Szigorúan ellenőrzött robotok

Jó volna érteni, hogy a magyar filmből miért hiányzik a Drónpilóta hangja és szelleme, valamint miért hiányzik Petr Zelenka könnyedsége. Meglehet, hogy a válasz a cseh és a magyar kultúra különbözőségeiben rejlik – Esterházy Péter fogalmazza meg egy helyen, hogy aki jó a magyar irodalomban, az komor és humortalan, aki viszont könnyed, az nem színvonalas. Szóval kevés egyszerre laza – Esterházy szavával: léha – és minőségi filmünk van, mint amilyen a Sose halunk meg, a Hukkle, a Kincsem vagy a BUÉK. A hiányt tulajdonképpen a középfajú mezőny gyenge képviselete adja ki, ezek volnának az úgynevezett midkult filmek, amelyek az átélhetőség élményét úgy adják meg a nézőknek, hogy amúgy közepesen bátran átértelmezik azokat az archetipikus hősalakokat és cselekményelemeket, amelyekből a műfaji filmek építkeznek – a midkult tehát egyszerre szolgál a ráismerés kényelmével és azzal az igénnyel, ami a dolgok továbbgondolását célozza.

A cseh filmben nagyon meghatározó ez a vonulat, és talán itt van a válasz a fenti kérdésekre: a cseh filmipart a középfajú filmek fűtik, mert ezeket az alkotásokat kedvelik a nézők. A midkultot ugyanakkor nagyon széles sávon kell elhelyeznünk, amelybe belefér a lenyűgöző A napfény íze, az ingadozó színvonalú Koltai Róbert, a populárisabb Üvegtigris, a kérlelhetetlen sikergyáros Jan Svěrák és a kicsit bonyolultabb Jan Hřebejk. Petr Zelenka a két utóbbi alkotó évfolyamának képviselője, mindhárman 1967-ben születtek, azaz mára a cseh film középmezőnyét alkotják az életkorukat tekintve. Láthatjuk, hogy nagyjából öt évvel idősebbek ők hárman a magyar Simó osztály tagjainál, akik egyébként ugyancsak forgattak középfajúnak mondható filmeket (az előbb emlegetett Hukklén kívül ilyen a Moszkva tér vagy a Fehér tenyér).

Petr Zelenka Drónpilótáját olvashatjuk a Szigorúan ellenőrzött vonatok 2020-as újraértelmezéseként is, és ezzel a filmet bekötöttük a cseh hagyományba (a két cselekmény között több mint hetven év távolság van). A felfegyverzett idegen hatalom elleni, néhány pillanatra eredményes, de reménytelen szembeszállás kapcsolja össze a két történetet, a nemzeti eszme és a szabadság gondolata mindkettőben kötődik a férfivá válás nehézségeihez. A forgalmista Miloš ezeken tizenévesként jut túl, míg a drónpilóta-főszereplő még egyetemista évei után is a pubertás körül toporog, ami a nőkkel kapcsolatos ügyeket illeti – a mamahotelt nála ugyan a nővére lakása jelenti, de a felnőttlét határának kitolódása nyilvánvalóan megmutatkozik. A nagytörténelem mindkettőjüket meglegyinti: Miloš a német megszállók vonatát robbantja fel, Pavel pedig távirányítós drónjával az amerikai alelnök ellen követ el elképesztően ügyesen megtervezett merényletet.

A tömeg- és a szerzői film köztes sávjában mozgó történetekre jellemző, hogy több műfaj elemeit mozgatják, miközben ezeket kifordítják és továbbgondolják. A Drónpilóta tulajdonképpen politikai kriminek mondható: egy merénylet krónikája, amelynek elkövetője nekimegy a globális nagyhatalmaknak. A hasonló filmekben szóba kerül a mindenkori jogrendszer gyengesége, ahogy itt is, hiszen Pavel kísérletet tesz arra, hogy az amerikai fogolytáborokban elkövetett jogsértések elleni pert áthelyezze a cseh intézmények keretei közé. Elképesztő ötlet, ami ugyan valóságos is lehetne, de a krimiparódia logikájába simán beleillik: az egyszeri néző elképzel egy hatalmas sajtóvisszhanggal kísért tárgyalást valamelyik prágai kerületi bíróságon, amelynek vádlottja a komplett amerikai vezetés. A hideglelős az egészben az, hogy a főszereplő a film elhitető közegében meggyőző módon jut el az alelnökgyilkosság küszöbére, és csak azért nem húzza meg a repülő szerkezete virtuális ravaszát, mert mégiscsak cseh kisember, aki ilyenként könyörülettel viszonyul bármelyik embertársához.

A Drónpilóta ebben az értelemben misztifikációk sorozata, hiszen arról van szó, hogy az alkotók a cselekményt belehelyezték az azonosíthatóan kortárs Prágába és a kortárs nagyvilágba, miközben nyilvánvaló módon szatirikusan rajzolják el a főszereplő dolgait – nehéz elképzelni például, hogy Pavel egy lépésben eljut a cseh főügyész telefonszámáig, vagy hogy az elhárítás nem figyel fel arra a nyomozómunkára, amelyet folytat, ráadásul nemzetközi szinteken.

Az enyhén archetipizált közegbe, azaz a közéleti vígjáték színterébe ugyanakkor olyan mellékszálak is belejátszanak, amelyek ugyancsak elképzelhetetlenek lennének egy magyar filmben: a cseh államfő elleni merénylet tervéről van szó, amely itt sokszoros fénytörésbe kerül – Zemant összehozzák a politikai leszámolásokból ismerős jégcsákánnyal, egyébként pedig az egész a kelet-közép-európai uralmi rendszer keserű kritikája. A megkésett felnőttéválás jelenségén kívül felvillan itt egy másik kortünet: a magát a nagyok dolgába beleártani készülő Pavel nem ismeri a cseh politikusokat, ami nagyon is jellemzőnek látszik a mai huszonévesekre. A film során aztán elsorolja néhány miniszter nevét a nővérének, amivel bizonyítani gondolja újdonsült közéleti tájékozódását.

Megkapja itt a magáét az egyébként soha meg nem bontott cseh–szlovák barátság is: a főszereplők a fentiekhez hasonló eszement tervezgetése közben hangzik el, hogy a fegyveres leszámolást „a szlovákok simán vállalják” – Hétköznapi őrültségek, hogy Zelenka egy másik munkáját idézzük, de olyanok, amelyek sötét képet rajzolnak félresikerült harmincéves történelmünkről.

Petr Zelenka a film előtti köszöntőjében arról beszélt, hogy a filmet néhány vetítésen tudták csak játszani, aztán a mozik Csehországban is bezártak. A cseh filmkarnevál nézői tehát frissen csatlakozhattak visegrádi társaikhoz. Ami a bevezetőket illeti, különösen jólesett, ahogy Slavek Horák, a Havel című film rendezője egyenesen a magyar közönséghez fordult azzal, hogy mi mindenki másnál fogékonyabban lehetünk a történetre. Ez így van a Drónpilótával kapcsolatban is.

A cseh filmkarnevál filmje, a Budapest Film távmozijának bemutatója.

A film adatlapja.