Miféle átok?

„Mindig attól féltem, hogy átok ül rajtad […]. Ma már tudom, hogy az átok rajtam ül.” (176.) Borbély Szilárd posztumusz regényének, a Kafka fiának utolsó szövegegységéből, egy rövid levélből valók a fenti sorok. A levelet Franz Kafka apja, a kereskedő Hermann Kafka írja – fia halála után a fiának – kiengesztelésül és szemrehányásként. Mert Hermann, aki valóságos életében irtózott minden írástól, és zsidó létére még a Tóra olvasását is kerülte, Borbély Szilárd fikciós életrajzi regényében többször is tollat ragad. Részben azért, hogy intse, óvja fiát, részben hogy válaszoljon a vádjaira, illetve visszautasítsa azokat. Franz legfontosabb panaszára, arra, hogy apja elvette előle a levegőt, nehéz reagálnia. Robusztus életenergiáival, magabiztosságával, nagy természetével valóban követhetetlen modellt állított a „nyápic nebántsvirág”, majd a csontsovány langaléta, végül (az utóbb ténylegesen is levegőért kapkodó) beteg író, Franz Kafka elé. És Hermann, aki a saját erejéből vált tekintélyes, gazdag polgárrá, fölénnyel és elégedetlenséggel tekint élhetetlen gyermekére, aki írásra adta a fejét. Számára az írás a lehető legrosszabb előjel, hisz az ő apja (Franz nagyapja) is azzal hozott romlást az övéire, hogy a Tóra fölötti elmélkedést, spekulálást többre tartotta a családjánál.

Hermann szerint a szellemi tevékenységek (az ő megfogalmazásában a „zsidós dolgok”) csak a földiek után következhetnek. A biztos kenyérkereset és a családról való gondoskodás az első. És ha ennek az elvárásnak valaki nem tud megfelelni, s a valóságos élet kihívásai (a családalapítás, pozíció- és tekintélyszerzés) elől az írásba menekül, annak nem lesz keresnivalója a szegénységből felemelkedő iparkodók világában. Nem lesz helye azok közt, akik a gettó méltatlan körülményei közül a fényre jutottak, és be is akarják lakni a tágas, tavaszias, bár számukra örökké szeles világot, a Monarchia északi fővárosát, Prágát. „Apám mindig a Fény utcában lakott, mondta Franz” (110.). Ő, a fiú azonban a sikátorokra is kíváncsi, a lélek és a város mélyén húzódókra egyaránt, hiszen apja életét elvesztegetettnek látja, felszínesnek.

Hogy az írás, az alkotás menekülés is lehet az élet elől – azzal Franz maga is tisztában van. S miközben árulónak kellene éreznie magát, azt is tudja, hogy a hátraarcban kizuhanhat a valóságból, a semmibe hullhat. Az írás csak ideig-óráig nyújt menedéket, otthont, gyorsan jön az önkínzó felismerés: „Minden alak, akivel írás közben találkoztam mint írásaim szereplőjével, tévelygett abban a semmiben, amelyből megpróbáltam őket kivezetni. Kudarcot vallottam, mert senkinek sem tudtam kiutat mutatni, legkevésbé magamnak, […] eltévedtem velük együtt.” (132.)

Nagyon világosan, konzekvensen és árnyaltan rajzolódnak ki a fenti dilemmák Borbély Szilárd áldezintegratív regényében, ebben az életrajzi és egyéb történeteket, esszéisztikus fejtegetéseket és költői leírásokat következetesen váltogató, gyakran lírai szépségű szövegegyüttesben. A személyes részek (levelek, vallomások) mindig egy távolságtartóbb narrátor harmadik személyű (helyenként általános alanyú) történetmondásaiba illeszkednek, s ez a narrátor azon túl, hogy Hermannra és Franzra jól rálát, tágasabb összefüggésbe, Kelet-Európa modernizációs kísérleteinek kontextusába is bele tudja illeszteni az adott apa–fiú viszonyt, illetve képes létmodellként is megjeleníteni. Az univerzális értelmezési lehetőséget persze már a szereplők bibliai hivatkozásai (Ábrahámra, Izsákra) és „zsidós dolgai”, azaz elmélkedései is felvetik. Jól szemlélteti ezt két spekuláció aforisztikus végeredménye. Az egyik Hermanné: „Az apa a fiú sírja. A fiú az apa élete.” (11.) A másik Franzé: „az apa az a kérdés, amelyre a fiúnak […] kell válaszolnia” (92.). A létmodellként való értelmezés beteljesítője azonban két mítoszfeldolgozás lesz. A szfinx rejtélye, amely Oidipusz apagyilkosságának okára fókuszál és a Nabukodonozor hallgatása című bibliai parafrázis, amelyben az őrült királyt ágyasának sérült fia váltja meg depressziós zavarától. E történetek a két Kafka kapcsolatát is új megvilágításba helyezik.

Történelmi távlatot a kelet-európai háttér érzékeltetésétől kap a központi motívum. A narrátor szabad asszociációi Kelet-Európa kétségbeesett modernizációs kísérleteinek egyikét-másikát idézik meg – a magyar szabadságharctól a Monarchia széteséséig s ennek nyomán a cseh nacionalisták diadalmas tér- és hivatalfoglalásáig Prágában. (Az olvasóhoz írt előhang a „kelet-európai libák” allegóriájával még a 20. század későbbi évtizedeire is utal, jelezve, mi minden tehető meg Kelet-Európában az emberekkel máig.) A történelmi hivatkozásokból kiviláglik, hogy vallási, kulturális, nemzeti és szociális törésvonalak mentén feszülnek egymásnak az indulatok, s okoznak tragédiákat, traumákat a közösségeknek. A családokban leggyakrabban az apák és fiúk oppozíciójában mutatkozik meg a megosztottság. Erről a „kórról” beszélnek a szereplők átokként, miközben persze az átokra megvan a maguk „racionális” magyarázata is. „Akik nem akarnak a szabályok szerint élni, azokat utoléri az átok” – mondja például Hermann, és persze a maga életviteli szabályait tekinti normának, amelyeket a fia ignorál. Hermann elfeledkezik arról, hogy ő is hátat fordított apja életelveinek, tehát ő is szabályszegő, az pedig fel sem merül benne, hogy a tehetség indíthat szabályszegésre. Hogy miként csillapítható a feszültség, hogyan szüntethető meg a családokra nehezedő „átok”, arra Kelet-Európa túl gyakran ad archaikus, barbár választ: kiközösítéssel, gyilkossággal, öngyilkossággal és őrülettel. Milyen szerencse, hogy Kafka tébécés lett – mondhatnánk ezután ironikusan.

Az „átok” nemcsak a két Kafkát foglalkoztatja, harmadik személyű elbeszélőjüket is. Különben miért idézné meg Ferenc József és gróf Batthyány Lajos alakját, s közvetítené (bár kétségkívül némi iróniával) a közvélemény ítéletét Batthyány kivégzéséről, átkáról és Ferenc József „igazságos” bűnhődéséről: birodalma és családja széthullott, fia, Rudolf főherceg öngyilkos lett. Ezúttal is egy fájdalmas apa–fiú történetet kapunk, még ha a pletykák, anekdoták leegyszerűsítő modorában is (innen az irónia). A narrátor személyes érintettségének valódi bizonyítékát mégsem itt, hanem a könyv olvasóhoz címzett előszavában találjuk, ahol fekete-fehéren adja tudtunkra az elbeszélő, hogy a könyv róla szól, a szerzőről, azaz Borbély Szilárdról, pontosabban az ikertestvéréről.

És tényleg, Borbély két fejezet erejéig még szereplőként is jelen lesz a könyvben, csak utána húzódik hátrébb. Én-elbeszélőként először egy olyanfajta megkettőződésről szól, mint amiről Kosztolányi az Esti Kornélban: gyermeki önmagáról és „ikertestvéréről”, majd arról, milyen körülmények között hogyan hatott rá az első Kafka-könyv: „Gyermekkorom összes félelmét és szorongását láttam alakot ölteni.” (27.) A Kafka fia ihlető „élménye” tehát a Kafka-világ sajátként való felismerése. Ezért lehet „Kafka – ahogy Schein Gábor az Élet és Irodalomban megjelentetett érzékeny kritikájában írja – Borbély Szilárd számára nem csupán egy, az írás által megalkotott személyiség, hanem médium is, amely lehetővé teszi, hogy Kafkát személyként és alakzatként egyszerre használva és megelevenítve önmagáról is beszéljen.” Persze a Borbély-életmű kedvelőit nem érheti váratlanul a személyes érintettség. Az ellentmondásos apa–fiú viszony, a szülői életformával való szakítás feltett szándéka vagy az élhetetlenség problémaköre a Nincstelenekből (2013, 2021) is ismerős lehet. A semmibe hullás vágya és félelme a Berlin – Hamlet címűverseskötetben (2003) is szóba kerül, kétszer is: „Miért nincs arra mód, […], hogy ha / valaki nem akar tovább élni, eltűnhessen” (Berlin – Hamlet, Hermann Strasse).

Fentebb jeleztem, hogy áldezintegratívnak ítélem a Kafka fiát. Az integratív – dezintegratív fogalompárost s ezek kiegészítőit (álintegratív – áldezintegratív) Szolláth Dávid alkalmazta először szépprózai művek – elsődlegesen Mészöly műveinek – jellemzésére, s úgy vélem, a Kafka fiáról szólva hasznos e tipológia igénybevétele. Az integráns mű rendet, teljességet sugall, a rendérzetnek pedig feltétele, hogy a mű megfeleljen a hagyományos olvasói elvárásoknak, például a műfajjal, narrációval, tér- és időkezeléssel kapcsolatosoknak. A dezintegratívok a maguk „szabálytalanságaikkal” elbizonytalanítják az olvasót, a káosz érzetét keltik benne, azt, hogy a szövegvilág s maga a valóság sem ismerhető ki. Ezekhez képest az áldezintegratívok csak ideig-óráig tartják fenn a bizonytalanságot, végül megállapodnak egy nézőpontnál, melyből áttekinthető lesz a megjelenített világ. A Kafka fia műfaji megjelölése szerint regény, de sokáig nem érezzük annak, s maga a könyv is elbizonytalanít e tárgyban: „Ez a regény Kelet-Európában játszódik. Valójában nem is regény ez, és nem is játszódik sehol.” (15.) És tényleg, nincsenek benne hagyományos fejezetek, melyek egy nagy történetet görgetnének a lábunk elé szőnyeg gyanánt. Rövidprózákból szövődik: vallomásokból, levelekből, hagyományos elbeszélésekből, abszurd történetekből, példázatokból, mítoszparafrázisokból és elmélkedésekből, kis esszékből. Pillanatfelvételeket, hangulatképeket sorjáztat, tetszőlegesen kiragadott szituációkat rögzít, ezek közé sok-sok (egymással is feleselő) önreflexiót és (rejtett) vendégszöveget iktat, s látszólag indokolatlanul idéz meg más időket, tereket, embereket. Tehát egy széttartó, dezintegratív (posztmodern) műről beszélhetnénk, ha nem éreznénk meg, hogy ezek a szövegek nagyon is összetartoznak, s egy koherenssé spekulált gondolatrendszer, világkép közvetítői.

A Kafka fiából jól kivehető a szerzői erőfeszítés: értelmezni, azaz megérteni és érzékeltetni az örökösen széthulló és újrarendeződő világot annak egy szegmense (a kelet-európai írósorsok, a kelet-európai apák és fiúk kapcsolatának) tükrében. Ez a törekvés érhető tetten a történetek példázatosságában, allegorikusságában, és abban is, hogy a figurális nyelvben is következetesen jelen van ez a trópus. Egy példával jelezném ezt, a romantikus albatrosz-allegória ismétlődő felbukkanásával. Először csak egy ártatlan metaforában másolódnak egymásra repülés és írás: a szerző magáról írja, hogy „miért kelt útra egyszer a szavak szárnyán” (6., 16.). Aztán a repülés az alkotó életforma ekvivalensévé válik: a prágai Judengassén a Tóra-magyarázó ortodox zsidók válnak hasonlatossá az őszi szélben verdeső madarakhoz: „lábuk magasan az utca kövezete fölött, kaftánjuk szárnyként kifeszülve körülöttük, mint nagy és nehézkes madarak csapódtak faltól falig” (35.). Végül Franz Kafka, a hivatalából hazatérő író kabátja „szárnyaiba” kap bele úgy a szél, hogy mire hazaér, „a nagy és a földön ügyetlen madarak”-hoz hasonlóan „imbolyogva keresi az egyensúlyt” (172.). A költők, írók és írástudók albatrosz-sorsa e képek által kettősen is beíródik a könyvbe. Egyrészt érzékelteti a szellem embereinek lebegését, eltávolodásukat a praktikus élettől, de azt is, hogy nagyobb távlattal rendelkeznek, mint öntudatlan, a múltról és jövőről tudni sem akaró társaik. Ez utóbbiakhoz a „kelet-európai libák” allegóriáját társítja a könyv, a ludak nem tudnak röpülni.

Az írással, betűkkel, szavakkal, nevekkel kapcsolatos képek gyakran öntükröző alakzatok is. Ilyennek tekinthetjük például A nyelvtemető végkövetkeztetését: „A nyelv temető, amely magába nyeli a holtakat.” (87.) A nyelv valóban őrzi a régiek által kitalált szavakat, kifejezéseket, s ennyiben magukat a régvolt embereket is. Az írásművek is őrzik a holt költők, írók sorait, szövegrészleteit, hisz gyakran tartalmaznak (jelölten vagy jelöletlenül) vendégszövegeket. A Kafka fiában is találunk intertextusokat. Kafkától szó szerinti átvételeket, aztán mítoszátiratokat, rájátszásokat Babitsra, Baudelaire-re, haszid szövegek, anekdoták, vallási rituálék fordulataira. És ebben a kelet-európai írósorsokról szóló regényben (melynek keretét Franz Kafka halála adja apja feljegyzéseiben) így lesz vigasz maga a Borbély-regény: a holt írók tovább élnek ebben a szövegben is. És akkor talán az átok így is megszüntethető. Ha önmagában az írással nem is, de az olvasással, befogadással már igen.

A Kafka fiát a Jelenkor Kiadó a 2021-ben induló Borbély-életműsorozat tagjaként gondosan megtervezett és kivitelezett könyvben jelentette meg. Magyar nyelven első kiadása ez a 2003 és 2013 között született regénynek, egy német és egy angol kiadás előzte meg. A gondos szerkesztői munkának köszönhetően, mely Nagy Boglárka érdeme, informatív jegyzetek, függelékek és egy alapos tanulmány, Forgách András remek esszéje egészíti ki az alapművet.

Borbély Szilárd: Kafka fia. Regény. Jelenkor, Budapest, 2021