a MODEM stábján és rajtunk kívül. Semmi sem úgy volt, mint előtte, közben pedig úgy kellett tennünk, mintha minden rendben lenne. Nagyon furcsa, hogy azóta se nézte meg senki. Mint egy nagy időkapszula, ott várja, hogy meg lehessen nézni. Mindezek ellenére nagyon örülök, hogy  megvalósult.

A.B.: A felkészüléskor, a munkák elkészítésekor – még a műtermi körülmények között – sokszor naponta változott, hogy mennyire tudunk egy egész anyagot tető alá hozni az adott határidőre. De azt hiszem, mindketten örültünk, hogy megtörtént az adott pillanatban, amihez az intézmény ragaszkodott, és kész is lettünk a kiállítással. Most pedig már úgy tűnik, hogy júniusig biztosan ott lesz a Kisadózók.

Mi az előnye annak, amikor együtt hoztok létre valamit? Elvégre a Kisadózók nem az első közös kiállításotok.

A.B.: A duónk esetében mindenképp előnyként élem meg a lehetőségét egy elképzelés többrétű körbejárásának. Az ideális helyzet az, ha a közös mederbe terelt ötletek, az elkészült darabok és szituációk mindkettőnk számára jól működnek. Ha van egy témafelvetés, akkor  a munkafolyamatunk párbeszédjellege miatt az eredeti elképzeléshez képest valami egészen más is kijöhet a dologból.

H.L.: Ha két ember együtt dolgozik, akkor az mindig érdekes, hogyan változnak a viszonyok, ki mit tud éppen beleadni. Az egésznek inkább játékjellege van, olyan, mint a pingpong, és nem tudod előre kiszámolni, mi jön, vagy a másik hogyan reagál majd. Másrészt én sokszor gondolok a közös munkára úgy, mintha egy külön nyelv lenne. Teljesen mások a játékszabályok, mint amikor egyedül dolgozol. Azt vettem magamon észre, hogy amikor közösen hozunk létre valamit, akkor én is teljesen másképp állok hozzá. Ez nem azt jelenti, hogy mindenben egyetértünk. Nincs semmi sem kőbe vésve, sem túlmisztifikálva. Se nem kizárólagos, se nem áll mindenek felett, ugyanúgy félre tudjuk tenni adott esetben a közös énünket is, mint a sajátot.