Élet-halál vize
Egy horgásztó, egy férfi és két nő: Felméri Cecília első nagyjátékfilmje, a Spirál könnyen magába szippantja a nézőt, akárcsak a tó örvénylő vize.
A víz ősidők óta elválaszthatatlanul kapcsolódik az élethez, képletesen is – ez a biológiai szükségszerűség a legtöbb mitológiába, vallásba, népi gondolkodásba beleszövődött. A víz a tisztaság, megújulás, maga az élet szimbóluma, éppen ezért elemi erővel elborzaszt, ha a folyókba, tavakba, tengerekbe valami oda nem illő dolog kerül. A horror- és szörnyfilmek ötletein túl elég ehhez néhány tetem is, a hatás nem marad el – Bodor Ádám Verhovina madarai című regényétől Robert Altman Rövidre vágva című filmjén át az Aranoa-féle Egy tökéletes napig különböző aspektusai bukkannak fel a kérdésnek. Ugyanakkor természetesen a víz tetemek nélkül is lehet veszélyes. Felméri Cecília első nagyjátékfilmje, a Spirál pedig egyenesen a középpontjába illeszti a tiszta és szennyezett, életet és halált hozó, vonzó és veszélyes víz kérdését a film helyszínéül szolgáló horgásztó segítségével, és elsősorban a családi és párkapcsolati problémákhoz, velünk élő, feldolgozatlan és kibeszéletlen traumákhoz használja párhuzamként a víz kétarcúságát. Ez a tó mindent megemészt, mondják a filmben – de vajon a túlélők hogyan számolnak el mindazzal, ami a hol békés és idilli, hol a pokol kapujának tűnő tóparton történik?
Felméri Cecília szimbólumok és ismétlődő motívumok sokaságára építi fel a filmjét, amelyek spirálként húzzák be a nézőt a mélybe. Az atipikus szerelmi háromszögként, mágikus doppelgänger-történetként és hűvös hitchcocki thrillerként is leírható filmben szokatlanul hangsúlyos a tavi élővilág, gyakran naturalista módon bukkannak fel a tátogó vagy éppen kibelezett halak, a nyüzsgő csontkukacok, a pihegő madárkák (miközben a háttérben folyamatosan a Szaffi megy a tévében a maga mocsaras környezetével. „Nincs varázslat” – hangzik el többször. Vajon a Spirál világában sincs?) Ez a hangulatos és egyben gyanús organizmus nem csupán háttere az emberi világ eseményeinek, ennél jóval nagyobb a jelentősége: ő maga is egy szereplő. A Réder György simogató képein mind a négy évszakban látható élőhely ugyanúgy a cirkularitást, a gyengédséget és a kegyetlenséget testesíti meg, mint a horgásztó tulajdonosa, Bence (Bogdan Dumitrache) és barátnői, Janka (Kiss Diána Magdolna), majd Nóra (Borbély Alexandra) kapcsolatai. Bence ugyan ártatlan az események alakításában, mégis úgy viselkedik, ahogyan a bűnösök szoktak. A Spirál szélesre tárja az értelmezési lehetőségeket: lassacskán felvezeti, hogy ebben a közegben mindig a (víz)felszín alatt zajlanak a fontos események, ám nem biztos, hogy oda be lehet és be merünk tekinteni. Már a film gyönyörű nyitóképe is a tóban tükröződő tájat pásztázza, ami megelőlegezi ennek a hol átjárható, hol átjárhatatlan határvonalnak a jelentőségét, illetve kiemeli, hogy itt minden egyszerre jelenti önmagát és önmaga tükörképét.
A Spirál tehát minden ízében a körkörösség, az ismétlődések és a mintázatok filmje. Bence otthon érzi magát a tóparton, már az apja is itt dolgozott (majd innen tűnt el) – a többi szereplő csak látogató ebben a világban, az ő világában, ő azonban magába szippantja őket. A jelenségre misztikusabb és realistább értelmezéseket is megenged a film. Vajon a magához idomító férfi vagy a hely szelleme uralkodik a horgásztó körül? Az új partnerünkben szükségszerűen a régit keressük, vagy mi magunk alakítjuk őt a régihez? A másik oldalról: a partnerünk mellett feltétlenül egy bizonyos szerepet kell betölteni, vagy észrevétlenül formálódunk hozzá? Mindez önfeladás vagy kiteljesedés? Ki formál kit? Végső soron pedig: ki lehet törni a spirálból, ha az már túl veszélyesnek bizonyul? A Spirál nemcsak párkapcsolati, hanem generációs, családi mintázatokról, ismétlődésekről is beszél, általánosabbá, komplexebbé és élőbbé téve a manapság szívesen vizsgált problematikát.
A magyar-román koprodukcióban készült film első és második fele látványosan elkülönül, így nézőként valószínűsíthetően vagy az egyik, vagy a másik tetszik jobban. Két kamaradráma bonyolódik a játékidő során: ám míg az első keserű, realista párkapcsolati vergődés Bence és Janka között (amit akár unalmasnak is értékelhetünk), egy váratlan fordulat után a második szegmenst, Bence és Nóra egymásra találását baljós ködbe vonják az előzmények, így itt lépnek működésbe a thrilleres elemek. Lassanként minden párbeszéd, minden cselekvés, minden esemény többletjelentést kap, hiszen mindet az első részben látottakhoz képest, azok variációjaként értelmezhetünk, ami izgalmas és aktív nézői munkát követelő játék – hirtelen az első rész minden szürke pillanata felértékelődik.
A Spirál tehát szokatlanul sűrű, borzongató és vonzó, érzéki hangulatú, gondolatgazdag film, a mondanivalóját azonban nem sikerül tökéletesen artikulálnia. Ahogy a kortárs magyar film oly gyakran, Felméri Cecília munkája is egyaránt merít a műfaji és szerzői filmes hagyományokból. Bár a mérleg egyértelműen a szerzőiség felé billen, a Spirál könnyen befogadható, egyértelmű, mégis elgondolkodtató kapaszkodókat adó film. Felméri él a thriller eszközeivel – thriller pedig nem létezik Alfred Hitchcock nélkül, így a Spirál elsősorban a Szédülést idézheti meg a mestertől a férfivágyak betöltése, a szerepekbe helyezkedés és egymássá alakulás, alakítás motívumaival (a konspirációs szál természetesen hiányzik). A Spiráltól nem idegen a morbid humor sem (a tóba „terminátor harcsákat” telepítenek), a sötétebb tónusokat pedig rémálmok és viszolyogtató összefüggések lebegtetése fokozza. A Spirál még a kannibalizmus határáig is eljut, ami szép megoldás a konkrét és átvitt értelem szintetizálására: az egymássá alakulás nemcsak lelki, hanem fizikai szinten is megtörténik. A játékidő előrehaladtával, az összefüggések feltárulásával egyre durvább belegondolni a látottakba, ám ilyenkor Felméri mindig lefékez: nem élezi ki maximálisan sem a suspense-t, sem a horrorisztikus pillanatokat.
Azaz végeredményben érvényesül az a jellegzetesen magyar filmesztétikai felfogás, hogy a műfajiság alantas, elkerülendő irány. A Spirál sokkal inkább művészfilm, mint thriller/horror, pedig megvan benne a potenciál, hogy rácsatlakozzon arra a kortárs művészhorroros irányzatra, amit – a központi témánál maradva – például az Örökség fémjelez. Ez a kettősség, illetve a film választása főleg a film befejezésénél csúcsosodik ki és válik a kárára. Határozottabb hatáskeltő mechanizmusokkal és direktebb hangsúlyokkal egyértelműbb lett volna mind a film vállalása, mind a megoldásban rejlő katarzis. A Spirálban több rejlik, mint amennyit megmutat, így érdemes rajta elgondolkodni, azonban több mankó menet közben is élvezetesebbé tette volna, nem csak utólag – pedig a remek, értő színészi játék, az aprólékosan kitalált és kidolgozott környezet és motívumrendszer által megvolt benne potenciál, hogy szélesebb, midcult-rajongó közönség is élvezetesnek találhassa.
Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!