Feleségem története

Kék tengerek, zöld szemek, dohányszagú politúrbarna enteriőrök

– Nem tetszik neked mégiscsak ez az asszony? – kérdeztem akkoriban magamtól.
– S nem jó neked vele lenni?
– S nem jobb az egészséged is?

Enyedi Ildikó filmre vitte Füst Milán hajdan világhírű regényét, újra szerepel Bond-girl egy európai értelemben vett magyar filmben, mely kihagyja a földrajzi régiónktól elvárt nyomorpornót, és új dimenziókat nyit a féltékenység értelmezésében.

Enyedi Ildikó pályája irígylésreméltó és reménykeltő. A magyar neoavantgárd legjelentősebb mesterének (Erdély Miklós) köréből indult rendező 1989-es début-je, az Én XX. századom elképesztően cuki, álomszerű alkotás, nagyot szólt. Aztán a Bűvös vadász és a Simon mágus folytatta a sort, utóbbiban két színészóriás, Andorai Péter és Halász Péter felejthetetlen máguspárbajával örökre emlékezetes annak, aki látta. Azután Enyedi alkotói pályája megtorpant, tanított ugyan szép sikerrel, de 18 évig nem rendezett, csak szóbeszéd járt, hogy sci-fi-re készül. Mintegy derült égből villámcsapásként elkészült a Testről és lélekről, sikere kinyitotta újra a filmfinanszírozási nagykaput. Ami helyes.

Jelentős irodalmi művekből készült filmeknek két fő típusa van az én koordinátarendszeremben: azok a filmek, melyek nem pusztán a literatúra árnyékában gurigáznak, hanem filmnyelvileg, vizuális storytellingben is új minőséget hoznak, autonóm alkotássá teszik a saját mozgóképüket; példának Orson Welles Perét és Tarr Béla Sátántangóját szoktam felhozni. És van az összes többi, „megfilmesítésnek” hívom ezeket, nem sok érdemi változás van az eredeti irodalmi műhöz képest, szépen meg van jelenítve az összes cselekményszál, a karakterek az írói vízióval vannak azsúrban, az ábrázolás illusztratív, nem mélységi felderítő. Gonoszul Várkonyi Zoltán Jókai-filmjeivel szoktam esetükben példálózni (A kőszívű ember fiai; Egy magyar nábob), az olvasni nem szeretőknek is összefoglalja a nevezetes könyv cselekményét, a fantáziahiányosak utána már mindig Sulyok Máriának fogják látni özv. Baradlaynét, ha netán szóba kerül, kicsit olyan egy megfilmesítés, mint a 100 híres regény című tartalmikivonat-gyűjtemény vonatkozó fejezete lusta bölcsészeknek világirodalmi szigorlathoz. Füst Milán féltékenységregénye a legváratlanabb körülmények között született, a negyvenes évek elején, a világháború közepén, mikor távoli és sokkal közelebbi frontokon is ipari méreteket öltött a vérontás, de a békés, nyomasztó, távoli vérontásokkal fenyegető Budapesten az író elvonatkoztathatott társadalmi környezettől, történő történelemtől, osztály-, szociális-, és faji uszulástól és belefeledkezik a múlt század húszas és harmincas éveinek misztikus magánéleti mágiájába. A film inkább, mint a regény, utóbbiban szórványos társadalomkritikai félmondatok elröppennek, a filmben nem.

(Detachment) Enyedi Ildikó filmművészete távolságtartó filmművészet. Nem megy közel karaktereihez, távolságból nézi őket, mintha pillangók lennének egy lepkegyűjteményben, akik a gombostű ellenére csattogtatják a szárnyaikat, még ha enerváltan is. Egyfajta stilizáció, nem durva, nem tolakodó, de érezzük, hogy típussal állunk szemben, nem hús-vér karakterrel, Jung visít örömében, már csak azért is, mert olyan keveset tudunk meg a két főszereplő személyiségéről a szerelmen és a féltékenységen túl. Archtípusok, sztereotipizált kísérleti nyulak egy globális laboratóriumban: a bolygó holland óriás (Flying Dutchman) és a la petite femme française. „Megjegyzem, a feleségem alacsony termetű személy volt, apró figura, s én ezt is szerettem benne, hogy ha néha azon kaptam rajta magam még szolgálat közben is, hogy erre gondolok, hogy ő milyen kicsi. Hogy ezen nevetek. Ha akarom, itt táncoltatom a tenyeremen.”

(Cast) Lea Seydoux Lizzynek telitalálat. Kékhajú leszbiánus fruskaként ismertük meg az Adéle élete című Arany Pálmás francia filmben, szerepelt Daniel Craig oldalán a Spectre című 007-es dolgozatban (még visszatért, és fog is), igazi európai sztár. Lea Seydoux ismert pezsgőgyáros família és nobilis filmes dinasztia harmadik generációja, beleszületett a vörös szőnyegbe, ott is maradt, de egyáltalán nem méltatlanul; talán Tilda Swinton mellett az egyetlen európai filmszínésznő, akivel számol ma a világekrán. (Jó, még ott van Penelope Cruz is.) A film befogadásgyakorlatának szempontjából nagyon balszerencsés, hogy a főszereplőnő Covid-fertőzése miatt nem tudott részt venni a cannes-i vetítésen, fotózkodáson, yacht-partyn; ha ott van, talán a díjkiosztó is másként alakul.

Nekem semmi bajon Gijs Naderrel, a holland óriással. Szolíd, tisztességés szakmai teljesítmény férfi főszereplése, elhiszem neki Störr kapitányt, a vérbeli holland tengeri medvét. Ám, amikor a cannes-i fesztivál idején némileg ortályoskodott a filmmel az amerikai szakmai sajtó (The Hollywood Reporter; Variety), abban a kritikában benne volt az is, hogy az európai szinten magas produkciós értéket képviselő filmben értékelték volna, ha a férfi főszereplő némi star value birtokában van. Mert ne legyen kétségünk, a nemzetközi filmszínészet is be van árazva, mint a futballisták, sztárságának értéke kitüntetés vagy plecsni a film kabátjának hajtókáján. A holland színésznek ilyenje nincs. Már a vetítés alatt eszemben volt, hogy vajon – nyilván az események kedvező körülállása esetén – ki lett volna jobb választás Störr kapitányra. Mads Mikkelsen jutott elsőre eszembe, és nem azért, mert a dán színész is szerepelt már Bond-filmben, mint Le Chiffre a Casino Royale-ban, de olyan az európai (Thomas Vinterberg filmjei!!!) és az amerikai portfóliója, úgy hozza a hollywoodi star value-t, hogy európai művészfilmes filmművészetének ingmellén sem esik folt. Mondjuk hátulütő lehetett volna Mikkelsennel, hogy nincs az az alsó gépállás, hogy elhiggyem 196 centis tengeri cédrusságát.

(location scout) Az olasz kikötő egy olasz kikötő, bevillan Fellini, él, mozog, tülekszik, szinte érezni a kikötőkőhöz vert polip szagát, látni a szépia tintáját, a kikötői bejzlikból áradó illatot. A tenger tenger, csodás és metafizikus, a kajütablak persze keret, de odafigyeltek a csavarjaira is. Párizs csak futó ablakok, házfalak suhanása, és ez így helyes, rég túl vagyunk azon, hogy Eiffel-tornyot kelljen villantani a Párizs-hangulathoz. Kedvencem a hamburgi díszlet, a kis híddal, kikötői raktárépületnek is látható vöröstéglás monstrumok, élet, tér a keresztmozgásokhoz, az utca nyüzsgése kontrapunkt a belsők intim feszültségéhez.

(set design) Láng Imola díszletei és látványtervezése elsőrangú illúziókeltés, elhiszem neki a száz év előtti polgári világot, a dohányszagú politúrbarna enteriőröket, mondén mulatókat, Nyugat-Európát, tengeri kereskedelemre épült burzsoáziát, finom kosztümöt, egyenesvonalú ruhát, bilikalapok sorát. Az 1920-as éveket, Itáliát, Párizst, Hamburgot, széles óceánt, teherhajót, kapitányi kajütöt. Étkészletet, metszett kristálypoharat, nyomasztó nagyvilágiságot.

(photography) Rév Marcell nem csak a legjobb magyar operatőrök közé emelkedett, és szép nemzetközi filmográfia is van már mögötte, a népszerű Eufória című sorozat több részét ő forgatta, amerikai nagyköltségvetésűtől a Buharovok low budget punkmozijáig mindenfélében dolgozik, és viszik, mit a cukrot. Ebben a filmben szereti a hármas osztatú tereket, blőrös előtérből siklunk át a középtéren egészen a fókuszba állított háttérig, ahol az akció zajlik. Tengerábrázolása a Máltán felvett olaszországi képeken, mint Paolo Sorrentinóé, olyan nagy bögre azúr, mint egy Campari-szóda reklámban, olyan kék, mint Cherubini európa-bajnoki meze. Azzuro. De a hamburgi, párizsi külsők is a derűs észak, bágyadt napfény, csatornák, vakolt vagy vakolatlan téglafalak, letapogatott tereptárgyak megjelenítése. Photographiée avec délicatesse, ahogy a Le Monde írja, és igaza van.

(Cannes) Lehet, ha földrajzi, történeti régiónkról van szó, akkor az amerikai filmkritika elvárásként fogalmazza meg a nyomor- és szenvedéspornót, a közszemlére tett fizikai erőszakot, zsarnokságot, etnikai tisztogatást és tömegsírt, meglepődik és illetlennek gondolja, ha Európa mi térfelünkről származó alkotói általános emberi problémákról beszélnek egy polgári, nyugati társadalomban. Érdekes ahogy a francia kritika bírta, és érdekes, ahogy az amerikai pedig nem annyira. A francia dicséret nyílván nem független Seydoux személyétől, és a párizsi sajtó júliusban körbenyalta Enyedi Ildikó filmjét, a Le Figaro Arany Pálmát jósolt. Sajnos nem jött össze, és ebben az is benne lehetett, amit Enyedi még 2019-ben nyilatkozott a Varietynek, hogy szerinte van egy „szinte tudatalatti tematikus gettó a ká-európai rendezőnőknek”. Gondolkodjunk el az okain is tán, régiónk és legfőképpen országunk nap-mint-nap ad ki suttyósági nyilatkozatokat, gyilkos indulatok, vérszag, éji vad, rettentő történelmi előképek mind előkerülnek. Ebből a háttérből kellene elfogadni, hogy a mi tájainkon is el lehet gondolkodni olyan decens polgári érzeményeken is, mint a párkapcsolati féltékenység, a titkát nem tudom meg, és lehet, hogy Füst sem tudta, de abban a világban, amiben írta, még a szerelem pokla is jó kis eszképnek tűnhetett.

Egyébként a Féltékenység szeme zöld, a mi főszereplőink kék szeműek.

A film adatlapja.