„Tied a kartonfless!”

Miért szentel egy huszonöt éves fiatalember egész könyvet a halálnak? S miért tartja szükségesnek abból a harminc másodpercnyi helyzetből szemlélni létezés és pusztulás kapcsolatát, amelyben a test még utoljára érzékel valamit a halál előtt? Gál Hunor kartonfless¹ című verseskötetét lapozgatva jó ideig csak az első kérdés izgatott: az, hogy miféle veszteségek és hiányok állhatnak a versbeli fájdalmak, félelmek, függőségek, szuicid késztetések, bűntudat és gyász mögött. Csakhogy a versszövegek adósak maradtak a magyarázatokkal. A szociálpszichológiai háttér érzékeltetését egyszerű rámutatással oldotta meg a szerző: saját szövegei közé fekete oldalakat illesztett, melyeken a világ fogyasztási, ökológiai és halálozási statisztikájából szemelgetett adatokat. Közöttük különösen figyelemre méltók az éhezésre és az elhízásra, a vízhiányra, a környezeti károkra, az új termékek (jövendőbeli hulladékok) előállítására és a betegségekre vonatkozó mutatók. E tények, bár nem túl átélhetően, de magyarázatul szolgálnak bizonyos életutak kilátástalanságára, ha a könyv konkrét szereplőinek válságaira nem is. Mindenesetre ez a költőtől szokatlan gesztus (vagy talán nem is olyan szokatlan, hisz a „talált tárgy”-akat már a korai avantgárd is újrahasznosította), a statisztikai segédlet igénybevétele már figyelmeztet az egyedin túlmutató számvetés költői intenciójára. Arra, hogy a szerző a maga szenvedéstörténeteit a létezés és pusztulás egyetemes folyamatai felől kívánja szemlélni.

Árulkodóak ebből a szempontból az önmagukban tragikus élethelyzetek tragikumtól való megfosztásának esetei is. Elhallgatással, ironikus, humoros megjegyzésekkel vagy bölcselkedéssel, a történet szürreálisba hajlításával rombolja le a megrendítő hatást egy-egy prózavers. Két jól sikerült példa az aforizmákra: „vesztegetem az időmet, / pedig egyebem sincs”; „a gerinc próbája / a törés, / az éjszakáké pedig a csend”. A \lámpanász\ című vers egy betegség tragikumát humorral és a való szürreálisba való átjátszásával lehetetleníti el.

„nyugodj meg, már nincs sok
hátra szürkületig. megnézzük
holdfénynél a kórlapod, kiröhögjük
röntgenmásod, elfelejtjük, hogy
halandók vagyunk.

műanyagbabák csontjait fogod
égetni az udvaron, és mindenki
az olvadás szagára figyel majd.
hogyan képes meghajolni a gerinc
egy kis nyomástól. persze ez
nem igazi. fröccsöntött
plasztik.”

Játékos képversforma és frivol gúny kezdi ki egy öngyilkossági kísérlet dermesztő hatását a \ragály\ című műben. Korholó szavak hangzanak el („a sodrony biztosabb, / csak az amatőrök / dolgoznak kötéllel”), majd egy váratlan reflexió érkezik a test részéről is: „visszapislog a test, / és rád szól, / jól szorítsd meg, / hogy legalább ennyi / élvezet legyen benne, / amikor megszakad a tüskés gerinc”. A zárlatból megérezzük, a fekete humort a maga rovására működteti a beszélő.

A test önállósulása nem egyedi jelenség Gál Hunor kötetében. Igazából ő a főszereplő ebben a könyvben, nem a beszélő(k). A versbeli szubjektumok elmosódottak, ritkán tudjuk, ki beszél és kihez, nő-e vagy férfi az illető. Csak az adott szituációban van létjogosultsága a személyeknek, nincs előéletük és nincs jövőjük. Ez alól a kötet záró szövege se kivétel, a \Kartonpróza\. Pedig abban már egy kívülálló narrátor beszéli el egy idős házaspár életének végjátékát, ám a szereplők itt sem egyénítettek, a moralitások Akárkijére (Everymanjére) vagy Beckett abszurd drámáinak véglényeire emlékeztetnek. A test azonban közös: az összes szereplő, megszólaló esetében ez szenvedi el a fájdalmakat, a hideget, a forróságot, az éhséget, a szomjúságot, az erőszakot, a vágyat és annak visszautasítását: „kabát nélkül állsz, / csupasz hús a szoba, miben laksz”. Bibliai bűnbaknak is beillene Gálnál a test, rá testálódik a bűn és a büntetés, ő az, aki kiűzhető a pusztába.

Gál testpoétikája eszünkbe juttathatja Borbély Szilárdét vagy a betegségek kapcsán Tóth Kingáét, bár hozzájuk képest kevesebb empatikus és több eltávolító, tárgyiasító mozzanatot vélek felfedezni Gál Hunor leírásaiban. Azt azonban, hogy „az undor-freakshow”-jához lenne köze Gál Hunor könyvének, mint ahogy azt Nyerges Gábor Ádám írta a (Könyvteraszon megjelent) kritikájában, nem túl meggyőző vélekedésnek tartom. Mindössze egyetlenegy horrorisztikus vízió (trip leírása?) van a kötetben, a \kezek és körmök\. A versek idegborzoló állításai a legtöbb esetben a szentimentális megnyilvánulások elkerülését szolgálják. Például a „megölt és megnyúzott, / és itt maradtam csupaszon” vallomás számomra egy megszégyenítő elutasítást és következményét, a sérülékenységet képes metaforikusan, s így érzelgősség nélkül kifejezni. A „csak egymás kicserzett bőrében érezték jól magukat, azzal takaróztak” kijelentés pedig elég határozottan érzékelteti azt a közhelyes igazságot, hogy az ember társas lény, s igénye van a szeretetre, ám ahhoz az esetek többségében kínkeserves alkalmazkodásra van szükség. Meggyőződésem, hogy valóságos (sokak által megélt) fájdalmakról, szenvedésről van szó Gál Hunor kötetében, semmiképp sem divatok követéséről vagy hatásvadászatról.

A test központba állításával egyébként az ember anyagi mivolta s az ebből adódó romlékonysága hangsúlyozódik, illetve az, hogy épp mulandó anyagként része az ember a természetnek s az univerzumnak: „kristályokból állsz”; „nyakadban sók”; „fennakadtál az idő vasfoltjain, / de igyekszel, hogy rozsdamentesnek / tűnj. mintha nem lennél / lehasználva”. Az ember halála egy ilyen perspektívában tényleg nem tragikus, hanem a létezés velejárója, a világ folytonos alakulásának-változásának folyamatába illeszkedő, magától értetődő pusztulás. Ettől persze az ember elveszti a maga kitüntetett helyét a világban, nivellálódik. (Még ha vigasztalja is magát szép hitekkel. A jézusi kálváriajárásra elég sok utalás van ebben a könyvben is.) Az egyén lefokozását szolgálják az elembertelenítő leírások: „rongyaimat levedlem”; „haszonállatként tömörültek vályúhoz reggelente, és elfogadták a tényeket. próbáltak megbékélni egymással, egy élet után hasznosnak látták a békés amortizáció nyújtotta múlást, akárcsak az elefántok, tudták, nincs sok hátra, és bár nem mondták, ennek mindketten ugyanannyira örültek. már nem a félelem volt ösztönző, hanem a hiány.” Ezek a mondatok a \Kartonpróza\ záró kijelentései, s egyúttal a köteté is. S amennyire nyomasztóak, annyira vigasztalóak is. Hisz a másik emberrel való megbékélésről és a természeti körforgás elfogadásáról szólnak. A kötet nyitóversében szintén elhangzik a könyv egyik kulcsszava: „megbékélésben vagy”, máshol pedig ilyen formán: „visszajöttem megnyugodni”.

És itt térnék vissza a második kérdéshez, hogy miért is tartja szükségesnek a szerző, hogy a halál előtti harminc másodpercből szemlélje létezés és pusztulás viszonyát. Talán a megbékélés lehetőségéért. Hogy türelmesebb legyen magához és másokhoz. El tudja fogadni, hogy kiszolgáltatott a testének s az egyetemes létezés folyamatainak. Ne akarjon ezekbe beleavatkozni, akár a halál sürgetésével, akár a boldogság türelmetlen hajszolásával.

A halál előtti harminc másodperc egyébként ott sorakozik a címadó prózaversben, a \kartonfless\-ben: privát golgotákat striguláz velük a beszélő visszaszámlálás-szerűen, az agresszió és önagresszió áldozatait és elkövetőit. Mindazokat, akik mások vagy a maguk halálától várták valamilyen probléma megoldását. Maga a számbavétel pedig olyan mondatszerkezetekben, olyan prózaversritmusban történik, mint Allen Ginsberg Üvöltésében az őrületre jutott társak, barátok, ismerősök elsiratása. Gál Hunor versében azonban nem siratásról van szó. Mire ez a vers felhangzik, már kijelentette: „A halál pedig nem kiút, / hanem egy opcionális tantárgy”. Meg kell tanulni, ki kell ismerni. A kötet mintha ennek a megismerő tevékenységnek az egyik eszköze lenne.

A kötet egészében érezni egy ritka vállalást: olyan távlatba helyezni a személyes, az egyedi életeket, amelyekről már minden esetlegesség lefoszlott. Az egység vágya a kötet formájában is megmutatkozik, elsősorban a vizuális megjelenésében. Fekete-fehér kontrasztjára épül a borító és a belső lapok látványvilága, rendszerező jellegű a tartalomjegyzék, és egészben gondolkodás érződik a három tizenegy darabos versciklus és az általam függeléknek tekintett négy pszeudovers tipográfiájában is (az első ciklus balra zárt, a második középre, a harmadik jobbra, az utolsó négy szöveg pedig a \kartonfless\ verssel együtt sorkizárt). Ha közelebbről megvizsgáljuk a verseket és a ciklusokat, több szabálytalanságot is észlelünk. Műfaji határátlépést (verses regény és verseskötet sajátos átmenete a kartonfless), posztmodern szövegalakítást (prózai és verses beszédmód keveredését művön belül, töredékességet, iróniát) és avantgárd gesztusokat (különleges címadást, kisbetűs mondatkezdést, képverseket, egy svéd metalzenész búcsúlevelének a közlését, szürreális asszociációkat). A könyv szerkezetére legszívesebben az álintegratív megjelölést használnám, amellyel a prózai művek egyik típusát szokta jellemezni Szolláth Dávid. Mert az egész, a teljesség ígéretével kecsegtet a könyv, ám azt nem teljesíti be. Mit mondjak, jól teszi.

Gál Hunor: kartonfless. Magvető, Budapest, 2020

Jegyzet

1^ A kartonfless szó szerinti jelentését a könyv borítója is, hátlapja is közli, a szleng szó a füves cigi utolsó slukkját jelenti, amikor már nem a füvet, hanem a csomagolást szívjuk. Placebohatást kelt, akár a halál előtti utolsó másodpercek mintha-élménye.