A tranzisztorizált Tokió hajlongó gésái a korai mozgólépcső mellett

Olimpia 1964-ben

A 2020-as olimpia az idénre tolódott, de 2021 sem szerencsés év: helyszíni nézők nélkül, csak a „tévének” versengve kell küzdeniük a bajnokoknak, Japán lakossága a háta közepére kívánja az egész cécót, megvan nekik a maguk baja, a Toyota visszalépett a főszponzorságtól, mert az olimpia ma rendkívül népszerűtlen Japánban. Most arra várnak, hogy kiderüljön, a Toyotán kívül más cég is elhatárolódik-e a tokiói olimpiától. Nem volt mindig így, 1940-ben már lett volna Tokióban olimpia – de nem sokkal a berlini karlendítéses játékok után, 1937-ben megtámadták Kínát. Báró Coubertin utódai akkor Helsinkinek szavaztak bizalmat, de őket meg a szovjetek támadták meg katonailag: ez az olimpia, meg a következő is, elmaradt. 1964-ben viszont újra Tokió kapta a rendezés jogát.

Még az idők hajnalán, 1989 előtt történt, hogy egy angol szociológus professzor (Howard Newby) mesélte, hogy az 1975-ben a magyar hatóságok által száműzetésbe kényszerített Szelényi Iván szociológussal tekintett meg korábban egy filmet a Madison, wisconsini (USA) egyetemi campus kis artmozijában. A film Rainer Werner Fassbinder Maria Braun házassága című remeke volt. Nevezett mozimű, azonfelül, hogy Hanna Schygulla vezető Fassbinder-színésznő mennybemenetele, Nyugat-Németország háború utáni genézisének, a tessék-lássék nácitlanításnak, majd a Wunderwirtschaft regénye. A film zárójelenetében egy focimeccs rádióközvetítése hallik, „a berni csoda” német szpíker általi közvetítése. Maria Braun háza a közvetítés alatt felrobban, viszont a Bundesrepublik a meccset követően úgy az individuál-mentálisan, mint a szociálpszichológice ismét elfoglalta az őt megillető helyet a népek asztalánál.

Miért érdekes ez ebben a kontextusban? Azért, mert ami Németországnak az 1954-es labdarúgó világbajnokság megnyerése volt, az Japánnak az 1964-es tokiói olimpia.

Egy szimbolikus nemzetközi esemény, ami a háborús brutalizátorok megigazulásáról szól, az emberiség egésze szempontjából jelentékeny nemzetek visszasorolódásáról a decens népek kórusába, nagy kultúrák újracivilizálódásáról. Persze másként történt ez Közép-Európában és másként a Csendes-óceán térségében. Németországban is a hatvanas évek végi fiatal generáció tette teljesen elfogadhatatlanná a náci múltat, míg Japánban néha-néha még ma is előfordul, hogy augusztus táján egy-egy magasabb állású politikus ellátogat a Yasukuni-szentélybe. (A II. világháború japán katonai hőseinek shinto emlékműve. Az ilyen látogatások után Kínában, Koreában és másutt felsikoltanak.) Akit mélyebben érdekel a német–japán ezirányú komparatisztika, annak Ian Buruma Wages of Guilt című könyvét javaslom.

Ha az 1945–64 közötti Japánt akarjuk megérteni, akkor a Pentagonnak is dolgozó antropológus, Ruth Benedict munkásságára is kell figyelmeznünk, akire hivatkozva meggyőzték a tábornokok és admirálisok minden amerikai elnökök legközépnyugatibbját, Harry S. Trumant, hogy az okinawai harcokban elhalálozott százezernyi amerikai katonát alapulvéve a szigetország elfoglalása ebben az utcasaroktól-utcasarokig lövöldöző ütemben az északi Hokkaidóig a számítások szerint 4-5 millió csillagos-sávos zászlóval leterített katonakoporsó hazaszállításának kötelmét eredményezné; tehát dobják le inkább az atomot, oszt jónapot. Amikor Douglas McArthur négycsillagos tábornok gépe augusztus 15-én Közép-Honshun leszállt az aomori légibázison, és üstöllést lefokozta Hirohito császárt az állami shinto vallás főistenéből emberré, illetve kisvártatva újraírta a japán alkotmányt, japán tisztek és tisztfeleségek tízezrei választották az arcvesztés miatti szégyen okán a rituális öngyilkosságot.

Ha Japán 1945 augusztusa utáni történelmét vizsgáljuk, akkor az alaphangulatot Fukasaku Kinji filmrendező Jingi naki tatakai (a japán Keresztapa 1–2–3) című celluloid-dolgozatának nyitójelente adja meg. Egy piactér, tele közkatonákkal, most tértek vissza Mandzsúriából, a filippínó vagy vietnami vagy indonéz dzsungelből, a Guadalcanaltól vagy a Midway-szigetektől. Amerikai katonák rajcsúroznak, nőket hajtanak, Sugawara Bunta, a későbbi gengszter (yakuza) beavatkozik, a jól verekedő veteránra felfigyel a gumi, a szervezett bűnözés helyi alapszervezete. Ha realistább, nem bűnfilmes feldolgozást várunk, akkor a csodálatos Imamura Shohei két filmjét javaslom: a Buta to gunkan (Disznók és hadihajók) és a Mme Omboro: a háború utáni Japán története egy bárhölgy elmondásában címűt. Az első évtized szegénység és nyomor és amerikanizálódás. A fura az, hogy az amerikaiakat fél év után megkedvelték, nyilván félistenek, ha le tudták győzni Japánt háborúban, ami négyezer év alatt senkinek sem sikerült.

Ekkoriban alakultak ki a J-pop, a tegnapi és mai japán tömegkultúra alapjai, hiszen amerikai–japán kulturális interakció az, de ezzel már foglalkoztam könyvterjedelemben, ott tessék elolvasni! A második évtizedben lett már egy újabb generáció, akik nem voltak felnőttek a háború alatt, után, a hatvanas évek a diáklázadás kora volt Japánban, mint oly sok más helyen a nyugati világban. A Zengakuren (Összjapán Diákszövetség) tízezernyi, a leszállópályára entestével kifutó diákja akadályozta meg Eisenhower amerikai elnök hivatalos látogatását a tokiói Haneda reptéren 1960-ban, a hallgatók pajzzsal, vasbottal felszerelt tüntetői csaptak össze időről időre a Kidotai (készenléti rendőrség) hasonló eszközökkel felszerelt egységeivel. A balos terrorizmusra még várni kellett, csak 1968 után jelent meg, ahogy az USA-ban, Olaszországban és az NSZK-ban is. (Azzal a különbséggel, hogy a Nihon Sekigun [Japán Vöröshadsereg] és vezetője, Shigenobu Fusako [a „japán Ulrike Meinhof”] a globális hatás szempontjából akkora különbség, mint egy mai Toyota hibrid egy negyven év előtti Stasi-Trabanttal összevetve.)

A nyolcvanas-kilencvenes évek szava, a „négy kistigris” (Dél-Korea, Tajvan, Hongkong, Szingapúr), akik gazdaságilag úgy jönnek föl, mint a Perzsa-öbölben az olaj. Azóta nem kérdés, hogy a világ gazdasági súlypontja a Csendes-óceán térségébe tevődött, és mára Kína szuperhatalom lett, sok tekintetben világelső, miként volt már a Tang-korban (i. sz.: 618–907) is. Ennek a folyamatnak első felvonása Japán háború utáni gazdasági felemelkedése volt. A győztes szövetségesek betiltottak egyfajta gazdasági holding-formát (zaibatsu), amit épp úgy a fasiszta militarizmussal azonosítottak, mint Európában az I. G. Farbent vagy a Kruppot, de visszamásztak az ablakon és keiretsu néven újrahasznosították a régi gazdaságszervezési tudás intézményi alapját. „Dömpingárú”, ez volt a szitokszó a japán termékekre, a zsebrádióba való tranzisztor volt ennek a szimbóleuma technológiai innovációként. Volt egy távoli rokonom Franciaországban, ő csöves rádiókkal foglalkozott, a vállalkozását pont a japán tranzisztorok zúzták le. Általában a tech fontos volt Japánban, mozgólépcsőkön, mozgójárdákon ámuldoztak a látogatók, hangtalanul suhanó gyorsvasúton (shinkanzen), többszintes, földrengésbizos autópályákon.

Japán nagyon készült az olimpiára. Országimázsőrök, nemzetkarakterológusok és -dizájnerek hosszú, szorgos munkája volt a külföldön kialakult Japán-kép megváltoztatása. Hogy ne a kamikazék, a sepukku, a különböző esőerdőkben ekkor még bőven előforduló, a fegyverszünetről tudomást nem vevő japán katonák képe legyen az, amit a Nippon hangalak elhangzásakor a jámbor külföldi agyába dob a gép. Hanem legyen getta papucsban elképesztő mozgással tipegő kimonós japán nő, legyen az ikebana és a bonsai, teaszertartás és a világ talán legkifinomultabb gasztronómiája, szóljon szelídségről és lojalitásról, éteri szépségről és némi melankóliáról.

Magyarul: a szamuráj képét váltsa a gésáé.

Az új Japánt jelentse formabontó, tradíciójában is végtelenül innovatív építészet: Kenzo Tange olimpiai sportcsarnoka, a Yoyogi Gym máig meghatározó épülete Tokiónak, a környéke volt az olimpiai falu, félúton Shinjuku és Shibuya között, ahol a közeli, szubkultúrákba és street fashionbe ájult Harajukuban vasárnaponként rockabilly kontesztek voltak és többszáz japán Elvis-imperszonátor is felbukkant. Akkor épült a Budokan is, és a cselgáncs volt az új, olimpián először bemutatkozó sport.

A televízió az ötvenes évek végén tört be Japánba, rögtön nézőcsúcsdöntéssel: Akihito koronaherceg és Michiko későbbi császárné pompázatos esküvőjét minden tévés programmer nedves álma, szuper-rating, a lakosság 99%-a követte televízión. A császári esküvő idején persze nem volt még minden háztartásban készülék, sokan a műszakicikk-boltok kirakatában követték a hintós-frakkos-cilinderes eseménysort a shinto szentélyben és környékén. A tévé betörése komoly kulturális veszteséggel is járt, a korábban világdobogós japán filmipar évi 500 film helyett már csak 300 körül produkált a hatvanas évek közepére.

Antonius Geesink, a holland óriás a japán álmok szétrobbantója volt. Először szerepelt távol-keleti küzdősport olimpián – a másik újdonság a röplabda volt –, a japán Kaminaga Akio abszolút kategóriában toronymagas esélyesnek látszott, ám a németalföldi erőember ippont dobott rajta a döntőben, a legértékesebb dzsúdó-arany Hollandiába került. A műszakicikk-boltok előtt az esményeket tévén követők többsége ezt nem bírta, elszakadt a cérna, eltörött a mécses, zokogó japánok lepték el az izakayákat (kocsmák), jól fogyott az akkor még nem a legjobb felföldi maláta kategóriában élversenyző japán viszki, egy nemzet süppedt kollektíve a búbánatba. Viszont a 64-es tokió olimpia siker volt: módosította, megváltoztatta a világ Japán-képét.

Az idők hajnalán esett beszélgetésen Newby professzor mondandójából kiderült, hogy a wisconsini diákmoziban a Fassbinder-film végén a rádióközvetítést, annak sport-, valamint nemzet-, és világtörténeti szempontjait csak ő és Szelényi értették, a megfordított baseball-sapkás törzsközönség egy kicsit sem. Hogy értsük az akkori és a jelen helyzet különbségét: szűk húsz évvel a csendes-óceáni háború, Pearl Harbor és a nankingi vérengzés, a milliószámra besorozott kínai, koreai és más származású kényszer-szexmunkások (comfort women) botránya után Japánnak volt dolga a rebrandinggel. Ez mára megváltozott. Bár a világ második legerősebb gazdaságának titulusát a 2010-es években kénytelen volt átadni Kínának, ebben a sportágban a bronz is szépen csillog. Ma nincs miért vezekelnie Japánnak, a 2021-es olimpia ebből a szempontból számukra mindegy. Mivel a járvány miatt látogatók sem lesznek, keresni sem tudnak rajta, ezért aztán a 130 millió lakos többsége elfordult a játékoktól.

Amit még az utolsó pillanatban le is fújhatnak.