Szimbiózisban élni a haldoklóval

A beteg és környezete számára mindent elsöprő és felülíró sokk, amikor egyértelművé válik, hogy érdemi segítség már nincs. Szimbolikus pillanat, az erről szóló átlagos filmekben rendszerint eddig a pontig kísérjük a szereplőt, esetleg látjuk még pár héttel később, némileg fakóbbá sminkelve, happy end esetén családja körében, az elfogadás és a megbékélés érzetét sugározva. Bíró Tímea Hosszú című, második verseskötetében azt tárja a szemünk elé, mennyire idegen ez az idill a megbizonyosodás és a halál között húzódó időszaktól. A halálba ápolás történetét megragadó verseskötet ez, és azért nem említem a palliatív vagy a hospice kifejezéseket, mert ebben a pénzben és megfelelő szakellátásban szűkösködő miliőben, ahol élünk, ez is idegen lenne: szinte minden esetben legalább részben egyéni és családi szintre szakad az ellátás és a méltó halálba kísérés feladata. Az elmúlással való szembesülés és ennek elfogadása extrém nehezítő körülmények között – talán így határozhatnánk meg, mi ezeknek a címek nélkül sorjázó verseknek a fő mozgatója.

Az első három szó – „arccal a földnek” – mintha egy sajátos utalás lenne Terék Anna legutóbbi kötetének címére (Háttal a napnak), és itt, öt sorban máris elénk tárul a beteg test képe: véraláfutások, elfertőződött seb, akadozva működő szervek. „porcelán vagy, ami felemeléskor törik el” – jellemzi gondozottját, mamáját a lírai megszólaló, és ezzel azonnal a gondozó szerepébe is helyezi magát, számunkra pedig pontosan kijelöli a kereteket. Az ápolt némasága is mintha csak azokat a szöveghelyeket erősítené, amelyek a helyzet egyik legborzalmasabb paradoxonát mutatják: miközben a szeretett egyén elvesztése óriási veszteség, a haldokló már „saját magának van útban” és az ápoló is attól fél, „hogy nagyon sokáig lesz önmagadban részed”. Ez a rettenetes kettősség állandó társunk a könyvben (ahogy persze az ápolási folyamatban is), és még akkor is csak fokozódik, amikor úgy éreznénk, hogy már igazán nem lehetséges. Ez az rettegős halálvárás (sőt halálhívás) az első pillanattól, kötetre vetítve például már a 8. oldaltól megjelenik („versenyt futtok a téllel hogy ki hal meg előbb”), hogy például a 46. oldalon mintha-kulmináljon („ma fog megtörténni érkezik az enyhülés”), hogy egy oldallal később mégis folytatódjon („nem történt meg olyanok vagyunk mint a szerelmesek akik / képtelenek elengedni egymást így öleljük magunkhoz a termékeny haldoklást”). A feszültség aljas szítója a helyzetből is adódó tervezési kényszer („a testben gyulladássá válik a folytonos várakozás / reggel kéne megtörténnie akkor lehet lebonyolítani a hivatalos ügyeket” [19.]), amelyet azonban az élet és halál közötti billegés folyton áthúz, és visszataszít a bizonytalanságba. Folytatódnak a terméketlen ápolás napjai, csak sorjáznak a gondok és növekszik a teher.

Bíró Tímea kötetének kiemelkedő érdeme, hogy egy többszörösen tabusított témához nyúl a költészet eszköztárával. Kötetét olvasva egyszerre tárgyilagosan és objektíven (és helyenként brutálisan naturalistán) rálátunk ennek a szenvedéstörténetnek a legborzasztóbb mozzanataira, mégsem csak egy naplószerű feljegyzéssorozatot kapunk, hanem fogódzót ennek a fájdalmas helyzetnek a megértéséhez, már amennyire ez lehetséges, érzékenyítő vagy feldolgozást segítő funkciója is lehet. Túllép velünk azokon a pontokon, ameddig a kulturális szokásrendszerünk védőhálója ér: az utolsó kenet még közel sem az út vége, a szenvedés egyre csak fojtogatóbb, a lemeztelenedés és a gyámolatlanság csak fokozódik – „nem történnek nagyobb lélegzetvételű dolgok állandósul a fulladás / folyton a kulcscsomódat keresed beleverek egy szöget a falba és ráakasztom / nem állsz többé lábra rád zárja a házad a lassú halál”. A segíteni akarás és az elfogadás borzalmas küzdelme ez, eszközei és körülményei felsorakoznak a versciklusszerű kötetben, sorra jelennek meg gyógyszerek, katéterek, pelenkák, a nehezített táplálékbevitel jelenetei. Vagy a hálapénz, ami a kíméletlen szókimondás egyik legdöbbenetesebb példája lehet, ugyanis vele együtt kendőzetlenül ábrázolja a versfolyam a kórházi lét és látogatás legborzasztóbb mozzanatait. „a röntgenes kiröhög amikor a fémlaphoz állítalak és dőlni kezd a tested / visszanyúl a kezem de nem kerülhetek a képbe hangosan felnevet” (23.) vagy „miután felvették az adataidat és betoltak egy szobába / úgy beszélnek rólad mintha csak perceid lennének hátra / kapok egy kesztyűt és egy lavór vizet hogy azzal töröljem / le a lábad sebeiből csöpögő gennyet” (14.), vagy „segítség helyett az orvos a lábamat nézi ahogy megfeszülnek az izmok miközben / átemellek az ágyra meglibben a szoknyám összeér a lepedőddel fogom a kezed / legszívesebben szemen köpném amiért bámul de csak belesüllyesztem a tekintetem” (46.) vagy „reggel újabb nővér a párna láttán kidob három másikat / a raktárhelyiségből az egyik nyílegyenesen az arcodba száll és üvölt / hogy mondjam meg hányat akarok miért hiszem hogy / a kórházban nincs elég” (15.). A megalázás mindennemű, a beteget és kísérőt is pusztítóan, megalázóan érintő helyzetek csak sorjáznak, egészen a végső megfosztásig, a hírt hozó telefonhívás elmulasztásáig. És ehhez jönnek még a bürokrácia embertelen magatartását ábrázoló sorok: „szükség van a / betegápolási pénzre a nyugdíj már nem elég a pelenkára a gyógyszerekre / sokba kerül hogy kitoloncolódik belőle az élet / napokon át erre készítettem hogy jön majd és szerbül fog beszélni gyakoroltuk / az aláírást hogy könnyen menjen most meg értetlenkedik és meg van rémülve”. Régiónk társadalmainak képét adja ezáltal a Hosszú, azt, hogy ilyen körülmények között élünk és halunk, és minél inkább halunk, azaz minél inkább segítségre szorul az egyén, rendszerint annál nehezebben kap támogatást, sőt inkább annak az ellenkezőjét: emberi vagy éppen női mivoltának sárba tiprását a legkiszolgáltatottabb helyzetekben, amelyekben egyszerűen nem tehet semmit, mert ha felszólal saját érdekében, még elviselhetetlenebbé teszik a már így is pokolivá változott életét.

A szenvedő és haldokló test pusztulástörténetének sajátos mellékszereplője a ló szövegi és képi szinten is, a kötetnek ugyanis szerves részét képezik Szerda Zsófia feketefehér lóábrázolásai. A fotók érkező és távozó lovakat, ránk nézőket és távolba révedőket, emberrel együtt járókat vagy épp leheveredőket ábrázolnak, jórészt közelről mutatva e méltóságteljes és erős testeket, egyfajta ellenpólusaként is a méltóságát és erejét elveszítő beteg testnek. De a versekben is meg-megjelenik a ló, folyamatos interakcióban a halálváró helyzettel, az ápolás szobába zártáságához képest kint, a szabadban, de mégis közel: „a ló állva alszik a teraszon hátán a királykék takaróval / időnként belerúg az üvegbe rosszat álmodik / utána percekig remeg a külvilág”.

A halálközeli versek zuhatagával párhuzamosan egy piaci árus meddőségtörténetére épülő külön ciklus is része a kötetnek – ezek a megszólalásmódot tekintve rokon szövegek mozaikszerűen beépülnek és a központozás nélküli fő szövegtesttől zárójellel vannak elválasztva. Így olvasódnak egybe külön önmagukban és a fő szállal is, s új árnyalatokat hoznak az elmúlás témájához, a női test méltóságának sebzettségéhez, és végül a fő szövegszál is visszautal rájuk: „gyártasz gyártasz termelsz hogy fusson jusson gyerekre / szépre hordozókendőbe valóra a szív fölé magasodónak / és amikor lerogysz az ajtónak dőlve a kőre a becsapottság / erődítményei elszigetelnek” (60.). Az ápolóról is szól ez a kötet, egy fiatal nőről, az ő vívódásairól és a betegségbe zártáságról, amely nem konkrétan az ő testét pusztítja, hanem a gondjaira bízottét, de neki is ugyanúgy együtt kell élnie a halállal. A beteg végül kilép ebből a szemellenzős, beszűkült realitásból, a maradónak pedig jut az üresség, egy extrém kötelék várt és rettegett megszűnése, a hiánnyal való küzdelem, ezzel együtt a lehetőség a betegtől független privát életre.

A kötet univerzumának középpontjában ugyan a haldoklás ténye és folyamata áll, de ennek olyan mozzanatait tárja fel, amelyeket elhallgatni szokás, és amelyek már csak egy pislákoló és kihunyófélben levő élet részei. A testin túl víziókba és hallucinációkba fúló szellemi leépülés tárul fel, a Hosszú pedig annak a szívbemarkoló mementója, hogy sem a betegnek, sem az őt méltósággal halálba segíteni igyekvőknek nincs társadalmi kapaszkodója vagy védőhálója, sőt abszurd módon a segíteni hivatott intézményből való menekülés tűnik a jobb megoldásnak. A könyvben többszemélyes és többsíkú kálváriát járunk végig, amit velünk tartó szereplők rövidíteni kívánnának, mégis kiszámíthatatlanul hosszúra nyúlik, és vele nyúlik a szenvedés – Bíró Tímea pedig a folyamat teljes traumalenyomatát írta versfolyamba.

Bíró Tímea: Hosszú. Fórum, Újvidék, 2020