Nagy Péter István: „Aki szerint a politikának nincs helye a színházban, az nem ismeri a színháztörténetet”

Nagy Péter István eddigi színházi pályaíve duplán megnyugtató: jelzi, hogy a tehetség utat tör magának, egyben azt is példázza, amikor a tehetség tör utat magának. Turbuly Lilla kolléganőm már hosszú évekkel ezelőtt mondogatta, amikor Budapesten még híre-poruk nem volt, hogy mennyire jó a celldömölki Soltis Lajos Színház, és hogy nagyon izgalmas előadásokat rendez nekik egy Nagy Péter István nevű fiú. Később a fővárosiak is utána járhattak ezeknek a dolgoknak a MU Színházban, mivel a celldömölkiek rendszeres vendégjátszói lettek a kelenföldi teátrumnak, illetve egy kicsit még később az időközben fizikai színházi szakra felvételt nyert Nagy Péter István SzFÉ-s vizsgarendezéseit is látni lehetett Budapesten. Nagy Péter István ezt követően még egyetemi hallgatóként hozta létre első önálló budapesti-székesfehérvári előadását tavaly tavasszal: szokatlan formanyelven szólaltatta meg Knut Hamsun Éhség című regényének színpadi átiratát a Trafó és a Vörösmarty Színház által közösen jegyzett, különös hangulatú előadásban. Idén pedig Schiller Don Carlosát rendezte meg a Radnóti Színházban.

Ez utóbbi kapcsán beszélgettünk – a járványügyi helyzethez illő módon – online, kissé szaggató nettel és az időnként észrevétlenül vagy éppen láthatóan-hallhatóan körénk gyűlő privát szféránk mellett. Többek között arról folyt a szó, miért rúgták ki az egyházi kollégiumból, mit ad hozzá a rendezői munkájához az általa elvégzett pszichológia BA szak, illetve hogyan egészítette ki egymást az, amit a Vidnyánszky Attila vezette Nemzeti Színházban sajátított el, és amit az SzFE fizikai színházi képzésén tanult. Közben azt is megtudtuk, hogy miért vállalta a tanítást az SzFÁ-n azok után, ami az SzFÉ-vel történt, és a diákok mit profitálhatnak ebből a tapasztalatból, végül pedig eljutottunk egészen odáig, mit gondol színház és politika kapcsolatáról, és szerinte mi a színház feladata.  

Az életrajzod szerint több egyházi iskolába is jártál. Mi vitt téged oda és hogyan viselted a nagyobb kötöttségeket, ami ezekre az intézményekre jellemző?

Valóban úgy alakult, hogy egészen az ELTÉ-ig egyházi oktatási intézményeken keresztül jutottam el: evangélikus óvodába, katolikus általános iskolába, majd előbb evangélikus, később katolikus gimnáziumba jártam. Édesanyám nagyon vallásos volt, ahogy kisgyerekként én is, többek között pap is akartam lenni. A középiskolákba azonban már nem a vallási vonal miatt mentem. Ezek egyébként jó sulik voltak, és egyik helyen sem éreztem, hogy olyan kötöttségekkel találnám szemben magam, amikkel nem tudok mit kezdeni.

Egy ideig azt hittem, hogy csak élhetetlen, jó kisfiúk mennek egyházi iskolába, mígnem egy lelkészhallgató barátom fel nem világosított, hogy oda járnak a legnagyobb „gengszterek”. Te gengszter vagy inkább jó kisfiú voltál?

Valahol a kettő között: nagyon jól tanultam, de a balhékban is benne voltam. Az egyházmegyei kollégiumból például eltanácsoltak egy csíny miatt. Egy alkalommal elcsentük a biztosítékszekrény kulcsát, majd az esti áhítat után lenyomtuk a biztosítékokat, amitől az egész kollégium sötétbe borult. Ez így önmagában nagyon mókás volt, a diákok legalábbis hallhatóan élvezték az elszabaduló anarchiát, de a portás sajnos pánikba esett, és úgy sikerült visszakapcsolnia az áramot, hogy leégett a termosztát, és felrobbantak a lámpák a szomszédos romkertben. Ezek után persze fejeknek kellett hullania, és az egyik az enyém volt.

A gimnáziummal egy időben már jártál a Soltis Lajos Színházba is. Mit jelent számodra ez az egyre szélesebb körben ismert és elismert színházi műhely?

Nagyon jó alapot és egy fontos igazodási pontot, illetve azt a helyet, ahol számomra minden elkezdődött. Egyedülálló hely, nem nagyon találni ilyet: néhány alapembertől eltekintve a többségnek van valamilyen polgári foglalkozása, vagy suli mellett csinálja, miközben minőségileg az egész sokkal több egy amatőr kezdeményezésnél. Egyébként eleve azért merül fel az amatőr jelző a Soltissal kapcsolatban, mert olyan hosszú múltra tekint vissza (tavaly volt negyvenéves), amikor még nem függetlennek, meg nem is alternatívnak, hanem amatőrnek hívtak mindent, ami nem kőszínház volt. Számomra ez egy olyan tehetséges közösség, amit egymás szeretete mellett a színház iránti kíváncsiság tart egyben: közösen keressük, hogyan lehet érvényes színházat csinálni.

Az ELTÉ-n négy éven keresztül pszichológiát tanultál. Honnan jött ez az érdeklődés/késztetés?

Korábban azt hallottam, hogy ha valaki rendező akar lenni, jó, ha van valamilyen bölcsészdiplomája. Engem a pszichológia érdekelt, gondoltam, az használható lesz az alkotásban is. A felvételim évében az SzFÉ-n nem indult rendezőszak, így ugyanott színészszakra, illetve az ELTÉ-n pszichológia szakra adtam be a jelentkezésemet. Színészképzésre nem vettek fel, pszichológiára viszont igen, és jó félév után annyira megszerettem, hogy el is fogadtam, hogy pszichológus leszek. Aztán, ahogy közeledett az MA, rájöttem, hogy az alkalmazott területek egyike sem érdekel annyira, hogy feltegyem rá az életem.

A pszichológiával szerzett tudást végül vissza tudtad forgatni a színházba?

Nagyon sokat segít az elemzésben és a kommunikációban is: hogyan beszélsz a színészekkel, hogyan teszel megfoghatóvá bizonyos emberi vonatkozásokat, fonákságokat, pszichológiai törvényszerűségeket. Például megtanít arra a tök alapvető dologra, hogy milyen nagy befolyása van ránk egy-egy helyzetnek, és ezzel szemben mennyire túlbecsüljük a jellemünk erejét.

Mondják, egy jó rendező felerészt pszichológus. Mit ad hozzá ehhez egy pszichológia BA szak?

Minden ember öntudatlanul is használja azokat az ismereteket, amiket ezen a szakon meg lehet tanulni az emberről. A pszichológia ehhez a naiv tudáshoz képest tudományos szisztematikusságot ad. Így el lehet kerülni, akár rendezőként is, hogy a nem ritkán csalóka benyomásainkból levont szubjektív ítéleteink átverjenek minket. Az is érdekes, ahogy a pszichológia hat a kultúrára. A múlt század alkotóművészetében például sokszor a freudi pszichoanalízis törvényszerűségeire alapozva igyekeztek kimondani vagy ábrázolni valamilyen vélt igazságot az emberről, és hiába tudjuk most már százéves távlatból, hogy ezek nem pontosak, kulturális jelenségként önfenntartóakká váltak. Például egy-egy Strindberg- vagy Schnitzler-darab készpénznek veszi őket. Miközben ma már Freudhoz képest egész máshogy közelítünk az elme tudatosságot megelőző folyamataihoz, a szexualitás szerepéhez, a fejlődéslélektanhoz vagy a pszichopatológiához. Ezzel együtt lehet a pszichoanalízisen keresztül elemezni dolgokat, csak nem biztos, hogy ez a legélesebb kés, amivel egy embert vagy egy drámai történetet fel lehet boncolni.

Hogyan kerültél 2013-ban a Nemzeti Színházba rendezőgyakornokként?

Pont akkor hirdették meg az ösztöndíjprogramot, amikor lediplomáztam az ELTÉ-n. Akkor már elkezdtem rendezgetni a Soltisban, izgalmasnak tűnt a kétéves kiírás, és amúgy is úgy gondoltam, hogy adok a színházi vonalnak egy lehetőséget, meglátom, mi sül ki belőle, meg hát alig maradt állami félévem, rendező szak meg megint nem indult.

Mit adott neked a Nemzeti Színházban eltöltött két év?

Sok mindent. Végigülhettem szinte egy teljes Zsótér-próbafolyamatot, bent lehettem Viktor Rizsakov és Silviu Purcărete próbáin, és azok az előadások is érdekesek voltak számomra, amiket Vidnyánszky Attila akkor hozott fel Beregszászról és Debrecenből. Meg csinálni kellett egy csomó mindent: felolvasó színházat, koncertet, gálát, félig szcenírozott operát, irodalmi estet. A színháztörténeti vetélkedőjük a mai napig azt a teret használja, amit én találtam ki Sebők Julival. De például a világítás alapjait is ott tanultam meg. Ez és a későbbi SzFÉ-s képzés voltaképpen kiegészítette számomra egymást. A Nemzetiben úgy tűnt, ezt posztgraduális képzésnek szánják olyanok számára, akik valahol már elvégezték a rendező szakot, ám ez nem volt megkötés a kiírásban. A program arra apellált, hogy már van valamiféle színházi tudásunk, itt pedig lehetőségeket adnak, hogy ezeket alkalmazzuk. Ez annyiban hálás, hogy a rendezés szerintem olyan, mint az úszás: előbb-utóbb bele kell ugrani a mélyvízbe. Más kérdés, hogy nekünk jobb lett volna, ha egy ideig még használhatjuk a karúszót. Az eredeti kiírással szemben formális képzést egyáltalán nem kaptunk. A Színművészetin viszont a kimaradt téglák beépültek a ház falába, az egy rendszerszemléletűbb képzés volt. Gyakorlati szempontból viszont csomó mindent hoztam magammal a Nemzetiből.

Miért a fizikai színházi szakot választottad?

A nemzetis két év alatt több mint kétszáz előadást néztem meg. Horváth Csaba akkoriban csinálta A nagy füzetet, az Irtást, a Bűn és bűnhődést, és ezek az előadások voltak számomra a legmeggyőzőbbek a magyar palettán. Ezek után én kifejezetten Csabánál akartam tanulni.

Létezik a színházi szakmában olyan vélekedés is, hogy a fizikai színházisok mindenben jók, de… nem annyira jó színészek, mint akik csak színészetet tanultak, nem olyan jó táncosok, mint akik csak azzal foglalkoztak, és így tovább.

Valóban reális veszélye van annak, hogy az ember a négy szék (táncos, színész, rendező, koreográfus) közül itt a földre ül, ezért aki idemegy, nagyon tisztában kell azzal lennie, hogy mit akar. Ha viszont tudja, és időben elkezd orientálódni, azt már nem írom alá, hogy ne lehetne abban kiteljesedni, és ne lehetne valaki akár a legjobb a maga területén. Az tény, hogy ez a szak a többi képzéshez képest sokkal proaktívabb hozzáállást követel: nem állít rá egy adott pályára, sok múlik azon, hogy tudod kitaposni a saját utadat.  Ami a rendezést illeti, a mozgással egy kézzelfogható eszköztárat kapsz a kezedbe, ami nagy biztonságot is adhat. Emellett a szakon van rá lehetőséged, hogy megtanulj úgy elemezni, ahogy egy rendezőnek tudnia kell – itt például Székely Gábor óráira gondolok. Ha emellett sikerül kikísérletezned, hogy milyen esztétikán belül akarsz fogalmazni, minden adott a kiteljesedéshez.

Widder Kristóf korábban azt fogalmazta meg a szakkal kapcsolatos saját élményként, hogy noha ő az elejétől kezdve tudta, hogy rendező akar lenni, sok minden mást is „kellett” tanulnia, ezért úgy érezte, hogy sokáig nem tudott kellőképpen elmélyülni a rendezői szakmában. Te hogyan viszonyultál a szak kínálta sokféleséghez?

Nekem jó volt, hogy játszani is lehet, számomra inkább azok a helyzetek voltak zavaróak, legalábbis eleinte, amikor táncolni kellett. Ez valószínűleg azzal függött össze, hogy zavarban voltam. Korábban is foglalkoztam mozgásszínházzal, de annak elsősorban a kontakttánc volt az alapja, ami szervesen egymásból építkező mozgás. Ezzel szemben nagyon meztelen helyzet, amikor egyedül táncolsz vagy énekelsz a színpadon. Kell hozzá valamiféle belső biztonság és némi exhibicionizmus, ami bennem, azt hiszem, eleinte nem volt meg. Aztán ez is megérlelődött.

Ami még a nehézségeket illeti, az első években, amikor még nem osztódtak le a színészi, illetve rendezői szerepek, gyakran sodródtunk bele olyan helyzetbe, amiben rendezniük kellett azoknak, akik játszani akartak, másoknak pedig játszani kellett, noha rendezni szerettek volna. Babarczy László például mesterségkurzust tartott, és úgy osztotta le tizenegyünk között az adott darabot, amivel foglalkoztunk, hogy mindenkinek kellett egy szekvenciát rendeznie. Egy wannabe rendező felkészült rá és komolyan vette, ha viszont egy-egy szekvencia olyan emberrel találkozott, akinek sem fogalma, sem kedve nem volt a rendezéshez, az komoly nehézségeket szült. Én azt tanultam meg ezekben a helyzetekben, hogy amikor előadóként vagyok benne egy jelenetben, akkor ki kell kapcsolnom a rendezői elképzeléseimet még akkor is, ha éppen idegesítenek a rendező esztétikai megoldásai – mert amúgy őt is csak idegesítem, ráadásul attól veszem el az időt és energiát, hogy a saját színészi feladatommal dolgozzak.

Szerinted min kellene változtatni a szakon?

Mindezzel együtt, amit mondtam, Csabáék nagyon jól felépítették ezt a képzést. Még inkább ideális az lenne, ha szét lehetne bontani egy bolognai képzés keretében 3+2 évre: az első három évben mindenki csinálna mindent, az utolsó két év pedig kőkemény szakosodás lehetne arra, amit igazán akarsz csinálni. Jelen pillanatban sajnos nem valószínű, hogy ez lesz ennek a szaknak a jövője.

Egyelőre annyit azért lehet tudni, hogy Horváth Csaba és Rába Roland az SzFÁ-n folytatja másodéves osztályával, amit az SzFÉ-n elkezdtek.

Nem tudom, mi lesz négy év múlva, de remélhetőleg annak az osztálynak, amit Csabáék visznek, még biztosítva van a hátralévő négy esztendő. Már amennyiben Csaba és Roland biztosítja azt, mert jelen állás szerint olyan sokan távoztak az egykor minket tanító tanárok közül, hogy pusztán ők ketten a garancia a minőségi képzésre. Engem Rába Roland nem tanított, így Csabáról tudom elmondani, hogy nagyon stabil és magas igényszintet lehet tőle tanulni önmagaddal és a színházzal kapcsolatban. Az is igaz, hogy ennek az osztálynak például a már említett Székely Gábor, akit pótolhatatlannak gondolok, kiesik a képzéséből, mivel ő már nincs az egyetemen. Csaba nyilvánvalóan keresni fogja a lehetőséget vele és más kiesőkkel kapcsolatban is, ki tudná helyettük az osztályt tanítani.  

A Don Carlost te választottad, vagy mások választották neked?

Ez egy közös pont volt. Első körben arra voltak kíváncsiak, hogy én mit csinálnék meg. Mondtam pár címet, ami nem volt megvalósítható, azután ők ajánlottak néhányat, végül a Don Carlos volt az első, amire mind rábólintottunk.

Milyen volt a Radnóti Színházban dolgozni? Gondolok arra, hogy ez Magyarország egyik legerősebb társulata, illetve hogy több újonnan odaszerződött színészt is gyakorlatilag neked kellett integrálnod a társulatba.

Három olyan ember: Mészáros Blanka, Baki Dániel, Nagy Márk is volt ebben a produkcióban, aki ettől az évtől kezdve játszik a Radnótiban, és valóban fontos része volt a melónak az összehangolódás. Szerintem sikerült is úgy összehozni a társaságot, hogy egy nyelvet beszéljenek. Mindannyian kíváncsiak voltunk egymásra, kifejezetten jó munka volt.

Mikor szerezted meg a magabiztosságot, hogy kiállj az ország egyik legjobb társulata elé, és képviseld azt, amit és ahogy gondolsz?

Útközben. Az olvasópróbán még nagyon meg voltam illetődve, de miután láttam, hogy működik a kémia, illetve elhiszik nekem, hogy valóban tudom, amiről azt mondom, hogy tudom, akkor megjött egyfajta magabiztosság is. Ráébredtem, hogy ez ugyanúgy működik, mint kicsiben, maximum a színészek gyorsabban és ügyesebben csinálják meg, amit kérek, vagy olyan módon csinálják meg, amire nem is gondoltam volna.

Most, hogy országos szinten is felfigyelt rád a színházi szakma, amiben annak a lehetősége is benne van, hogy innen kezdve sokfelé hívnak rendezni, mennyire tudsz vagy akarsz részt venni a Celldömölkön folyó munkában?

A Soltis Lajos Színházat soha nem akarom magára hagyni. A családom Celldömölkön él, és amikor itthon vagyok, mindig leülünk Nagy Gáborékkal (a Soltis Lajos Színház igazgatója – a szerk.) átbeszélni a terveket, a nehézségeket és a lehetőségeket. Ezen a vérkeringésen nem tudom nem ott tartani – legalább a mutatóujjamat.

Hogyan állsz vagy haladsz a filmrendezői vágyaddal?

Ezt most elsősorban a színházban élem ki. A Don Carlos is egy élőkamerás előadás csomó olyan filmes részlettel, ami színházban nem magától értetődő. Talán az Éhségnél használtuk először úgy a kamerát, ahogy itt. Ez a módszer filmes látásmódot igényel, ezt kell összefésülni az élő színházi jelenetekkel. 

Az SzFE körüli méltatlan történések után miért vállaltad el, hogy taníts az SzFÁ-n?

Engem nem az új vezetés kért fel, hanem még tavaly Hegedűs D. Gézáék. Mi négyen (Nagy Péter István, Hegedűs D. Géza, ifj. Vidnyánszky Attila és Orosz Ákos, aki művészi beszédet tanít – a szerk.) végigcsináltuk az egész felvételi procedúrát, a 770 gyerekből mi választottuk ki azt a 14-et, akik most ebbe az osztályba járnak. Ezek után fel sem merült, hogy magukra hagyjuk őket. Nem hiszem, hogy ezzel a döntésünkkel kollaboránsokká válnánk: egy szigetet próbálunk kialakítani, és megvédeni a tanítványainkat attól, hogy direktbe érje őket az a fajta káosz és hatalmi játszadozás, amiben kénytelenek végigvinni az egyetemet.

Mindemellett annak, hogy a srácok megtapasztalták ezt a felfordulást, és részt vettek az egyetemfoglalásban, komoly előnyei is vannak. Nálunk mindenki megérkezés-élménnyel és egyfajta burokban kezdte el az egyetemet, és sokan csak ötödévben szembesültek azzal, hogy el kell hagyniuk az intézményt és kezdeniük kell magukkal valamit. Márpedig veszélyes tud lenni, amikor egy ilyen helyzetben eluralkodik rajtunk a kapunyitási pánik. Ezek a gyerekek már az elején rá vannak kényszerítve, hogy felnőtt módon vállaljanak felelősséget saját magukért, és valamilyen felelősségteljes attitűdből fogalmazzák meg művészi identitásukat is.

Te hányadán állsz a politikával, illetve azzal, ahogy a színház áll a politikával?

Magyarországon a politikát gyakran szándékosan összekeverik a pártpolitikával, ezért ez egyfajta szitokszó lett. Jó lenne revideálni azt a kifejezést, hogy ’politikai indíttatású tett’. Ez ugyanis a polisz érdekeivel kapcsolatban véghezvitt akciót jelent, aminek nagyon is van létjogosultsága, és jó lenne, ha a polgárok öntudatosan élnének is ezzel a lehetőséggel. Az pedig egy nagyon aljas narratíva, hogy az SzFÉ-s diákok kiállása a saját egyetemükért valamiféle pártpolitikai hátsószándékok alapján szerveződő dolog lett volna. Nem, ők a saját közösségük autonómiájáért küzdöttek egy olyan harcban, aminek semmi köze nem volt a fair play-hez.

Nem gondolom, hogy a színházcsinálás a mai világban egy l’art pour l’art tevékenység lenne. Mindennek van politikai előjele, felhangja, és ettől nem kell művészként megijedni, képviselni kell a saját hitünket, elképzelésünket, vagy a reményeinket, hogy lehetne egy élhetőbb világot teremteni. Ha a saját művészetem hátrányára pártpolitikai érdekek mentén rendelődöm alá dolgoknak, az persze szerencsétlen dolog, de társadalmi vonatkozású állításokat megfogalmazni bármilyen előadáson belül nem lehetséges anélkül, hogy az ne lenne politikus. És ezzel nincs semmi baj. A színház a görögöknél is abszolút politikus volt, mindenféle értelemben. Ráadásul esetenként aktuálpolitikus. A komédia témája például gyakran a napi aktuálpolitika volt, és részben maradt is. Aki tehát azt mondja, hogy a politikának nincs helye a színházban, az nem ismeri a színháztörténetet.

Nem ellépve a politikától, inkább csak tágítva a kört: szerinted dolga a színháznak jobbá tenni az embert?

Abszolút. A túlzottan leegyszerűsített igazságok megfogalmazásában látok most tendenciaszerű veszélyt. A legegyszerűbb kérdések mentén is kettészakadunk és nyúlüregekben élünk egymás mellett, párhuzamosan mozizva azt, amit a valóságnak gondolunk. Az életünk online térbe költöztetésével, meg a populizmus térnyerésének hatására afelé haladunk, hogy kizárólag fekete-fehéren lássunk, ami ellen csak az árnyaltság és a komplexitás felmutatásával lehet tenni. Ez lehet a színház feladata, és engem is az érdekel, amikor a színház úgy tud igazságokat ábrázolni, hogy nem lebutítja, hanem a maga összetettségében mutatja meg a valóságot: legyen ott a színpadon az élet bonyolultsága, és egy előadás ehhez képest merjen kiállni bizonyos dolgok mellett drámai szituációkon keresztül.